A szeretetlenség következménye: Tér, Idő, Anyag
Jézus Atyja a mi Atyánk, mi tehát testvérei vagyunk Neki és egymásnak. A mi Urunk, Jézusunk, a mi legnagyobb testvérünk egy szabadszellem, aki nem emberi testben él, mi pedig testet öltött szellemek vagyunk. Ez a nagy különbség köztünk a mi bukásunkban rejlik. Mi az igazság szerint vagyunk a nehéz anyagban, Jézus pedig az igazság szerint nincs benne. A nehéz anyagba való öltözés azért következett be, mert tiszta szellem korunkban belénk lopódzott a gőg, és a SZERETET helyett, az Isten helyett, az anyag után vágyakoztunk. És megtörtént az igazság, a mi igazságunk. Az Isten, a mi Atyánk megengedte, hogy mi mindig többet kapjunk az anyagból, hogy lássuk a következményeit, hogy a fájdalmas következmények kiváltsák belőlünk a SZERETETET!
Lássuk tehát mik a következményei annak, amikor a szabad szellem és a testet öltött szellem visszahúzza, elvonja a kisugárzó szeretetét a környezetéből, illetve abból a térből, amelyet betölt, amelyet hivatva van betölteni.
A szabad szellem, illetve a teremtett tiszta szellem állandóan kisugározza magából a létező legfinomabb anyagot, a SZERETETET, amely nemcsak az ő lelke, de egyúttal a világmindenség építő anyaga. A tiszta szellem tudta ezt, és amikor beléje lopódzott a gőg, Istenhez hasonló akart lenni, és teremteni, alkotni akart csak a saját erejéből, ezért beszüntette fokozatosan a belőle kiáradó finom anyagnak, a SZERETETNEK a kisugárzását, és gyűjtötte ezt a finom anyagot, hogy teremteni tudjon vele az Atya nélkül is.
Csakhogy elszámította magát akkor, és azóta mindig és most is. Mert nem gondolt arra az igazságra, amely uralkodik a természetben, és hogy ez az igazság uralkodik a szellemvilágban is. A természetben igazság az, hogy amilyen arányban fogy a meleg olyan arányban tömörülnek a láthatatlan párák, gőzök folyékony anyaggá, majd végül szilárddá, keménnyé fagynak. Ekképpen van a szellemvilágban is. Amilyen arányban fogy az emberből az Isten iránti szeretet, olyan arányban gyűjti, halmozza mindig jobban és jobban az anyagot és megfordítva. Amilyen arányban gyűjti és halmozza az ember az anyagot, olyan arányban fogy belőle az Isten iránti szeretet. Mert két urat, Istent is, anyagot is szolgálni, szeretni nem lehet.
A természetben a napsugár eltűnése, a meleg elvonása után hideg áll be. A láthatatlan anyag, a pára láthatóvá lesz, előáll a látást akadályozó köd, a sötétséget okozó felhő, a kellemetlen eső, és jön a mindeneket elmosó vizek árja. A melegnek még nagyobb elvonása után, fokozódik a hideg, keménnyé fagy a víz, és megfagyaszt, megdermeszt mindent. Ha ezek az állapotok a természetben beállnak, az még nem baj, de baj az, ha ugyanez történik a szellemvilágban. Mert ha az ember kivonja, elvonj a az ő szeretetét az ő környezetéből, akkor az történik, hogy az eddig egyenletesen elosztott, eddig észre nem vett, eddig úgyszólván láthatatlan anyag észrevehetővé, láthatóvá, kinccsé lesz, és annyira megakadályozza a látásunkat, hogy mi nem látjuk meg egymásban a testvért. A meglátott anyag annyira beárnyékolja, elsötétíti a lelkünket, hogy ezen sötét lelki felhő miatt nem látjuk meg az Istent, a mi Atyánkat. Az összegyűjtött anyag, mint az eső, mint a vízár elmossa a lelki békességünket, mert amit összegyűjtöttünk azt lakattal, kulccsal, fegyverrel kell őrizni, azért vért kell ontani, az kiváltja a könnyek árját. Amikor pedig az ember teljesen kivonja az ő szeretetét a környezetéből, akkor megfagy, illetve megdermed, megáll minden.
Azonban még más bajok is szármáznak abból, ha a szabad szellem és a testet öltött szellem nem sugározza ki az ő szeretetét, szeretetanyagát, és nem adja oda, ahová adnia kellene. Akkor képződik a szellem körül a tér és az idő. Amikor a szabad, tiszta és hatalmas szellem az ő szeretetanyagával, illetve az ő lelkével, már nem töltötte be az egész mindenséget, hanem csak néhány bolygót, később csak egy bolygót, még később, csak egy bolygónak egy kicsiny részét, és végül mikor itt a Földön testbeöltöztetett, csak ezt a negyed köbméternyi formát, akkor az egész mindenség, amelyből a szeretetét, lelkét visszahúzta, csak üresség, csak tér lett előtte. Ahonnan mi a szeretetünket visszahúzzuk, amit be nem töltünk a mi szeretetünkkel, mindaz nekünk üresség, tér, levegő. Amikor mi valakit nem szeretünk, bizony igazságot mondunk avval, amikor azt mondjuk arra az embertestvérünkre, hogy nekünk csak levegő. Bizony szomorú igazság ez. Csakhogy akkor mi is levegő vagyunk másoknak. És, hogy annál tisztább legyen előttünk ez a levegő, pusztulni hagyjuk egymást, sőt akarattal pusztítjuk egymást.
