Alázat a spiritizmus megvilágításában

Az alázat nekünk, embereknek a legkellemetlenebb. Kellemetlenebb, mint a szeretet. Mi csak a hitünknél szeretnénk maradni, mert a hit naggyá, erőssé tesz, a szeretet, alázat ellenben kicsinnyé. A hit megengedi az erőszakot, türelmetlenséget, az alázat, szeretet, nem. A hit mindent magának akar megnyerni és követel, a szeretet és alázat pedig a maga részére nem kíván semmit és csak ad, és adni akar szakadatlanul, számítás nélkül. Amíg a hit uralkodni akar, addig a szeretet, alázat csak szolgálni kíván.

Végtelen nagy tehát a Teremtő bölcsessége, hogy nem engedte a hitet egyedül menni a Földre emberek közé, hanem testvérként melléje adta a szeretetet és alázatot. Aki ellöki magától a hitnek ikertestvérét a szeretetet, alázatot az nem lehet boldog, az nem érhet a célhoz, az nem válhat Mesterré, naggyá soha! Azért mondja Jézus Urunk: „Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.” (Máté 11,29)

Hogy csak az alázat képes nyugalmat adni, azt nem hisszük el még Jézus Urunknak sem, és nyugodtak vagyunk a mi hitünkben és képzelt szeretetünkben addig, amíg meg nem sérti a hiúságunkat, érzékenységünket az, akit szerettünk. Ilyenkor csak akkor jön vissza az elveszett lelki nyugalom, ha alázatosan azt mondjuk: „Atyám, ezt megérdemlem, legyen meg a Te akaratod, bocsásd meg az én testvéremnek, ki nekem fájdalmat okoz, mert nem tudja, mit cselekszik.”

Jézus az Ő alázata nélkül, nem tudta volna nyugodtan elviselni az embereknek a vele szemben való viselkedését. Ő az alázatnak, olyan példáját adta, amely nemcsak emberfölötti, de egyenesen isteni. Mert nem volt még példa rá a mi Földünkön, hogy egy csodatevő hatalommal rendelkező ember, királlyá kikiáltásának hetedik napján önként átadja magát a kevés számú ellenségének, hogy önként szólítsa fel azokat a szolgákat, hogy fogják el, akik előtte térdre rogynak, hogy önként nyújtsa kezeit a megkötözésre azoknak a szolgáknak, kiknek Ő az ura és parancsolója lehetne, és harag és méltatlankodás nélkül eltűrje tőlük az arcul köpéseket, arcul csapásokat, a fájdalmas megostorozást és a keresztre szögezést akkor, amikor puszta akaraterejével megszabadulhatott volna mindezektől, és végül utolsó leheletében még áldja is a gyilkosait.

Az alázatnak ekkora példáját még nem mutatta be a Földön ember soha! Azért kellett jönni a legnagyobb szellemnek, hogy erre tanítsa ki a gőgös, bukott szellemeket, hogy nyugalma legyen a mi lelkünknek. Mi emberek, hiába sopánkodunk farizeus arccal Jézus szenvedései és kiontott vére felett, ha azokból alázatot nem tanulunk, ha azokból semmi hasznunk. Nem a vér, hanem az alázat vált meg bennünket, és tesz naggyá, szentté, mint Assisi Szent Ferencet és Lisieux-i Szent Terézt!

Assisi Szent Ferenc tudta, hogy Jézust nem lehet másképp követni csak alázatban. Azért mondta egy alkalommal útitársának, Leó testvérének, mikor télvíz idején Perúgiából az Angyalos Boldogasszony klastromába gyalogolt, hogy:

„Jegyezd fel Leó testvérem, hogy mikor lehetünk mi az Úr Jézus igazi követői. Hogy nem akkor, ha példás Istenfélelemben élünk, hogy nem akkor, ha az összes betegeket meggyógyítjuk, hogy nem akkor, ha halottakat támasztunk, ha az összes tudományokat, titkokat ismerjük, hogy nem akkor, ha angyaloknak nyelvén beszélünk a szeretetről, és mindenkit a mi egyházunknak megnyerjük, hogy nem akkor, ha remete módra, lemondásban élünk, visszavonulva, hanem csakis akkor, ha alázatosak vagyunk.”

„Például, ha mi most átázva, átfagyva, megérkezünk a klastromba és bennünket oda be nem eresztenek, hanem szidalmakkal és veréssel visszakergetnek a fagyos éjszakába, és mi ezt a legkisebb elkeseredés és szomorúság nélkül, a boldogságtól, szeretettől eltelve, eltűrjük, és a fagyos éjszakában, éhes gyomorral, hálatelt szívvel azt mondjuk: Uram, köszönöm, ezt megérdemeltem, bocsáss meg testvéreimnek, akkor követjük igazán a Krisztust!”

