Az elbukás lehetősége

Amikor az ember a spiritizmusból megtudja azt, hogy ezt a földi életet egy újabb, sőt több új földi élet is követheti, és megtudja azt, hogy amit a mostani életében vetett, azt fogja aratni a következő életében, akkor felébred benne a vágy, az akarat, hogy a mostani élete minél tökéletesebb, minél kifogástalanabb legyen. Vagyis igyekszik minél nagyobb hitben, szeretetben és alázatban élni, hogy a következő életében a mostani hitének, szeretettnek, alázatának a gyümölcseit arathassa, hogy a következő élete már boldogabb legyen.

Ha minden következő életünk tökéletesebb, akkor haladunk, ha az egymást követő életek egyformák, akkor állunk, stagnálunk, ha pedig egy következő élet rosszabb, mint az előbbi volt, akkor elbuktunk. Ezt tudja minden spiritiszta, ezért érthető minden felfelé törekvő embernek az a nyugtalankodása, és abbéli aggodalma, hogy vajon a következő földi inkarnációjában sikerülni fog-e neki úgy elvégezni az ő feladatát, rendeltetését, amiként azt vállalta. Ez az aggodalmaskodás annál is érthetőbb, mert hiszen tudjuk azt mindnyájan, hogy amikor ide leszületünk, egyikünk sem emlékszik arra, hogy a leszületése előtt még a szellemvilágban mire vállalkozott. Fennáll tehát az elbukás lehetősége.

Azonban a spiritizmus fényében tündöklő bibliai igazságok, és Jézus Urunknak jól megértett szavai teljesen eloszlatják ezt a nyugtalanságot. Amint az egyes országok, államok nem mehetnek anyagilag tönkre, nem fenyegeti őket anyagi bukás, összeomlás addig, amíg elrejtett kincseik, aranyaik vannak, akképpen egy embert sem fenyeget az erkölcsi bukás, nem bukhat el erkölcsileg akkor, ha lelki kincsei vannak. Minden bukásnak, tehát úgy az anyagi, valamint a lelkileg való elbukásnak egyedüli biztosítéka, az összegyűjtött kincsek.

Nekünk tehát kincseket kell gyűjtenünk, hogy biztosítsuk magunkat az elbukás ellen. És mi gyűjtjük is, csakhogy nem a helyes arányban, mert az anyagi kincsekből csak annyit kellene szerezni, amennyi a megélhetéshez szükséges, a lelki kincsekből pedig annyit, amennyit csak lehet. Miután Jézus Urunk látta, hogy mi csak az anyagi kincsek gyűjtésében vagyunk telhetetlenek, azért figyelmeztetett bennünket a hegyi beszédében: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és a hol a tolvajok kiássák és ellopják. Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják.” (Máté 6,19-20)

Mik ezek a lelki kincsek, amelyek biztosítják egy bizonyos lelki magaslatra felküzdött embert mindörökre az elbukás ellen? Ezek a lelki kincsek az alázat, a szeretet és a hitből kialakult tudás. Csakhogy nem az a szeretet, nem az az alázat, nem az a hit, amely most bennünk van, mert ami most bennünk van, az nem kincs, az nem biztosíték. Az elbukás ellen örökre csak az az alázat biztosít, amikor én a külső körülmények és helyzetek alakulásában teljesen lemondok a saját akaratomról, és a legnagyobb megalázásban, nyomorúságban is azt mondom: „Atyám, legyen meg a Te akaratod!” Az elbukás ellen örökre csak az a szeretet biztosít, amikor én mindenkit, még az ellenségemet is egyformán tudom szeretni. Végül az elbukás ellen az a hit biztosít örökre, amikor én már nemcsak hiszem, hanem tudom, hogy nekem soha és sehol sem kell aggodalmaskodnom, mert velem mindenkor csak az történik, ami az Atya akarata.

Aki már most ebben az életben megszerzi ezt az alázatot, ezt a szeretetet, ezt a hitet, az biztosítva van örökre az elbukásokban, mert ezek a kincsek kísérik őt örökkön örökké! Hogy ezek a kincsek örökös kísérőink minden reinkarnáción át, az kitűnik Jézus szavaiból is, ha megértjük azok mélyebb értelmét, mert a mindent elborító rozsda nem egyéb, mint a mindent elborító feledés fátyola, a visszaemlékezés megszűnése. A mindent megemésztő moly nem más, mint a mindent megemésztő idő vasfoga. A mindent kiásó és ellopó tolvajok az egyes reinkarnációk után elkövetkező halálnak mondott átmenetek, amelyek kiássák az elmúlt életnek összes drága emlékeit, és ellopják, eltüntetik azokat. Tehát az egyszer megszerzett lelki kincseket soha nem emésztik meg a feledés fátyola, az évmilliók, és nem ássa ki az emlékezetünkből a tolvajnak elnevezett halál. Azok el nem vétetnek tőlünk. (Lukács 10,42)

