A Grál monda, Vízkeresztség, Egyház

Amint tudjuk, Jézus Ununk nem működött egyhelyben, hanem amint az meg van írva: „Széjjeljárt jót tévén és meggyógyítván mindeneket, kik az ördög hatalma alatt voltak, mert az Isten vala ő vele.” (Csel. 10,38) Ha most már tudjuk azt, hogy Jézus minden mozzanata, szava, cselekedete, példaadás, akkor rájövünk arra, hogy nekünk is úgy kell cselekednünk, miként Ő cselekedett. (János 13,15)

És mi széjjel is járunk mindnyájan, de nem azért, hogy példát adjunk a szeretetről, alázatról és hitről, hanem hogy gyűjtsük az anyagot és az anyagi ismereteket. Ha pedig valaki arra szánja magát, hogy széjjeljárjon prédikálni a szeretetről, akkor úgy tesz, mint az a mondabeli Grál lovag, aki a szeretet prédikálása miatt, nem ért rá gyakorolni a szeretetet.

A legenda szerint a Szent Grál az a kehely volt, amelyből Jézus az utolsó vacsorán tanítványaival együtt ivott. Állítólag Arimathiai József hozta magával Angolországba, hol hosszú időn át számtalan zarándok tiszteletének és hódolatának tárgyául szolgált. Aki a Szent Grál őrzőjévé akart lenni, annak köteleznie kellett magát a gondolatban, szóban, cselekedetben való teljes tisztaságra. Amikor az egyik őr ezt a fogadalmat megszegte, eltűnt a Grál. Ez időtől fogva sok lovag ment a keresésére. Egy ilyen lovag egyszer szintén felült az ő paripájára, felvette az arany, ezüst vértezetű ruháját, és elindult az ő kastélyából a világba, hogy megkeresse a Szent Grált. Ahogy kilovagolt a kastélyából, mindjárt a kijáratnál találkozott egy koldussal. De abbéli nagy igyekezetében, hogy csak az Istennek szolgáljon, nem törődött a koldussal, csak egy pénzdarabot dobott oda neki és ellovagolt.

Sokévi eredménytelen keresés után, mint meggörnyedt, ősz hajú, öregember tért vissza. A ruházata rongyokban lógott rajta úgy, hogy meg nem ismerték, a kastélyába be nem engedték. Miközben a keserű gondolataiba merülve ült a kastélya előtt, ugyanaz a fekélyes koldus jött eléje, és megszólította: „Az Istenért, oh hát segélj!” Rimánkodik szegény öreg, kinek arcát rút fekély borítja, s melyen könnye alápereg, és mint az Északi tenger jégszigete, oly fájdalomkeltő a tekintete. És a lovag szól: „Én édes Jézusom, légy ma velem, amit neki teszek, Neked teszem!” A koldus szeme felragyog, megismeri a lovagot, ki mint a gőgös gazdagok, fukar alamizsnát dobott, amikor a büszke paripán elindult a Szent Grál után. A gőgöt már levetkezé, száraz kenyerét kétfelé töri, majd a patak jegébe léket üt, és belemerítve a szegényes fapoharat, az aggnak enni, inni ad. S ím arany kehely ragyog már ott, s mennyei fény veszi körül a lovagot. Megdöbbenve áll a lovag, nincs már ott a kuporgó alak. Egy szelíd, édes hang beszél: „Én vagyok lovag, ne félj! Arra áldoztad életed, hogy a Szent Grált megkeresed. Hagyj fel vele, hisz itt van az a pohár, amelyből innom adsz. Nem alamizsna, testvérszeretet nyújt a nyomorban enyhületet. És hármat áldasz, ha ezt teszed. A szegényt, önmagad és engemet!”

Az egész Grál mondának az a célja, hogy figyelmeztessen bennünket arra, hogy az Ő szolgája csak úgy végez eredményes munkát, ha gyakorolja a szeretetet. Jézus Urunk tehát így kívánja az Ő munkájának a folytatását, hogy az Ő szolgái, illetve tanítványai erőt kapjanak a szeretet gyakorlására. A spiritizmus a következőkről világosítja fel őket: Mi mindnyájan körül vagyunk véve az ellentétnek egy nagy táborától. Ha én folyton a szeretetet adom, és ha csak egy embernek is, aki engem sohasem szeretett, aki az én szeretetemet sohasem viszonozta, akkor az állandó szeretetadásommal lekötve tartom az ellentétes szellemeknek ezt a nagy táborát, amely hozzám és a másik testvéremhez van kapcsolódva. Azért volt hajlandó az Úr megbocsátani Szodomának és Gomorának, ha legalább 10 igazat talál benne, akik csak folyton az ő szeretetüket adták volna (Mózes I. 18,32), mert a tíz igaz ember annyi ellentétes szellemet tarthatott volna lekötve, mint amennyi lakosa volt összesen Szodomának és Gomorának.

