Az élet feláldozása és elvesztése

„Noli turbare circulos meos!”, vagyis „Ne zavard a köreimet.” Ezt mondta Arkimédész a fegyverrel nekirohanó római katonának, amikor a porba geometriai ábrákat rajzolt. Nem az életét féltette tehát, hanem a munkáját, amellyel polgártársainak az otthonát akarta biztosítani. Ő Krisztus előtt 212-ben halt meg a római katona fegyverétől, tehát nem ismerte Krisztus földi tanításait, és mégis gyönyörű példát adott nekünk, a Krisztus tanításait ismerő keresztényeknek. Mert nekünk, kik Krisztus követőinek mondjuk magunkat, az a legnagyobb gyengeségünk, hogy örökösen féltjük életünket. Mi mindennap teli vagyunk aggodalmaskodással a holnap miatt, a jövő miatt, a megélhetés miatt. A mi munkánkat tehát örökösen zavarja az élet elvesztésének a félelme, és nincs soha annyi bátorságunk, hogy Arkhimédésszel együtt, azt mondanánk az aggodalmaskodó gondolatnak: „Noli turbare circulos meos!”, vagyis ne zavard a köreimet, mert én végzem az én rendeltetésemet!

Semmisem aktuálisabb, időszerűbb reánk nézve, az örökös halálfélelemben élő, aggodalmaskodó keresztényekre, mint megérteni, magunkévá tenni Jézus Urunk alábbi szavait: Mert, aki szereti, aki megtartja, aki meg akarja tartani a maga életét, az elveszti azt. Aki pedig gyűlöli, aki elveszti e világon az ő életét én érettem, az megtalálja, megtartja, megeleveníti, és örök életre tartja meg azt. (Máté 10,39; 16,25; Márk 8,35; Lukács 9,24; 17,33; János 12,25) „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.” (János 15,13), hogy elvezesse őket hazafelé. Hogy mit jelent a HAZAFELÉ, azt nagyon szépen foglalta versbe Vargha Gyuláné:

Hazafelé megyünk, lásd

Ne légy hát csüggeteg

Hazafelé megyünk, lásd

Atyánkhoz, AKI szeret.

Itt, ott a bús homályon

Áttör egy fénysugár

Ez már az otthon fénye

Hazánk nincs messze már.

S ki így hazafelé megy

Mit bánja az utat

Csupán a fényre néz

Amely, Hazafelé mutat.

Óh, nincsen édesebb szó

Megyünk hazafelé

Megyünk a békességbe

Megyünk az ÚR felé.

Csak ha örökösen ebben a tudatban élünk, és másokat is hazavezetünk, akkor tudjuk Arkhimédésszel együtt bátran odamondani az aggodalmaskodó gondolatnak: „Noli turbare circulos meos!”, ne zavard a köreimet, mert én végzem az én rendeltetésemet!

Csakhogy sajnos, be kell vallanunk, hogy mi egyáltalán nem élünk a hazatérés gondolatában, tudatában, és nem adjuk az életünket azért, hogy másokat hazavezessünk. Ellenkezőleg, mi az örökös ittmaradás gondolatában élünk, és életünket azért adjuk, hogy itt maradhassunk, és itt maradhassanak hozzátartozóink, barátaink. Ezért van a mi aggodalmaskodásunk, örökös rettegésünk az elvesztéstől. Amikor a házastárs dolgozik a házastársért, a szülő a gyermekért, a gyermek a szülőért és a testvér a testvérért, és dolgozik annyira, hogy a munkájában elveszíti az életét, akkor az Jézus tanítása szerint, nem mondhatja azt, hogy életét a legnagyobb szeretetből vesztette el.

Mert először is Jézus Urunk, nem arra tanított bennünket, hogy a vagyont gyűjtsük a hozzátartozóink részére. Ő nem ilyen példát adott nekünk, Ő nem gyűjtött vagyont a tanítványai, apostolai részére, Ő hazavezette őket, hogy ők is hazavezessék azokat, akikkel összejönnek. Másodszor, aki vagyont gyűjtött a hozzátartozói részére, és ezen munkájában vesztette el az életét, az nem mondhatja azt, hogy életét a legnagyobb szeretetből vesztette el, mert nagyon jól tudjuk azt mindnyájan, hogy amikor hozzátartozóink részére vagyont gyűjtünk, akkor nem vagyunk tekintettel másokra, nem gondolunk arra, hogy lesz másokkal. Ez pedig nem valami nagy szeretet, hanem önzés, és még tetejébe rossz példaadás is.

