A testi halál - Fájdalom nincs ok és cél nélkül

Nyugodtan csak az az ember tud élni e világon, aki nyugodtan tud szembenézni még az erőszakos halállal szemben is. Hogy erre képesek legyünk tudnunk kell, hogy a halál nem megsemmisülés, és hogy még a légszörnyűségesebbnek látszó, erőszakos testi halál is teljesen fájdalommentes a hívő, és megismerésben levő emberre.

A testi halál nem a látó, halló, tapintó, szagló és ízlelő embernek nevezett egyéniségnek a megsemmisülése, hanem csak a testé. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy ez az öt testi érzék nem a testnek, hanem a léleknek, a szellemnek tulajdona. Erről meggyőz bennünket az álom és meggyőznek bennünket a spiritiszta szeánszokon jelentkező szellemek. Valójában a lélek az, amely lát, hall és érez anyagot, szagot, ízt, örömöt, fájdalmat, szenvedést. A lélek az a mennyei test, amelyről a legnagyobb spiritiszta könyvben, a Bibliában szó van: „És vannak mennyei testek és földi testek, de más a mennyeiek dicsősége és más a földieké…” (Kor. I. 15, 40-44) Akiben ez a hit tudássá változott át, és aki nemcsak ebben az igazságban, de még szeretetben is él, az már nem retteg egy természetes, fájdalommentes haláltól, de retteghet még egy borzalmasnak látszó, erőszakos haláltól. Retteghet attól, hogy nem fog meghalni ágyban, párnák közt, egy meleg, szépen bebútorozott szobában és jóllakott állapotban, hanem esetleg kint az utcán, hajléktalanul, esőben, fagyban és éhesen. Ez mindnyájunknak a réme, emiatt a rém miatt aggodalmaskodunk mi. Tehát ne rettegjünk sem a megnevezett rémtől, sem egy borzalmasnak látszó erőszakos testi haláltól, mert az teljesen fájdalommentes, ha nincs bennünk a félelem gondolata!

Ha a feljegyzett történelmi adatok alapján megvizsgáljuk a keresztény vértanuknak az erőszakos testi halállal szemben való viselkedését, akkor csodálattal tölt el bennünket az a bátorság, amily bátorságot tanúsítottak azok a szörnyűségesnek és borzalmasnak látszó kivégzések előtt. Milyen bátran, félelem nélkül, sőt mondhatni örömmel mentek ők a vadállatok elé, léptek a máglyára, hagyták magukat keresztre feszíteni, kerékbe törni, vagdalni, izzó parázson süttetni, megkövezni stb.

Mi most a János jelenéseinek 9. részében leírt időben élünk, vagyis mireánk jön a három jaj, amelyben sokan, borzalmasnak látszó, erőszakos halállal fogunk meghalni, mint a vértanúk, mert mi ezt a leszületésünk előtt sokan vállaltuk, hogy bizonyságot tegyünk a hitünkről, szeretetünkről. Ebben a tudatban nekünk már most le kell küzdeni az erőszakos testi haláltól való rettegést. Nekünk már most örömmel kell várni azt a pillanatot, amikor a mi egykori dicsőséges hazánkban szembe fogunk kerülni a mi Mesterünkkel, a mi Urunk, Jézusunkkal, és teljesen meg kell semmisítenünk magunkban a félelem gondolatát.

Ennek elérése végett tudnunk kell azt, hogy egy erőszakos testi halál csak a szemlélőre borzalmas, de nem arra, aki azon átesik abban a hitben, hogy ezt szeretetből vállalta a mi Urunk, Jézusunk dicsőségére és testvéreinek a felemelésére. Az erőszakos testi halál tehát nem fájdalmas a vértanúra, és nem lesz fájdalmas mi reánk sem, ha eltávolítjuk magunkból a félelem gondolatát. A hitre és a félelem eltávolítására szükségünk van, mert mi is vértanuk leszünk sokan, mert azok akartunk lenni sokan! A vértanúhalál fájdalommentességét megerősítik maguk a vértanuk is. Például Szent Laurentius azt mondta, amikor őt izzó parázs felett, egy vasroston lassan halálra sütötték, és már az egyik oldalon megsült, hogy: „Fordítsatok meg, mert úgy érzem, mintha rózsákon feküdnék.” István vértanú szelleme pedig azt mondta, hogy a kövezésnél testi fájdalmat, nem érzett.

