A vagyonhoz és a családhoz való viszonyunk
Hogy a vagyonhoz és a családhoz való viszonyunk milyen legyen, azt megmondja a mi Urunk, Jézusunk, amikor azt mondja: „És aki elhagyta házait, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldjeit az én nevemért, mindaz száz annyit vészen, és örökség szerint nyer örök életet.” (Máté 19,29) Csakhogy Pál apostol ezen igékkel szemben azt mondja: „Ha pedig valaki az övéiről és az ő házanépéről gondot nem visel, a hitet megtagadta, és rosszabb a hitetlennél.” (Timóth I. 5,8) Ez a látszólagos ellentmondás tulajdonképpen egy egymást kiegészítő igazság, mely szabályozza az anyagban való életünket, és megóvja azt a szélsőségektől.
Vagyis nekünk a házunkat, a családunkat csak a törvény határain belül szabad, illetve kell szeretni. Pál apostol tiltja a tényleges elhagyást, Jézus Urunk pedig követeli a gondolatban való elhagyást, ami oly nehéz, hogy azt az elmúlt 19 évszázad alatt sem tudtuk megvalósítani. Miért? Mert mi a házunkra, vagyonunkra, családunkra még gondolatban is azt mondjuk, hogy: „Ez az enyém, ehhez az Istennek semmi köze!” A tulajdonnak ebben a bűnös eszméjében neveltek a mi szüleink, és neveljük mi a gyermekeinket. Pedig Mózes III. 25,23-ban világosan mondja az Isten egy szellemgyermeke által, hogy: „Enyém a föld, csak jövevények és zsellérek vagytok ti nálam.”
Ha tehát minden anyagi kincs az Istené, világos, hogy minden pénz, ami a kezembe jön, szintén az öve! Én csak sáfárja vagyok annak, még a legutolsó fillérnek is. Ha én csak egy fillérre is azt mondom gondolatban, hogy az az enyém, akkor hűtlen sáfár vagyok. Mi mindnyájan hűtlen sáfárok, sikkasztók vagyunk, mert a telekkönyv, a takarékpénztári könyv, az anyakönyv nem adja meg nekünk a tulajdonjogot, csak a használati és rendelkezési jogot, és csak a társadalmi rend kedvéért van nálunk a Földön.
Ha a mi a Jézus Urunk tanításából semmi mást, csak ezt az egyetlen egyet tartottuk volna be, vagyis ha gondolatban elhagytunk volna mindent, ami a világi törvények szerint a miénk, akkor Jézus óta nem lett volna soha háború a nemzetek között, nem lett volna soha háborúság az egyes családok és emberek között a vagyon, a föld miatt. Nem lett volna soha ínség és nyomor, és nem következett volna be a mai gazdasági válságnak nevezett egyre fokozódó nyomor és ínség sem. Minden rosszat a világon az emberek maguk idéznek elő avval, hogy a jövedelmüket csak maguknak és a családjuknak tartják meg, és nem fizetik ki azoknak, akiket a mi mennyei Atyánk hozzánk küld az Ő láthatatlan utalványával, vagy pedig hol többet, hol kevesebbet fizetnek ezekre a láthatatlan utalványokra.
Az Atya a láthatatlan utalványával hozzánk küldi a családtagjainkat, feleségünket, gyermekeinket, a tehetetlen öreg szüleinket, azután azokat, kiknek a munkaerejét vesszük igénybe, és végül a keresetképteleneket. A világon egyre növekedő nyomorúságának az az oka, hogy mi az önzésünkben megváltoztatjuk ezen láthatatlan utalványoknak az összegét. Többet fizetünk magunknak, családtagjainknak, feleségünknek, gyermekeinknek, és nem fizetjük ki az utalványokat teljes egészékben az alkalmazottaknak, nyugdíjasoknak és a hozzánk küldött szegényeknek.
A teljes összegükben ki nem fizetett utalványok után fennmaradó összegeket mi tiszta haszonnak mondjuk, és azt a piszkos, bűnös hasznot saját céljainkra költjük el. Elköltjük felesleges dolgokra, finom, divatos ruhákra, több fogásos ebédekre, vacsorákra, színházra, sportra, kávéházra, hatalmas lakásra, házra, divatos bútorra, perzsaszőnyegekre, luxusutazásokra, autóra, repülőgépekre stb. Mindezen dolgok feleslegesek és bűnös dolgok akkor, amikor tömegesen élnek körülöttünk olyan felebarátaink, akiknek nincs betevő falatjuk, ruhájuk és hajléktalanok. Azért van megírva: „Akinek két köntöse van, egyiket adja annak, akinek nincs, és akinek van eledele, hasonlókép cselekedjék.” (Lukács 3,11) Miért? Mert semmi sem a miénk, hanem minden a mi mennyei Atyánké, és mindnyájan testvérek vagyunk!
