A karácsony jelentősége

Kedves testvéreim! Tekintettel arra, hogy itt a karácsony, a mi szellemtestvéreink már a múlt heti ülésünkön utaltak erre a napra, és csak annyit mondtak előre, hogy: „Jön az Ő kegyelmi napja, amely napnak az értelmet felfogni, megérteni nem tudjuk a mi gyarlóságunkban.”

Látjátok, a mi szellemtestvéreink beszélnek így. Ők, akik sokkal szélesebb látókörrel rendelkeznek, mint mi, testbe zárt szellemek, illetve emberek, ők mondják azt, hogy ennek a napnak az értelmét felfogni, megérteni nem tudják az ő gyarlóságukban. Mi pedig, még sokkal gyarlóbb emberek, évről évre úgy töltjük el a karácsonynak a napját, hogy nem is gondolunk a jelentőségére.

Nekünk a karácsony csak annyiban volt más, mint a többi napok, hogy több pénzbe került! Testvéreim, mit gondoltok, rendben volt ez így? Rendben talán addig volt, amíg nem ismerkedtünk meg a mi szeretettel teljes, jóakaratú szellemtestvéreinkkel, akiknek a legfőbb igyekezetük az, hogy belőlünk egy szerető családot alakítsanak. Most tehát arra kell igyekeznünk,hogy a karácsony ezentúl ne több pénzbe, hanem több szeretetbe kerüljön.

De a szeretettel is úgy vagyunk, mint a pénzzel, csak akkor tudjuk kiadni, ha van. És sajnos kell éreznünk, hogy egyformán szegények vagyunk a pénzben és a szeretetben. De nemcsak mi, hanem az egész világ. Az egész világ panaszkodik, hogy kevés a pénz, és az egész világ panaszkodik, hogy kevés a szeretet.

Ha most kutatunk, hogy hová lett a pénz, akkor rájövünk, hogy az el van dugva a bankok vaspincéiben, és ha kutatjuk, hogy hová lett a szeretet, akkor szintén rájövünk, hogy az is el van zárva a lelkek, a szívek mélyén. Amint az eldugott pénz nyomort és ínséget csinál, akképp az elzárt szeretet is nyomort és ínségét csinál. Nagyon helytelenül cselekszenek tehát az emberek, ha eldugják a pénzüket, és ha elzárják a szeretetüket. Szomorúan bizonyítja ezt a tapasztalat, és az emberek mégis megteszik.

Amiként a pénz, úgy a szeretet is nem veszett el, tehát csak annyira el van temetve bennünk, hogy nem tudunk hozzáférni, nem tudjuk kiadni. Ezt látta már 1930 évvel ezelőtt a mi édes Atyánknak a legtisztább gyermeke, a mi legnagyobb testvérünk, a Szeretet Nagy Szelleme, kit nevezünk Jézus Krisztusnak, és az Ő végtelen nagy szeretetében arra határozta el magát, hogy ott hagyja az Ő dicsőségét, formál magának a mi testünkhöz hasonló testet, és élni fog itt egy életet a legszegényebb sorsban. Kiteszi magát minden kellemetlenségnek, üldözésnek, gúnynak, hontalanságnak, erőszakos halálnak, hogy ilyen nehéz körülmények között mutassa meg nekünk, hogy mi a szeretet, milyen viselkedést kíván tőlünk a szeretet, különösen azokkal szemben, akik rosszakaróink, akik ellenségeink, akik a mi tönkretevőink, gyilkosaink.

Az Ő földi életének főbb mozzanatai emlékkövekkel, ünnepekkel vannak megjelölve, hogy mi azokon elmélkedjünk, gondolkozzunk, és azonképpen cselekedjünk. Emlékkővel, ünneppel van megjelölve a Földön való megjelenése látható testben. Emlékkővel, ünneppel van megjelölve a látható testéből való kilépése, továbbá a finomabb szellemtestben való feltámadása, illetve, életének a finomabb szellemtestben való folytatása és az Ő dicsőséges fényhazájába való visszatérése olyan fényes szellemtestben, hogy ahhoz képest a napnak fénye csak egy pislogó mécses.

Fel tudjuk mi tehát fogni, hogy KICSODA Ő? Nem! Fel tudjuk fogni ennek a napnak a jelentőségét, amely nap az emlékköve, ünnepe az Ő megjelenésének, amikor Ő, az Ő megérthetetlen, felfoghatatlan lényét egy oly durva, parányi anyagba tömörítette, mint a mi testünk?

