A toronyépítés példázata

„Mert ha közületek valaki tornyot akar építeni, nemde először leülvén felszámítja a költséget, ha van-é mivel elvégezze? Nehogy minekutána fundamentumot vetett, és elvégezni nem bírja, csúfolni kezdje őt mindenki, aki látja. Ezt mondván: Ez az ember elkezdette az építést, és nem bírta véghez vinni!” (Lukács 14,28-30) Ezt a példázatot csak úgy értjük meg, ha tudjuk, hogy mit mondott Jézus Urunk ezen példázat előtt és után, mert ez a példázat szoros összefüggésben áll az előtte és az utána elmondottakkal.

Tehát lássuk, hogy mit is mondott Jézus előtte és utána. Előtte azt mondta, hogy csak az lehet az Ő tanítványa, aki hordozza a saját keresztjét, és követi ŐT, és aki meggyűlöli atyját, anyját, feleségét, gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, és a saját lelkét. A példázat után pedig kijelenti, hogy csak az lehet az Ő tanítványa, aki búcsút vesz minden javától. Kezdő szavaiban Jézus az emberről és a családjáról beszél, a befejező szavaiban pedig az ember javairól, ami egy és ugyanaz.

Ha tudjuk azt, hogy Isten csak tiszta szellemeket teremt, akkor tudjuk, hogy az ember csak a gőgnek és a gyűlöletnek a szülöttje, és rájövünk, hogy az ember két szülő oka, vagyis az atyja és anyja, a gőg és a gyűlölet. Ha az atyát, anyát ismerjük, könnyen felismerhetjük a többi családtagot is. Rájövünk, hogy azok mind a bűnös tulajdonságok. A feleség az nem egyéb, mint kapzsiság, telhetetlenség, az anyag utáni vágyakozás, mert az fele segítség az anyag megszerzésében. A gyermekek, az anyaggal való érintkezésemnek a bűnös következményei, cselekedetei. A fitestvérek, nőtestvérek szintén a gőgnek és a gyűlöletnek a szülöttei, amelyeket én másokban látok, és magamévá teszem, testvéreimmé fogadtam őket. Az ember családja tehát az ő saját és elsajátított, bűnös tulajdonságai, és miután ezek annyira az ő tulajdonát képezik, hogy átkísérik a szellemvilágba is, ezért ezek egyúttal az ő javai is. A család és a javak tehát, amint látjuk, egyet képeznek.

Ha ezt tudjuk, akkor természetesnek találjuk Jézus kijelentését, hogy aki az ő tanítványa akar lenni, annak kell, hogy meggyűlölje a bűnös tulajdonságait, annak kell, hogy mindörökre búcsút vegyen ezen javaitól és hordozza, tűrje a ránehezedő keresztet, mint egy torony. A toronyépítés tehát tulajdonképpen a tanítvánnyálevés módját, folyamatát írja le, és figyelmezteti a gyarló embert, hogy tornyot építeni, illetve tanítvánnyá lenni nagyon nehéz, és sok áldozatba, munkába, kiadásba kerül. Ezért, ha valaki tanítvánnyá akar lenni, ha mint egy torony mutatni akarja a testvéreinek az irányt a magasba, akkor előbb üljön le, vagyis alázattal mélyedjen el önmagában, alázattal ismerje fel, lássa meg a lelkében a felhalmozott bűnös tulajdonságainak a sokaságát, és számítsa fel, hogy mennyi kiadásba kerül ez. A kiadás alatt értsük az összes bűnös tulajdonságaink, javaink kiadását, minekután meggyűlöltük azokat.

Miért figyelmezteti Jézus a sok kiadásra mindazokat, akik a lelkükben tornyot, egy magaslatot akarnak építeni, illetve tanítványokká akarnak lenni? Nemcsak azért, hogy az emberek látván a fundamentumásást és utána a sikertelenséget, az abbahagyást, ne csúfolják az építeni akarót, hanem főleg azért, hogy az emberekben ne alakuljon ki az a téves nézet a sikertelenségek láttára, hogy Jézus tanítványává lenni, Jézus tanításai szerint élni lehetetlenség; hogy az emberek ne mondják azt, hogy Jézus tanításai nem reálisak, mert nincsen egyetlen ember sem, aki azokat meg tudná valósítani; hogy az emberek ne mondják azt, hogy Jézus nem lehet egy pozitívum, mert ember az Ő tanításai szerint nem élhet, bizonyságot RÓLA nem adhat; hogy az emberek ne tekintsék az Ő szeretetét csak egy fogalomnak, és ne gondolják, hogy Ő már a múlté, már a történelemé, mert RÓLA bizonyságot nem adhat senki.