Az egyik generáció rossz példát ad a másik generációnak, és amint látjuk, minden következő nemzedék utánozza az előbbit, az irgalmatlan, könyörtelen vagyongyűjtésben, hogy biztosítsa ittmaradását, hogy eszébe se jusson a hazatérés. A hazatérés tudata csak az első tanítványokban és apostolokban élt. Ezért a hazatérésnek és a hazavezetésnek nehéz munkáját, az életnek adását ők végezték a legjobban, mert Jézus személyes példaadásának a varázshatása alatt állottak s őket, mint szegény halászokat és vámszedőket nem befolyásolták a földi kincsek, a hatalom, a rang, a dicsőség, az uralkodni vágyás. Nehezebb helyzete volt már Pál apostolnak, mert ő már vagyonos szülőktől származott, római polgárjoga volt, és farizeusi szellemben nevelkedett, mint fiatal rabbi. Neki már több vesztenivalója volt, mint a szegény halászoknak és vámszedőknek. Ő elvesztette karrierjét, fényes jövőjét, és azonkívül el kellett veszítenie a gőgjét, és a keresztények iránti gyűlöletét. Ez lett volna az ő földi élete, ha nem jön közbe a damaszkuszi látomás és szózat. De a Jézus fényessége és hangja figyelmeztette őt, a születése előtti fogadalomra, hogy haza fogja vezetni mindazt, akit csak lehet. Ezért szenvedései és üldöztetései közepette is mindig bátran oda tudta mondani a zavaró gondolatnak: „Noli turbare circulos meos!”, ne zavard a köreimet, mert én végzem az én rendeltetésemet!

Pál apostol a 40-es években élt, vagyis az első században és utána 12 századnak kellett elmúlnia, míg végre újból akadt a mi Urunk, Jézusunknak egy igazi követője, Assisi Ferenc, aki szintén feláldozta mindenét. Apja dúsgazdag olasz kereskedő volt, de a 24 éves, csak a szórakozásoknak és a társaságnak élő Ferenc pedig, amikor egyszer az utcán egy koldussal találkozott, a koldus tekintetétől áthatva, hirtelen kicserélte fényes, drága ruháját a koldus rongyaival, és elment házról-házra koldulni. A koldusnak tekintete eszébe juttatta születése előtti vállalkozását, hogy ő azért jött ebbe a földi életbe, hogy hazavezesse mindazokat, akiket lehet. Amikor ő elindult házról-házra kéregetni, akkor tulajdonképpeni célja nem a koldulás, hanem a lelkek hazavezetése volt. Ő azért örvendezett a szent szegénységnek, mert tudta, hogy őt nem teheti gazdaggá, boldoggá semmi, ami a földé. Ez a világ nem volt az ő világa, azért ő is mindig bátran oda tudta mondani a zavaró gondolatnak, hogy: „Noli turbare circulos meos!”, ne zavard a köreimet, mert én végzem az én rendeltetésemet!

Assisi Ferenc példája után ismét 700 évnek kellett elmúlnia, míg akadt ismét egy áldozatkész lélek, Lisieuxi Teréz, aki szintén otthagyta a jómódot, a reá váró családi boldogságot a szülői házban, és elment karmelita apácának. De nem azért, mint a legtöbben, részint elkeseredésből, részint azért, hogy egy gondtalan életet biztosítsanak maguknak holtuk napjáig, hanem azért, hogy hazavezesse nővéreit, és példát mutasson minden apácának, hogy csak az lehet a rendeltetése, hogy hazavezessen, akit lehet. Alázatát és szeretetét különösen azon nővérekkel szemben mutatta ki, akik őt ki nem állhatták. Kisgyermekkorától kezdve, szüntelen benne élt a hazatérés tudata. Innen való a Jézus szeretete, és ez adott neki erőt is ahhoz, hogy ő is oda tudta mondani bátran minden zavaró gondolatnak: „Noli turbare circulos meos!”, ne zavard a köreimet, mert én végzem az én rendeltetésemet!

Hogy az egyházi téren oly ritkán akad egy Pál, egy Ferenc, egy Teréz, akik odaadnák életüket az ő barátaikért, akik elvesztenék az ő életüket, az onnan van, mert még a lelki pásztorok is meg akarják tartani e világon az ő életüket. Az egyházi férfiak is szeretik az ő földi életüket, sőt éppen a lelki pásztorkodással akarják biztosítani azt, ott akarják megtalálni azt. Aki pedig nem meri elveszíteni az ő életét e világon, az bizonyságot tesz arról, hogy e földi élet neki kedvesebb, tehát a hazatérést nem is veszi komolyan, még ha prédikálja is mindennap. Minden lelki pásztornak, egy Pálnak, egy Ferencnek, és minden apácának egy Teréznek kellene lennie, ha a hazatérést és a hazavezetést komolyan venné!

A hazatérés és a hazavezetés azonban a papi pályán kívül is történhetik és méghozzá egész csendben, a nyilvánosság tudta nélkül! A mi Urunk, Jézusunk mindenkor örül annak, ha látja, hogy a házastárs a házastársnak, a szülő a gyermeknek, a gyermek a szülőnek, a testvér a testvérnek mutatja az utat hazafelé az ő példás élete által, vagyis az által, ha elveszíti, leküzdi magában a gőgöt, gyűlöletet, irigységet, érzékenységet, hiúságot, ellenszenvet, indulatot, különösen azzal szemben, akitől viszontszeretetet soha nem kap. Erre csak az képes, ki maga is haza igyekszik. Aki pedig haza igyekszik, az felismerhető arról, hogy sohasem aggodalmaskodik, és az életveszedelem láttán azt mondja a keletkező félelemnek: „Noli turbare circulos meos!”

Budapest, 1934. 3. 22.