Hogy egy kis hasonlattal megvilágítsuk a felfoghatatlan eseményt, képzeljük el azt, mintha a Nap, ez a hatalmas égi test, az ő vakító fényével arra határozná el magát, hogy lejön a Földre és a Földön égő kis gyertyáknak meg fogja mutatni, hogy miképp világítsanak. És a Nap, ez a felfoghatatlan, mérhetetlen, óriási nagyság és erő összezsugorodik aztán annyira, hogy belekényszeríti magát egy kis faggyúgyertyának a parányi anyagába, és eltompítja, lefokozza az elviselhetetlen fényét annyira, hogy a többi, körülötte levő kis gyertyácskáknak ne ártson, csak megmutassa nekik, hogy miképp is kell egy kis gyertyácskának égni, hogy világosságot sugározzon ki magából.

Ez a hasonlat már mond nekünk valamit, de mégis igen keveset, mert a Nap a mi Urunk, Jézusunkhoz képest csak egy kis mécses, egy kis faggyúgyertya. Értitek tehát testvéreim, hogy most már miért mondják a mi szellemtestvéreink azt, hogy ők a karácsony napjának a kegyelmi tényét felfogni, megérteni nem tudják.

Mit mond nekünk tehát a karácsony napja? Azt, hogy mindegyikünk ma ezen a napon, a karácsonynak nevezett ünnepen arra határozza el magát, hogy összezsugorítsa az ő mérhetetlen gőgjét, az ő mérhetetlen gyűlöletét és az ő mérhetetlen érzékenységét és indulatait annyira, hogy ezeket a körülötte élő testvérei egyáltalán ne vegyék észre, hogy ezekkel a testvéreinek ne ártson.

Másodszor azt mondja nekünk a karácsony napja. Amint Jézus Urunk, ez a felfoghatatlan, mérhetetlen nagyság eltűrte és a legnagyobb lelki nyugalommal az Atyjának hálát adva viselte a parányi, semmit mondó emberek bántalmazásait, akképp mi is határozzuk el magunkat arra ezen a kegyelmi napon, hogy szinte nyugodt lélekkel, megtorlásra, bosszúra nem gondolva, haragot, szomorkodást, elkeseredést nem táplálva, minden indulatot, zúgolódást letompítva fogunk elviselni minden bántalmazást, amely bennünket testvéreink részéről érni fog.

Ha erre nem határozzuk el magunkat most ezen a karácsony napján, akkor részünkre ez a karácsony szintén éppúgy elveszett, amint elvesztek az előbbi karácsony napok. És ha a jövőben is a többi karácsony napok is így fognak elveszni a mi részünkre, akkor testvéreim, elveszünk magunk is.

Hogy elveszünk, illetve elkárhozunk egy örökkévalóságnak látszó időre, az öntudatunktól megfosztva, valamely alacsonyabb rendű bolygónak a nehéz kőzeteibe zárva, az bizonyos, mert mi, kik az igazságot megismertük, és dacára ennek mégis az igazság ellen élünk, elkövetjük a Szentlélek elleni bűnt, amelyre sem ezen, sem a másvilágon bocsánat nincs.

Hogy nekünk erre az életre, amelyet Jézus a legtisztább szellem mutatott nekünk, okvetlen szükségünk van, az bizonyos, mert ha nem lenne szükség arra, hogy a mindenségben minden egyes szellem ilyen legyen, akkor sem Jézus nem jött volna el erre példát adni, sem Isten nem küldte volna el ŐT hozzánk. De ha jól megfontoljuk a dolgot, a mennyei boldogság másképp nem is képzelhető el, csak ha csupa ily lények élnek együtt. Nekünk tehát ide kell fejlődnünk, és ha kell, még mérhetetlen szenvedések árán is.

Fogadjuk meg tehát testvéreim, most ezen a karácsony ünnepen, mindenki a maga lelkében, hogy a mai naptól kezdve, erre fog törekedni mindenkor. Hogy miképp lehet ezt megvalósítani, azt is megmondja a mi Urunk, Jézusunk: „Amit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal!” (Máté 7,12)

Tehát, ha mi barátságos megszólítást várunk, előbb adjuk mi, ha mi mosolyt várunk, előbb adjuk mi, ha mi előzékenységet várunk, előbb adjuk mi, ha mi békességet, megbocsátást várunk, előbb adjuk mi. És ha újból nem kapjuk mi, újból adjuk mi! Ez az értelme annak, hogy nyújtsuk a bal orcánkat, ha a jobb orcánkra ütést kaptunk.

Hogy miért kell nekünk így viselkedni? Azért, hogy lelkileg emelkedjünk. Hogy miért kapunk a mindenségből tanítást? Azért, hogy felfogjuk kellőleg a helyzet komolyságát. Hogy miért mutatják be nekünk a szenvedő szellemtestvéreinket? Hogy ezeknek a példáján okuljunk, hogy ha majd mi is átkerülünk a szellemvilágba, akkor mi ne járjunk ott hasonlóképpen.

Budapest, 1930. 12. 24.