A vértanuknak ebbéli kijelentését megerősíti még a logikus gondolkozás is. Ugyanis nekünk tudnunk kell azt, hogy mindennek, az örömnek és a fájdalomnak is az alapja a gondolat. Két ellentétes gondolat pedig egy lélekben egyszerre helyet nem foglalhat, ez kizárt dolog! Ezt már mindnyájan tudjuk. Ha a szellem örömmel tölti be az ő lelket, akkor abba a lélekbe nem jöhet a fájdalomnak a gondola és így a fájdalomnak az érzése sem, mert az érzés nem egyéb, mint a gondolatnak a négyszeres hatványozása, vagyis az érzés egy négyszeresen meghatványozott gondolat.

A testet vághatják, lőhetik, süthetik, a lélek arról tudomást nem vesz, és nem is vehet mindaddig, amíg az tele van az öröm gondolatával és érzésével. Addig fájdalom nincs és nem is lehet, ez természetes. Azért mondja az írás is: „Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek.” (Prédikátor 3,4) Mindennek rendelt ideje van, minden akaratnak, érzésnek. Bizonyítja ezt az éhhalál esete is. Az éhhalál nem okoz fájdalmat mindaddig, amíg az ember nem gondol az evésre, amíg nem akar enni. Ha az éhező ember nem gondol az evésre és nem akar enni, akkor az első és második napon csak a gyomrának az ürességét érzi, de a harmadik napon már nem érez semmit, már nem éhes, és a negyedik napon szédülésbe, kábulatba esik, és boldogan, örömmel hagyja el a testét.

Ha az ember tehát egy erőszakos halállal néz szembe, ha látja a ráirányzott lőfegyvert, a kést, a szuronyt, ha látja a feléje közeledő tüzet, vizet, a mélységet, melybe bele fog esni, ha látja a ráhulló bombákat, ha hallja a robbanásoknak, lövéseknek, pergő ágyútűznek a megtébolyító zaját, ha látja az összeomló házakat, és akkor avval az örvendetes gondolattal telik meg az ő lelke, hogy: „Rendeltetésemet befejeztem, Uram, Jézusom, legyen meg a Te akaratod, megyek Hozzád.”, akkor semmiféle fájdalmat érezni nem fog, mert az öröm gondolata, érzése nem engedi be a lélekbe a fájdalom gondolatát, érzését. Amint pedig, az emberi testet az első erősebb ütés, vágás, hőség, vagy szag éri azonnal szédülésbe, kábulatba esik, amelyből felocsúdva látja maga mellett a testét és látja maga mellett régen elhunyt kedveseit is. Ennyiből áll egy vértanúnak a halála, és ennyiből fog állni a mi vértanúhalálunk is az esetben, ha már most leküzdjük az erőszakos haláltól való félelmet, abban a biztos tudatban, hogy ez így van, hogy fájdalmat érezni nem fogunk, mert befejeztük a rendeltetésünket, és jól fejeztük be, mert szeretetben, alázatban, hitben éltünk.

Ha mi befejeztük a rendeltetésünket és örülni tudunk az erőszakos, borzalmas halálnak, akkor a fájdalomnak sem oka, sem célja nincsen, mert az Isten semmit sem enged ok és cél nélkül. Az Isten ok és cél nélkül nem hagy szenvedni senkit, semmit. Mindennek van oka és célja. A fájdalomnak az oka az a fájdalmas érzés, amelyet a szellem átad a léleknek, és a lélek pedig a testnek akkor, ha az ember fél, vagy a testre még szükség van. A fájdalomnak a célja pedig az, hogy figyelmeztessen bennünket arra, hogy a test veszélyben van, és mentsük meg a testet, mert arra még szükség van. A fájdalom érzete nélkül mi bizony benne maradnánk még a tűzben is és a testünk elpusztulna, még mielőtt a szellem és a lélek befejezhetné itt az ő rendeltetését.

Hogy az erőszakos és borzalmasnak látszó halál fájdalommentes akkor, ha a fájdalomnak oka és célja nincs, azt megerősíti az alábbi szellemnyilatkozat is: „Aki tudja mi az ő rendeltetése, aki tudja mi miért vagyon neki adva, az nem ismer félelmet, annak nincsen fájdalma, mert bizony fájdalma csak annak vagyon, aki retteg, aki fél, akinek nincs hite, aki nem tudja még, hogy ő miért vagyon. De bizony testvéreim, ki tudja mi az ő rendeltetése, ki tudja, mi az ő életének a célja, az bizony örömöt fog érezni akkoron is, amikor a ti látásotok szerint, bizony fájdalom veszi őt körül. Bizony nem érez fájdalmat, mert hiszen az anyaga, anyag marad, az visszamegy az ő érzéketlenségébe. Az anyag nem érzi a fájdalmat, ha a lélekben öröm van. Csak ahol a lélek érez fájdalmat, ott érzi azt az anyag is.”

Budapest, 1931. 10. 29.