A méhkaptár szelleme

Maurice Maeterlinck, aki húsz évig figyelte a méhek életét, azt írja „A méhek élete” című munkájában, hogy egy sziruppal vagy forró cukor lével teli edény szélére a légy óvatosan száll rá és vigyázva merít belőle, ellenben egy méh hanyatt-homlok rohan belé és ott pusztul. Ez azonban az utána jövő társait egy pillanatra sem tartja vissza, és ők is hasonló sorsra jutnak.

A méhek ekkora tudatlanságának láttára felmerül bennünk a kérdés, hogy ki vezeti a munkásméhet a geometriai szabályossággal készülő sejtek építésében? Ki az, aki megmondja annak a méhnek, amely tegnap a virágkehely nektárjait szítta, hogy az ma már a rezeda vörös hímporát gyűjtse, hogy nyelvét és bendő mirigyeit pihentesse? Ki az, aki az egyik méhet a hársfa virágához küldi, másikat a fehér lóhere virághoz, a harmadikat máshová? Mert ugyanaz a méh sohasem gyűjt, sohasem kever össze különböző színű, vagy fajtájú hímport. Ki az, aki kilométerekről visszavezeti őt a kaptárához, ki az, aki megállapítja minden egyesnek a munkakörét és megosztja köztük a munka dicsőségét, amelynek közösnek és névtelennek kell lenni, hogy annál testvériesebb legyen?

Mert egy kaptár méhei a legapróbb részletekig terjedő munkamegosztás szerint dolgoznak. Vannak méhek, amelyek a lépkészítéssel foglalkoznak, vannak, kik hordják a virágok nektárját és hímporát, vannak, kik a bábokat, lárvákat nevelik. Vannak udvarhölgyek, kik a királyné ellátásáról gondoskodnak, vannak szelelők, kik szárnyuk verésével szellőztetik, frissítik, vagy felmelegítik a kaptárt, és siettetik a fölösleges víz elpárolgását a mézből. Vannak építőmesterek, szobrászok, kik láncot képezve építik a lépet, viasszal betapasztják a kaptár hézagait és kikenik avval a kaptár falait. Vannak, kik sót, vizet hoznak, vannak vegyészek, kik a méz változatlan megmaradását biztosítják, fullánkjuk segélyével egy csepp hangyasavat cseppentve belé. Vannak, kik lepecsételik a teli sejteket, vannak, kik fenntartják az utcák és közterek kényes tisztaságát, kik eltemetik a halottakat. Vannak testőrök, kik éjjel nappal őrködnek a küszöb biztonságán, kikérdezik az érkezőket és távozókat, megismerik a növendékeket, elriasztják a csavargókat, koldusokat, tolvajokat, kiűzik a betolakodót, tömegesen támadják meg a félelmesebb ellenséget, és ha kell, eltorlaszolják a kaptár bejáratát!

Ki lehet most már az, aki oly pontosan kijelöli minden egyes méhecskének az ő munkakörét, hogy minden méh ismeri és pontosan végzi az ő feladatát? Ki csinálja ezt a munkabeosztást? Ki készteti a méheket a nagy lemondásra? Mert például a királyné búcsút mond a napvilágnak, szabadságnak, a munkásnők a szerelemnek, és a négy, vagy öt évig tartó életnek. Ugyanis a munka gyilkos mámorában nem egészen öt hét alatt, tört szárnyakkal, összezsugorodott és seb borította testtel pusztulnak el, mivel óránként két-háromszáz virágot látogatnak meg dacára annak, hogy két-három virág elég a táplálkozásukra? Ki tűri el a 300-400 ingyenélő herét addig, amíg a királynő megtermékenyül, és ki rendeli el aztán az általános, együttes lemészárlásukat?

Végül ki az, aki gondoskodik a jövő nemzedékről, egy új ország alapításról, amikor a kellő időben elrendeli a rajzást? Egy szép napon, előre meghatározott órában ugyanis 80-90 ezer méh közül, 60-70 ezer elhagyja a kaptárt a királynéjukkal egyetemben. Nem vaktában intézett költözködés ez, hanem a jelen nemzedéktől a jövő nemzedéke számára hozott, tudatosnak látszó áldozat, mely a legnagyobb gondossággal van megszervezve, és akkor történik, mikor a kaptár a leggazdagabb, legboldogabb, amikor 120 ezer sejt színültig tele van mézzel, virágporral, viasszal.

Amikor az elindulás napja bekövetkezik, a munkásnők öt-hat napra elégséges mézkészlettel rakodnak meg, ezen kívül bizonyos mennyiségű propoliszt, egy gyantaszerű anyagot visznek magukkal, amely arra szolgál, hogy vele új lakásuk hézagait, kitapasszák, falait kikenjék. Ezen előrelátás nélkül éhség és halál várna rájuk, mert inkább elpusztulnak, de az elhagyott kaptárba nem térnek vissza többé!