Ahol hű sáfárok vannak, akik igazságosan fizetik ki a mennyei Atya utalványait, ott nincs a jólét mellett nyomor, ott nem fordul elő az, hogy az egyik ember selyemben járjon, a másik meg rongyokban, hogy egy ember elrontsa a gyomrát a sok jótól, a másiknak a gyomra meg összeszárad a nincstelenségtől. Ott nem fordul elő az, hogy az egyik ember azt sem tudja, hogy melyik szobáját miképpen rendezze be, a másiknak meg nincs a fejét hová lehajtania. Ott nem fordul elő az, hogy egy ember csak autón járjon, a másiknak meg nem telik még villamosra sem.
Hogy ezt az állapotot aztán erőszakkal, fegyverrel kell fenntartani az természetes, és az is, hogy a sok hűtlen sáfárnak aztán állandó rendőri, katonai felügyelet alatt kell lennie, mert nemcsak a hűtlen sáfárok, hanem a megcsonkított, és ki nem fizetett utalványok tulajdonosai sem ismerik az evangéliumot. Mert ha az éhezők és nyomorgók ismernék az evangéliumot, akkor tudnák azt, hogy Jézus elítélte az erőszakot.
Jézus azt mondta a szegényeknek, hogy örüljenek a szegénységnek, a nyomornak, örüljenek, ha szenvedhetnek. Miért? Azért, mert a mostani szenvedéseikkel jóváteszik azokat a bűnöket, melyeket az előbbi életükben elkövettek. Az Isten igazságos, és akit szenvedni hagy, annak szenvednie kell, mert avval egyenlíti ki, teszi jóvá az előbbi életét, és ezáltal lelkileg emelkedik, tökéletesedik. Hiszen ha Isten akarná, meg tudna szüntetni minden nyomort és szenvedést. Ha pedig mégsem teszi, akkor a szenvedés szükséges és igazságos.
Az igazságos Isten tehát hagyja, hogy hadd élvezzük végig hűtlen sáfárkodásunknak a következményeit, a társadalmi osztályok gyűlöletét, a nehéz megélhetést, az egyre fokozódó nyomort, mindaddig, amíg csak gondolatban el nem hagyjuk a mi házainkat, földjeinket, vagyonunkat és családunkat. A családnak az elhagyását úgy érti Jézus, hogy hagyjuk el azt a megkülönböztető szeretetet, amellyel a családtagjaink iránt viseltetünk! Ez azonban nem jelenti azt, hogy mi ezentúl a családtagjainkat csak úgy szeressük, mint az idegeneket, hanem megfordítva, ezentúl az idegeneket is úgy szeressük, mint a családtagjainkat.
A családnak az elhagyása az Ő nevéért, a szeretetért, tehát nem a szeretet csökkentését jelenti a családom iránt, hanem jelenti a szeretet növekedését az idegeneknek elnevezett testvéreim iránt. Jézus Urunknak ez a figyelmeztetése, hogy hagyjuk el gondolatban a vagyonunkat, családunkat az Ő nevéért, vagyis a szeretetért, szeretettől indíttatva, szeretetből, soha sem volt oly időszerű, mint most. Miután mi az elmúlt 19 évszázad alatt folyton és mindig jobban ragaszkodtunk a tulajdon eszméjéhez még gondolatban is, tehát ezen, bűnös viselkedésünknek végzetes következményei már a bábeli torony magasságáig emelkedtek, és teljes a bábeli zűrzavar, és biztosan bekövetkezik a mostani Bábel romlása és pusztulása.
Amikor Jézus Urunk azt mondja, hogy ha mi elhagyjuk gondolatban, szeretetből a mi házunkat, családunkat, hogy akkor száz annyit nyerünk helyette, az természetes, mert akkor a házak, szántóföldek, és családok százai éppen olyan kedvesek lesznek előttem, mint az én házam, földem, családom, és én a más házakra és családokra is oly szeretettel nézek, mint az enyéimre.
Hogy aztán örökség szerint elnyerjük az örök életet, az úgy értendő, hogy ebben a nagyobb szeretetben megismerjük az Istent, mint mindeneknek egyedüli tulajdonosát, mint mindeneknek Atyját, és megismerjük az Ő Fiát, aki a Szeretet. És rájövünk arra, hogy ha nekünk van egy örökkévaló Atyánk és egy örökké élő testvérünk a mi Urunk, Jézusunk, hogy akkor nekünk is örök életűeknek kell lennünk, vagyis nekünk az örök élet örökség szerint kijár a mi Atyánktól, és a mi testvérünktől, a mi Urunk, Jézusunktól. Azért mondja Jézus Urunk: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (János 17,3) A vagyonnak és családnak gondolatban való elhagyása tehát megszerzi nekünk az örök életet már itt a Földön. Ámen!
Budapest, 1932. 2. 11.