Apám, anyám, testvérem, gyermekem

Jézus Atyja a mi Atyánk, mi tehát testvérei vagyunk Neki és egymásnak. Igaz, hogy Jézus Urunk nagyon magasan áll fölöttünk, mert Ő soha sem bukott el, de mi mégis egykoron egyformák voltunk VELE, és leszünk ismét. Ezért nevez testvéreinek. Jézus Urunk tudta és tudja, hogy azért boldogtalan ez a világ, mert az Istenben nem látja meg az Atyját, és Őbenne és egymásban a testvért.

Hát lehetek-e én boldog, illetve lehet-e bennem a mennyeknek országa, amikor a 2000 milliónyi földi emberből csak 1-2, vagy 3 az én testvérem, a többi pedig mind olyan kihasználni való, avagy félni való idegen, akiktől nem várhatok semmi jót? Ha a 2000 millió ember ilyen viszonyban él egymással, természetes, hogy fegyverkeznek egymás ellen, és egymásnak a megrontására törnek évezredek óta, és nem lehet el az emberi társadalom könny és vértenger nélkül. Pedig a könny és vértenger azonnal megszűnne, ha mi tudatosan abban az igazságban élnénk, hogy: Jézus Atyja a mi Atyánk, mi tehát testvérei vagyunk Neki és egymásnak.

Hiszen gondolkozzunk csak, honnan származik egy földi család kereteiben élőknek a testvérisége? Attól a kettőtől, akik mint férj és feleség, illetve mint apa és anya élnek egymással. Ha most már rájövünk arra, hogy ők ketten mielőtt összekerültek volna szintén idegenek voltak egymásra nézve, sokszor a földgolyó két ellentétes oldaláról jöttek össze, akkor kénytelenek vagyunk belátni, hogy az úgynevezett vérbeli testvériség nagyon is illuzórikus valami. Mert az én apám egy más nővel is találkozhatott volna, és az én anyám, egy más férfivel is megismerkedhetett volna, tehát megvolt az eshetősége annak, hogy a 2000 millió Földön élő ember közül bármelyik lehetett volna az én apám, az én anyám. Illetve megtörténhetett volna az, hogy aki most nekem közönyös vagy az ellenségem, hogy az is lehetett volna az én apám, az én anyám, testvérem. És megtörténhetett volna az is, hogy azok az idegenek, kik más családban születtek le, mint testvérek, hogy azok is lehettek volna az én apámnál, az én anyámnál is, és akkor már az én testvéreim lennének. Vagy én magam születhettem le volna abban a családban, amely most nekem idegen, amelynek tagjaival hadilábon állok, és akkor már mindjárt más lenne a viszony köztünk. Viszont sokszor, nagyon sokszor van úgy, hogy ellenségeskednek a vérbeli testvérek, háborúskodnak a házasfelek, ki nem állhatják egymást a gyermekek és a szülők, és a teljesen idegenekkel érzik egymást testvériségben. Ez van mindnyájunkkal, hogy a teljesen idegen sokkal kedvesebb nekünk, mint az, akihez vérségi kötelék fűz.

Amint látjuk a testvériség nem a test és vér kötelékein alapszik, hanem a SZERETETEN, amely az egész mindenségnek a lényege. Vagyis lényege a szellemnek, az anyagnak, és minden erőnek. Hát mi okozza azt, hogy két vadidegen lény egyszerre csak megszűnik idegennek lenni egymásra nézve, és annyira egyesülnek, hogy képesek egymásért dolgozni, egymásért szenvedni, egymásért életüket feláldozni? Mi okozza ezt a nagy változást? Mi törtért itt? Nem történt itt semmi más csak az, hogy ez a kettő megszerette egymást. A szeretet tette azt a csodát, hogy két idegen lény, az én földi apám, az én földi anyám, akik valamikor idegenek voltak egymásnak, most már nem azok. Igaz, hogy vannak esetek, amikor nem a szeretet, hanem az érdek hoz össze két embert, de az ekkor nem házasság, csak érdekközösség, amely csak addig tart, amíg az érdek, a hozomány tart, és sokszor addig sem. Általánosságban tehát mégis csak a szeretet csinál az idegenekből egymáshoz tartozókat.