Ki biztosít bennünket erről, ki mondj ezt nekünk? Senki más, mint maga a végtelen Szeretet, a végtelen Jóság, a mi Mesterünk a mi Urunk, akit nevezünk Jézusnak. Szabad-e nekünk ezek után tovább is kételkednünk annak a szavaiban, aki azt mondta magáról, hogy „Én vagyok az Igazság!” (János 14,6) Nem szabad! Nekünk tudni kell azt, hogy mi soha többé nem fogjuk elkövetni azokat a bűnöket, amelyeket itt a Földön a legnagyobb megalázásban, a legnagyobb nyomorban, a legkellemetlenebb helyzetekben, a legnagyobb szenvedésekben, és a legnagyobb megkísértésekben, és a legveszedelmesebb csábítások közt elkövetni már nem tudunk.

Mindazok, akik az alázatnak, a szeretetnek és a hitből fakadó tudásnak erre a magaslatára felküzdötték magukat, mindazok erről a magaslatról soha többe lebukni nem fognak, hanem azon örökkön örökké megmaradnak. Most már csak az a kérdés merülhet fel, hogy miként tudjuk meg azt, hogy mi már ezen a magaslaton vagyunk, hogy mi már elsajátítottunk, megszereztük magunknak ezt az alázatot, szeretetet és hitet? Akkor, ha minderről már bizonyságot tettünk a megpróbáltatásokban, megkísértésekben, illetve ha levizsgáztunk a legnagyobb megalázásban; amikor szembe kerültünk a legnagyobb gőggel, a legnagyobb gyűlölettel, a nagyon ellenszenves emberekkel; amikor nem aggodalmaskodtunk, nem estünk kétségbe, nem féltünk akkor, amikor körülöttünk mindenki félt, mindenki aggodalmaskodott, mindenki kétségbeesett, hanem rendületlenül hittünk és tudtuk, hogy minden, ami velünk történik, minden az Atya akarata és az javunkra van.

Ezért kell nekünk örömmel fogadni, sőt kérni és megköszönni a megpróbáltatásokat, a megkísértéseket, a szenvedéseket, a nyomort, mert ezekben tudjuk meg, hogy vannak-e már olyan kincseink, amelyek örökre biztosítanak az elbukás ellen. Ezért mondja a zsoltáríró Dávid: „Próbálj meg, Uram, és kísérts meg, és vizsgáld meg veséimet és szívemet.” (Zsoltárok 26,2) Amiből már egyszer levizsgáztunk, az már örökre a miénk, és ha mi újból leszületünk, és vígságban éljük le az életünknek a felét vagy a kétharmadát is semmiről sem tudva, azért ezek a kincsek még bennünk vannak és felszínre, napvilágra kerülnek azonnal, amint az Úr elhív bennünket. Hogy ez így van, ezt megerősítik az úgynevezett szentek esetei is, és meggyőz bennünket erről a mi saját életünk is. Sok szentnek az életéből azt látjuk, hogy azok bizonyos ideig nagyvilági életet élték, de amint elérkezett hozzájuk valamilyen formában, valamilyen csodálatos véletlen által az Úr hívó szava, azonnal beálltak buzgó munkásoknak az Úr szőlőjébe. Így vagyunk mi sokan spiritiszták is. Egy ideig zajos, világias volt a mi életünk, egy ideig csak az anyaggal törődtünk, de ki előbb, ki később, meghallottuk a hívó szavát, és most mi is munkálkodunk az Ő szőlőjében.

A zajos fiatalság és az anyagban való öröm még nem bűn, hiszen a végtelen Kegyelem, és a végtelen Szeretet engedi meg ezt is addig, amíg fel nem fogad bennünket a munkásainak, és mi akkor az előbbi életünkben megszerzett kincseknek a birtokában azonnal engedelmeskedünk, és beállunk munkásoknak, és lehetetlen az elbukásunk. Hogy a végtelen Szeretet, miért szólítja elő az egyik embert már fiatal korában, a másikat meglett férfikorban, a harmadikat pedig öregkorban, azon ne töprengjünk, mert hiszen tudjuk, hogy a munka végeztével Ő egyformán fizet mindenkinek. (Máté 20,1.16) Amikor pedig Ő azt mondja, hogy: „Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak” (Máté 20,16), akkor a hivatalos alatt érteni kell mindenkit, tehát azt is, aki nem áll be munkásnak. De választott csak az, aki már az előbbi életében megszerezte a kincseket. A hivatalosnak pedig most kell megszereznie azokat.

Ne nyugtalanítsanak tehát bennünket még az elsődök elbukása sem, mert az elsődöknek sem voltak még kincseik az ő megteremtésüknek az idejében. Ők sem voltak még kipróbálva, megerősödve az alázatban, szeretetben és hitben, ezért buktak el a gőgben, mert az összes gyarlóságnak a pásztora a gőg. Kergessük tehát el a pásztort, és szétszalad a nyáj, és akkor lehetetlen az elbukás!

Budapest, 1932. 9. 29.