Assisi Ferenc itt azokhoz szól, kik az igehirdetés, a szeretet prédikálása által nagyok akarnak lenni és érzékenységükben, gőgjükben türelmetlenek, erőszakosak. Alázatot tanulhatunk még Lisieux-i Szent Teréz életrajzából is, aki egész életét, de különösen a karmelita kolostorban eltöltött idejét arra használta fel, hogy a mindennapi, kis dolgokban gyakorolja magát az alázatban. Ő különösen azoknak az apácatestvéreinek a társaságát kereste, akik vele szemben bántó módon viselkedtek. Egyszer, mikor egy teknőnél ruhát szappanoztak és munka közben az egyik nővérnek a szappanhabja az arcába freccsent, akkor nem húzódott vissza, hanem a kíméletlenséget szó nélkül addig tűrte, amíg egész arcáról csak úgy csüngött a szappanhab, és szíve áradozott a boldogságtól, hogy el tudta tűrni ezt lelki nyugalommal.

Erre az alázatra van nekünk, embereknek szükségünk, mert csak ez válthat meg bennünket, általa juthatunk vissza az Atyához. Mikor, mint tiszta szellemek lettünk megteremtve a paradicsomi napokban, akkor még volt bennünk ezen alázat, de ott lopódzott be a szívünkbe az ősellenség, a gőg, és abban buktunk le hat világfokozaton át egészen idáig.

Összes hibáinknak pásztora a gőg! Kergessük el tehát a pásztort és szétszalad a nyáj! És mivel kergessük el? Az alázattal! Mert a gőg legádázabb ellensége az ALÁZAT. Csak az alázat az, ami összetart, és a gőg az, ami repeszt, szétválaszt. Az alázat hiánya repesztette szét a keresztény egyházat, és a gőg hozta létre a sok keresztény felekezetet, mert mindezekben megvan a fanatizmussal határos hit, megvan az önfeláldozó szeretet, de mert ott a gőg, hát semmi hasznuk sincs az ő hitükből és szeretetükből.

Hogy a gőgnek, hiúságnak, érzékenységnek a kiölése fájdalommal jár, az természetes. Az embertől nem lehet azt kívánni, hogy a megalázásnak fájdalmas tűszúrásait egyáltalán ne érezze, és föl se vegye azt, ha az egyik ajtón kidobják, hogy mosolyogva bejöjjön a másik ajtón. Ezt az érzéketlenséget az Isten sem kívánja az embertől. A gőgnek igenis éreznie kell a megalázás fájdalmait, hogy a fájdalmak közepette elhagyjon bennünket.

A megalázás fájdalmait úgy kell megérezni, mint egy tűszúrást, amely után kibuggyan a vér. De, amint a fájdalmas tűszúrás után kijövő vért letörölve, nyugodtan tovább varrunk, mintha mi sem történt volna, akképp a fájdalmas megalázás után törüljük le a kibuggyanó bánatot, szomorúságot, dacot, a bosszúállás utáni vágyat, és nyugodt lélekkel folytassuk tovább a szeretet munkáját úgy, hogy nyoma se maradjon bennünk az ellentétes érzéseknek a megalázóink iránt.

Hogy kell tehát nekem viselkednem egy megalázás után, vagy egy megalázó állapotban, vagy akkor, ha látom, hogy csak az én megalázkodásom menthet meg mindent, mert másképp felborul minden? Ilyenkor igyekeznem kell lehetőleg azonnal megbocsátani mindent. És erőért fohászkodni AHHOZ, AKI nyugodtan eltűrte az arcul csapást és arcul köpést, hogy tegye édessé keserű, érzéseimet, hogy a megalázóimat, illetve azt, aki előtt meg kell alázkodnom, szeretni tudjam, mert csak akkor változik át az én gőgöm, hiúságom, érzékenységem alázattá!

Mindaddig, amíg az én lelkemben a megalázás következtében még bánkódás, búsulás, szomorúság van, és a dacról, a megtorlás utáni vágyról nem is szólva, mindaddig az én lelkemből még nem távozott el a gőg, a hiúság, az érzékenység! Íme, egy kis tükör, amely megmutatja, hogy én alázatos vagyok-e vagy nem!

Csakhogy ebbe a kis tükörbe ne akkor tekintsünk bele, mikor mindenki dicsér és magasztal, amikor az érzékenységünket, hiúságunkat senki sem sérti meg. Ilyenkor ez a tükör csak a mosolygó, megelégedett arcunkat mutatja. Ezt a kis tükröt akkor kell elővenni, amikor a mások szeretetlensége, gőgje, gyűlölete lehetetlenné akar tenni bennünket, vagy azt kívánja, hogy félretéve a társadalmi, hivatali, családfői tekintélyünket és hatalmunkat, ne éljünk avval, hanem úgy viselkedjünk, mintha semmi hatalmunk nem volna, hogy megmaradjunk az alázatos szeretetben, hogy a helyzet fel ne boruljon.

Ha ez a kis tükör ilyenkor bánatot, szomorúságot, vagy pláne dacot mutat az én arcomon, akkor még bennem van a gőg, a hiúság, az érzékenység, akkor még nincs bennem az alázat!

Budapest, 1931. 5. 12.