Ez a hit, hogy Jézus tanításai megvalósíthatatlanok, tehát nélkülözik a realitást, az emberekben már annyira lábra kapott, hogy szinte már meggyőződéssé lett. Így beszélnek, gondolkoznak és mentegetőznek a gyarló emberek, mert napról napra látják a sok sikertelenséget, és ők azt kérdik a prédikáló embertől, hogy: „Testvérem, hát te a szerint élsz?” Akkor minden honnan csak azt a választ kapják, hogy: „Én igyekszem. Igaz, hogy az Ő végtelen szeretetét, alázatát és hitét mi, nem sajátíthatjuk el itt a Földön teljesen, de kis részben igen!” De, aki csak egy kicsiny részét is elsajátítja az Ő szeretetének, alázatának, hitének, annak a lelkébe már beköltözött a mennyek országa, mert már nem ismer félelmet, aggodalmat, bánatot, szomorúságot, nyugtalanságot. Tehát a fenti kérdésre azt kell mondani: „Testvérem, én csak egy kicsiny részét sajátítottam el az Ő igazságának és máris békességem, nyugságom van, és örülök az életnek még a szenvedésben is, tehát én már egy bizonyságot adhatok néked arról, hogy Ő egy pozitívum!”

Ilyen ember pedig egyre több van a Földön, aki ezt mondhatja, és mindezen embernek ezt mondania is kell, mert így lefegyverezi a tagadókat, mert már mély fundamentumot ásott, már belerakta a kemény köveket, a kiégetett téglákat, és felrakta a tetőt is, és viseli a keresztet is. Fundamentumot ások én akkor, amikor kiterjesztem az én szeretetemet a család keretein túl, és magam köré vonom mindazokat, akikkel az életutamon találkozom, és meg akarom őket tartani a szeretetem körében még akkor is, ha csalódom bennük, ha ellenségeimmé lesznek. Ezt az igyekezetemet az emberek észreveszik. Ez a lélekben való ásás teljesen megfelel az anyagban való ásásnak, mert amint a földnek vannak különböző keménységű rétegei, akképp vannak a szeretetnek is.

A szeretet legfelsőbb, leglazább rétege a családtagok iránti szeretet. Ez alatt van a szilárdabb réteg, az ismerősök iránti szeretet rétege. Még mélyebben fekszik a teljesen idegeneknek nevezett testvéreim iránti szeretet rétege. Ez már keményebb. Végül legmélyebben található az ellenszenvesek, az ellenségek iránti szeretet rétege. Ez már olyan kemény szikla, hogy erre már lehet építeni egy tornyot, egy lelki magaslatot. Idáig kell nekem leásnom az én akaratommal és hitemmel. Ebbe a mélységbe, erre a keménységre kell lerakni a kemény köveket és aztán ezekre az égetett téglákat.

A kemény kövek közé tartozik az a türelem, az az elnézés, szelídség, higgadtság és az a megbocsátás, amely megismétlődik egy napon hétszer (Lukács 17,4), és egy testvéremmel szemben hetvenhétszer. (Máté 18,22) A kemény téglák pedig: Jobban szeretni az Úr parancsolatait, mint a kenyéradó foglalkozásomat, állást, hivatalt, üzletet, kamatozó tőkét, birtokot, tudást, hírnevet, hatalmat, dicsőséget stb. A torony teteje pedig: Meggyűlölni az én bűnös lelkemet (Lukács 14,26), életemet adni a testvéreimért, az életemet elveszíteni a szeretet munkájában. (Máté 10,39; 16,25; Márk 8,35; Lukács 9,24; 17,33; János 12,25; 15,13)

Amint látjuk, tornyot, lelki magaslatot építeni, tanítvánnyá lenni nagyon nehéz dolog. Ezt avval az erős akarattal kell elkezdeni, hogy én mindezeket be fogom szerezni, és el kell kezdeni az Atyában, a Fiúban és a Szellemben való hittel. Azért mondta Jézus: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében.” (Máté 28,19) Az újszülöttnek a vízzel való megkeresztelését Jézus nem rendelte el sehol, soha! Hanem elrendelte, meghagyta a felnőtt embereknek a hittel való leöntését azon célból, hogy azok tanítványokká, tornyokká legyenek. A kis gyermeket egyáltalán nem lehet tanítvánnyá tenni, nem lehet neki hitet prédikálni. (Márk 16,15-16) A felnőtt embert vízzel tanítvánnyá tenni szintén nem lehet.

Aki már tanítvány, aki már torony, annak nem kellenek a Föld kincsei, a világ dicsősége, annak nem kell a rang, a hatalom, a méltóság, mert az, ha nem talál itt a földön mást, csak lelki békességet, akkor mindene van. Az, ha nem talál a Földön mást, csak azt a hitet, amely fölemeli, akkor kincse van, mindene van. Az, ha sohasem látott, sohasem hallott semmit sem, de csak egy érzés veszi körül, ami erőt ad neki mindennek az elviseléséhez, akkor mindene van. Az, ha egy könny jön a szemébe és ennek örülni tud, az már kincset kapott, és az a könny már nem a fájdalom, hanem az öröm könnye. Ha ilyen embert látunk, akiben békesség, hit és erő van, az már egy felépült torony!

Budapest, 1934. 2. 15.