Ha most mar tudom azt, hogy a mi jóságos mennyei Atyánk akaratából akárki más is lehetett volna az én apám, az én anyám, akkor értem meg Jézus szavait. Történt ugyanis, hogy: „Körülötte pedig sokaság ül vala, és mondának néki: Ímé a te anyád és a te testvéreid ott künn keresnek téged. Ő pedig felele nékik, mondván: Ki az én anyám vagy kik az én testvéreim?”(Márk 3,33-34) Mi gyarló emberek Jézus ezen szavaiban a családi szeretet megsértését, az anyai és a testvéri szeretet lerombolását, leépítését látjuk, a mi Urunk, Jézusunk pedig megfordítva, a Földön élő összes ember iránti szeretetnek a felépítését látja. Ő azt akarja, hogy mi is abból a nagy sokaságból, amely bennünket állandóan körülvesz, mindenkit úgy szeressünk, mint testvérünket, és minden nőben az anyát, sőt az anyánkat lássuk.

Jézus idézett szavaiban azt mondja nekünk: Nekem senki sem idegen, mindenki az én testvérem, anyám, ha pedig mindenki az én testvérem, anyám, akkor ti is egymásnak testvérei vagytok, mert az én Atyám, a ti Atyátok is. Két Atya nincs, csak egy! Az az egy teremtett engem és teremtett titeket is, és mindeneket. Az küldött hozzátok, hogy megmondjam néktek, hogy az Ő akarata nélkül nem esik le egy veréb sem a háztetőről, és nem görbül meg egy hajatok szála se. Ez a hatalmas Atya megad nektek mindent, ha szeretitek ŐT azáltal, hogy egymást szeretitek.

Sajnos mi nem vesszük komolyan Jézus Urunk szavait, mert nem akarjuk kipróbálni azok igazságát. Pedig oly kézenfekvő valami, oly világos és természetes az, hogy ha az a 2000 millió Földön élő ember egymásban felismerné a testvért, akkor nem az volna az igyekezete, hogy elvonja egymástól a betevő falatot, hogy inkább a tengerbe vesse, felégesse, elpusztítsa azt, hanem végtelen örömmel és boldogsággal megosztaná egymással az Atya adományát.

Mikor Jézus Urunk a Földön járt hozzánk hasonló testben, akkor az a sok hajléktalan, nincstelen, szenvedő és sorsüldözött, aki állandóan követte, hitt az Ő szavaiban, mert látta, hogy az, aki így beszél, az maga is hajléktalan, nincstelen. Annak magának sincsen egy krajcárja sem a tarisznyájában, sem a zsebében, mert még tarisznyája sincs, zsebe sincs, és mégsem aggodalmaskodik, mégsem fél, mert komolyan veszi az Ő Atyját. Nemcsak hiszi, de tudja, hogy az Atyja vele van, és ebben a hitében, ebben a tudásában nem csalatkozik sem Ő, sem azok a tizenketten, akik állandóan VELE vannak!

Jézus az Ő személyes példaadásával oly életkedvet, oly életbátorságot öntött az ŐT követő sokaságba, mint az a katonatiszt, aki a világháborúban kiállt a fedezékből, és az ellenséges golyózáporban cigarettát sodort magának, és mikor rágyújtott, és azt mondta „Fiuk utánam, előre!”, akkor bátran követték katonái. Jézusról azért jegyeztetett fel, hogy: „És lőn, mikor elvégezte Jézus e beszédeket, álmélkodik vala a sokaság az ő tanításán: Mert úgy tanítja vala őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.” (Máté 7,29) Jézusnak a hatalma pedig abban állott, hogy Ő cselekedte is azt, amit tanított, hogy ŐBENNE élt az, amit hirdetett.

Mire van nekünk tehát a legnagyobb szükségünk? Legalább egy parányi hitecskére, és pedig az igazi hitnek legalább egy parányára. Ez a parányi és igazi hit pedig nem más, mint a föltétlen bizalom a mi édes mennyei Atyánkban, hogy Ő szeret minket még akkor is, ha mi azt nem érezzük, hogy Ő gondoskodik rólunk, még akkor is, mikor mi azt hisszük, hogy magfelejtkezett rólunk, és hogy Ő nem hagy elveszni bennünket még akkor sem, amikor mi kétségbeesve azt mondjuk, hogy már elveszünk!

Hogy ez a hit és tudás nálunk nincsen meg, az azért van, mert nem adnak rá példát azok, akik szólják az Ő szóit. Vagyongyűjtésükkel, a hatalomnak, a tekintélynek a hajszolásával, és a felekezeti gyűlölet szításával lerontják bennünk a közös Atyában, az egyetemes Krisztusban, valamint a testvériségben való hitet. Csodálkozhatunk mi azon, hogy az egész világ nem ad semmit az Atya szeretetére, illetve a gondviselő Atyára, a testvériségre, amikor az ő szolgái szintén nem bíznak az Atyában, szintén nem látják meg mindenkiben a testvért, a Krisztus testvérét.

Budapest, 1934. 10. 4.