Amint képződött és képződik körülöttünk a tér, vagyis az a hely, amelyet nem töltünk be szeretettel, akként képződött és képződik körülöttünk a súlyos idő, vagyis az anyagnak és az anyagi helyzeteknek fájdalmas és félelmet, aggodalmat keltő változásai. Ezen változások lejátszódnak a múltban, a jelenben és a jövőben, vagyis az időben. Ahol nincs fájdalmas múlt, nincs félelmetes jövő, csak boldog jelen, ott nincs idő! Hogy az idő szintén a szeretet visszahúzása, elvonása következtében állt elő, az is természetes. Mert ha én visszavonom, elvonom az én szeretetemet valakitől, valamitől, akkor ott az én számomra tér képződik, és ami ebben a térben van, az szintén mind visszavonja az ő szeretetét tőlem, és okoz nekem kellemetlenségeket, szenvedést, gyötrelmet, elveszi tőlem azt, ami nekem kedves. És amit elvesz az már a múlté, fenyeget engem a jövő, félek a jövőtől, és van időm!
Tehát, amíg én nem ismerek fájdalmas múltat és félelmetes jövőt, addig nem élek időben, nem érzem az idő súlyát, csak az idő örömét. Ha én csak egy örömteljes múltra tekinthetek vissza, ha csak egy örömteljes jelenem van, és ha csak egy öröm teljes jövőt várhatok, akkor én tulajdonképpen csak egy örömtől jelenben élek, mert a múltam olyan volt, mint a jelenőm, és a jövőm is olyan lesz, mint jelenem. Vagyis, ha én nem tudok különbséget tenni a múlt, a jelen és a jövő között, ha mindig egyforma boldogságban élek, akkor kinőttem az időből, nincs időm!
Nagyon jól mondja tehát Einstein, hogy a tér és idő relatív fogalom. Van is, nincs is, ki jobban, ki kevésbé érzi. Az idő súlyát érzi nemcsak a testet öltött szellem, de érzi a szabad szellem is, ha nem sugározza ki magából a szeretetet. Az idő súlya megtöri, kifárasztja nemcsak az embert, de a szabad, ellentétes szellemet is. Hogy a tér is relatív fogalom, hogy van is, nincs is, arra legjobb bizonyság a szellem, mert dacára annak, hogy a bolygók között mérhetetlen távolságok vannak, a szellem mégis azonnal ott van, ahová gondol. A tiszta szellem előtt pedig még üresség sincs sehol sem, mert az tudja, hogy üresség tulajdonképpen nincs, mert mindent az Atya és a mi Urunk, Jézusunk végtelen SZERETETE tölt be. Ha mi emberek, mi testet öltött szellemek is tudni fogjuk ezt, akkor előttünk sem lesz többé sivár üresség ez a világ. Különösen nem lesz előttünk üres tér a mi felebarátunk, a mi testvérünk!
Ha az elmondottakat összegezzük, akkor rájövünk, hogy a tér és az idő, a szeretet hiányából áll elő, sőt még a nehéz anyag is, és a mi testbe öltözésünk is. Azért kaptunk ilyen sokat az anyagból, mert sokat kívántunk belőle. A tiszta, szabad szellem csak kisugározza az ő szeretetét, finom anyagát, lelkét mindenfelé. Az ragyogó és nem jut ebbe a testbe. Minél jobban bukik, anyagiasodik a szellem, annál jobban korlátozza a tér, az idő és az anyag. A fokozatos korlátozás pedig az Atyának a fokozatosan működő kegyelme.
Bizonnyal nagy kegyelem és valóságos áldás, hogy az embereket a bűncselekmények elkövetésében korlátozza a tér, az idő és az anyag. Mert sok tisztességes és becsületes ember csak azért tisztességes és becsületes, mert nincs tere, ideje, módja a bűn elkövetéséhez. Hogy mi emberek tehát jók vagyunk, az nem, a mi érdemünk, hanem az Isten kegyelme, hogy nem adott nekünk sem teret, sem időt, sem módot a bűn elkövetésére. A megkísértés, a próba pedig az, amikor megadatik nekünk a tér, az idő és a mód a bűn elkövetéséhez. Az Atya időnként megadja ezt nekünk, néha-néha meglazítja a tér és idő korlátait, és hatalmat ad, hogy kipróbáljon bennünket arra nézve, hogy miként viselnénk magunkat arra az esetre, ha a tér és idő korlátai egészen megszűnnének részünkre, és ha valamivel több hatalommal rendelkeznénk.
Budapest, 1935. 4. 11.