A kaptárban visszamaradnak azok a nagyon fiatal méhek, melyek a kaptárt gondozzák, az a néhány ezer munkásnő, aki a távolban folytatja a gyűjtés munkáját, és néhány here, akiknek a sorából a királyi vőlegény fog kikerülni, aki megtermékenyíti a királynét. A királyné aztán naponta 2-3 ezer petét rak le, egész százezerig.

A kirajzott méhcsoport elveszt ezen a napon egy otthont, amelyben született, ahol élete biztos volt. Elhagy ezer, meg ezer bölcsőjében szunnyadó leánygyermeket, kiket nem fog viszontlátni többé soha. Visszahagyja a méznek, virágpornak, propolisznak felhalmozott súlyos kincsét. Ez a súly körülbelül 120 font, 12-szer akkora, mint az egész népé együttvéve, és közel 600 ezerszer akkora, mint minden egyes méh külön. Ez egy emberre nézve 42 ezer tonna élelmiszert jelentene, nagy hajók egész raját, megrakva értékes kinccsel. Ilyen áldozatra ember nem képes!

Ha a méheket ekként megfigyeljük, előttünk áll az értelem, akarat és szeretet megérthetetlen volta. Ha viszont bennünket, embereket figyelne meg egy olyan lény, aki előtt ez a Földgömb csak olyan kicsi volna, mint egy méhkaptár, akkor az, nem látná nálunk, embereknél azt az értelmet, akaratot és azt az önfeláldozó szeretetet, amit mi látunk a méheknél. Aki bennünket úgy figyelne meg, mint mi a méheket, az látná, amint járnak-kelnek a városaink utcain és közterein azok a fekete pontok, amelyeket mi képezünk a térben. Látná, hogy vannak közöttünk pontok, akik alig mozognak, és fényesebb burokban, ruhában vannak, tízszer, húszszor tágasabb, leleményesebben berendezett lakásokban vannak, mint azok, akik szüntelenül dolgoznak nagy házakban, vagy túrnak egy tenyérnyi darab földet kora reggeltől késő estig. Ezek szűk, mocskos, rozoga kunyhókban laknak, és testüket valami színehagyott rongy fedi. Munkájukban alig szakítanak időt az evésre és alvásra, és megelégszenek a nekik hagyott morzsákkal. Akik pedig alig mozognak, és palotákban laknak, azokat mindenki tisztelettel veszi körül, és a közeli házakból és a szomszéd falvakból élelmiszereket hoznak számukra, hogy éjjel-nappal lakomázhassanak.

Aki így méhek módjára szemlélne bennünket, az azt mondaná: Értelmük van ezen fekete pontoknak, hisz gépekkel dolgoznak és repülnek, de szeretetük az nincsen, áldozatot nem ismernek. Miért nincs nálunk is oly szeretettejes összhang, mint a méheknél? Mert nekünk akaratunk és értelmünk van, a méheknek pedig nincsen. Mi az akaratunkkal és értelmünkkel ellenszegülünk annak az ismeretlen vezetőnek, AKI a SZERETET! A méhek ellenben vakon teljesítik az Ő rendelkezéseit, ezért van köztük szeretet, összhang, lemondás, áldozatkészség!

Maeterlinck, a nagy tudós helyesen mondja, hogy egy kaptár méheit a kaptárszellem vezeti. Amikor pedig azt mondja, hogy minden kaptárnak saját külön erkölcse van, akkor evvel annyit mond, hogy mindegyik kaptárnak megvan a saját, külön kaptárszelleme. A kaptárszellem mibenlétéről Maeterlinck nem ír, ellenben a magyar fordítója, Binder Jenő, az ő előszavában megjegyzi, hogy a kaptárszellem elnevezés merész és újszerű annyira, hogy Németországban a szaktudósok részéről erős ellenzékre talált, mert az egy nagy, nyugtalanító gondolatokat ébresztő, tudományos hipotézis.

A spiritizmusban azonban ez egy végtelen nyugságot adó valóság, mert a körünkben leadott szellemi tanítás szerint ez a kaptárszellem, egy bukott szellem, aki egy kaptár méheit élteti és vezeti egy másik intelligensebb szellem felügyelete alatt. Hiszen világos, ha az értelemmel és akarattal rendelkező emberi társadalomnak szüksége van vezetőre, annál inkább szüksége van erre az ezekkel nem bíró állatvilágnak. Egy kaptár méh, vagy egy hangyaboly is világos bizonyítéka annak, hogy van szellem, és vezeti nemcsak az állatot, de az embert is, ha az, az értelmével és az akaratával nem szegülne mindig ellene.

Budapest, 1933. 10. 5.