Aki csak folyton adja és adja az ő szeretetét mindenkinek, és nem vár viszont szeretetet senkitől, az a szellemvilágban fogja csak majd meglátni azt a nagy megtért tömeget, amelyik általa tért meg, és azokat is, akik viszont ezektől a megtértektől indíttatva javulnak meg, és így tovább. Őt az Úr azután a következő alkalommal egy nagy tömegnek a vezetésével fogja megbízni. Ezek után értjük meg csak az Ő mondását: „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután.” (Máté 25,21) A felügyeletünkre és vezetésünkre bízott sokaság ezután annyira meghatványozódik, hogy végül ez a sokaság ki fog tenni egy bolygóra, majd egy egész naprendszerre valót, és végül aztán egy mindenség vezetésével bízatunk meg, amiként a mi Urunk, Jézusunk. Mi annak a mindenségnek Atyja, Istene leszünk, miként Atyja, Istene az általunk ismert mindenségnek a mi Urunk, Jézusunk. Hogy ez így lesz, arról szól az írás is: „Istenek vagytok ti és a Felségesnek fiai ti mindnyájan.” (Zsoltárok 82,6) Ezt megerősíti Jézus is János 10,34-ben, mert ez a mi rendeltetésünk.

Miután Jézus Urunk lejövetele előtt látta, hogy a Földön nincs alkalmas ember az Ő munkájának ekként való folytatásához, ezért leküldött maga előtt 12 apostolt és 70 tanítványt, és elmenetele előtt utasította őket is: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében.” (Máté 28,19) Vagyis, öntsék le őket nem vízzel, hanem az Atyában, Fiúban, és a Szentlélekben való hittel, hogy higgyenek minden népek az Atyában, a Fiúban és a Szent Szellemben. Ezt a szellemi keresztséget rendelte el Jézus, és nem a vízkeresztséget, mert az nem változtatja meg az embert! Csak az Atyában, a Fiúban és a Szellemben való hit teszi az embert tanítvánnyá. Azért mondta Keresztelő János, hogy Jézus nem fog keresztelni vízzel. (Márk 1,8) Jézus nem is keresztelt meg vízzel senkit sem, és a tanítványai, apostolai sem voltak vízzel megkeresztelve. (János 4,2)

A vízzel való keresztelés és a körülmetélés csak Keresztelő Jánosig volt. Azért mondta Jézus, hogy: „A Keresztelő János idejétől fogva pedig mind mostanig erőszakoskodnak a mennyek országáért, és az erőszakoskodók ragadják el azt. Mert a próféták mindnyájan és a törvény Jánosig prófétáltak vala.” (Máté 11,12-13) Vagyis azóta csak azoké a mennyek országa, akik erőszakoskodnak önmagukon, és kierőszakolják magukból a szeretetet. Csak a betűhöz való ragaszkodás szülte a dogmát, a szentségnek elnevezett vízzel való leöntést, amely elválasztja a testvért a testvértől. Jézus ugyan nem törölte el sem a körülmetélést, sem a vízzel való keresztelést, csak kijelentette annak szükségtelenségét azokban a szavakban, hogy a törvény és a próféták csak Keresztelő Jánosig szóltak. Ezeknek meg kell szűnni, mert szétválasztanak minket!

Jézus nem így kívánta az Ő munkájának a folytatását, hogy bennünket szétválasszon a külsőségek által, ezért nem akart Ő semmiféle külsőségeken alapuló gyülekezeteket létesíteni. Ezt megmondta egész világosan Péternek. Jézus nemhogy megbízta volna Pétert egyházalakítással, de egyenesen eltiltja őt ettől, amikor azt mondja neki, hogy: „De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.” (Máté 16,18) Vagyis, Ő maga építi fel a sziklaerős hiten! Jézus tudta azt, hogy ha Ő egy embernek és az utódainak megbízást adna egy anyaszentegyház alakítására, akkor a megbízott emberek vérontással és tömeggyilkolással is igyekezni fognak megakadályozni másokat, egy más egyház megalakításában.

Csak a magyar Biblia ismer anyaszentegyházat, de így is elfogadható, ha csak szellemi értelemben vesszük, úgy hogy az Anya jelenti a szeretetet, Szent az Istent, és Egyház egy család. Tehát az Anya-Szent-Egyház az Istennek egy szerető családja. Ezen, és csak ezen nem vesznek diadalmat a pokol kapui, vagyis a bűnök. Ez örökké hatalmas, de ami emberi rendelkezéseken, külsőségeken alapul, az folyton veszít a hatalmából, egyre gyengül, és nincsen hatással a lelkekre.

Hogy Jézus csak a hiten felépült és a szeretetben egyesült Isteni családokat akar, azt láthatjuk abból is, hogy amikor kiküldi az Ő apostolait és a tanítványait, akkor nem mondja nekik, hogy építsenek kőházakat, hanem a városokba, falvakba és azok házaiba küldi őket. (Máté 10,11-12; Márk 6,10-11; Lukács 9,4-5 és 10,6-8) Hasonlóképpen van a spiritizmus is az egész világon, minden városban, minden faluban, az egyes magánházakban, és pedig az arra méltó házakban. (Máté 10,13; Lukács 10,6) A spiritizmusnak sem kell külön kőház.

Budapest, 1933. 3. 9.