Az Emmausba menő tanítványok esete
Hogy a magyarázatot jobban megérthessük, előbb olvassuk el a történetet Lukács 24,13-35-ben. A húsvéti ünnepek alkalmával felolvassák az összes keresztény templomban, és valamennyi keresztény vallásfelekezet nagyon szépnek találja, és nem talál semmi kivetni valót benne. De, ha most ugyanezek a papok és prédikátorok, egy más könyvben, folyóiratban olvassák azt, hogy egy meghalt ember szelleme annyira materializálódott, olyan élethűen jelent meg két vándornak az úton, hogy ezek beszéltek és vacsoráztak is vele, majd a vacsora közben eltűnt szemeik elől, akkor ugyanezen papok és prédikátorok, kik vasárnap még olvasták a szószékről, a templomban az emmausi történetet, hétfőn már a templomon kívül azt mondanák erre a más könyvben leírt eseményre, hogy az lehetetlenség, és az ördög műve. Pedig az Emmausba menő két tanítványnak szintén materializálódott Jézus szelleme.
Mi a Bibliában nem ütközünk meg a szellemnek a megjelenésén, de máshol igen. Pedig, aki nem hiszi el a szellem megnyilatkozásait a Biblián kívül, az nem hiszi el komolyan a Bibliában sem. A legjobb esetben azt mondja, Jézus Urunk húsvét utáni, sorozatos materializációira, hogy ezt csak Ő tehette, és senki más! Ezt tanítják a keresztény vallások is. Pedig Jézus Urunk nem hazudott, amikor azt mondta: „Aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem, és nagyobbakat is cselekszik azoknál!” (János 14,12) Jézus Urunk tehát, nem tüntetett az Ő hatalmával, amint mi gondoljuk. Ő csak megmutatta a szellem életét a földi testének levetése után. Hiszen nincsen ember a Földön, akinek valamiképp szellem meg ne nyilatkozott volna. A spiritiszta szeánszok pedig az egész világon bizonyságokat adnak mindennap a szellemek életéről!
Vallásaink szellemiszonya azért van, mert nem tudják, és nem akarják tudni, hogy az ember testet öltött szellem, és hogy Jézus Urunk is az volt 33 éven át. Ezt a tudatlanságot pedig vallásaink az első tanítványoktól vették át örökség gyanánt. Ha Jézus tanítványai tudták volna, hogy Jézus testet öltött szellem, akkor nem kételkedtek volna az Ő feltámadásában. Csak, akik látták ŐT, azok hittek. Így járt a két Emmausba menő tanítvány is. Az ő esetükből mi nagyon sokat tanulhatunk.
Az Emmausi történet először bizonyság arról, hogy ha mi szomorú ábrázattal, komor lelki hangulatban Utána vágyakozunk, akkor mi azonnal érzékeljük Őt, mint vidámságot, mint erősséget, min lelki békét, mint nyugságot. Mert Ő velünk van mindenkor, mindenhol! Aki pedig jelen van mindenhol, mindenkor, mindenkinél, azt nem kell helyettesíteni! Szellemet ember nem helyettesíthet! Mert egy ember nem lehet mindenhol, mindenkor, mindenkinél úgy, mint a mi Jézusunk! ŐT helyettesíteni lehetetlenség, képtelenség. Csak a tudatlanság és hitetlenség gondolja azt tehetségesnek. Jézus jelenlétében csak a spiritiszta tud komolyan hinni, mert az tudja, hogy állandóan körül van véve szellemekkel. Ha tehát más szellemek lehetnek velünk, akkor világos, hogy Jézus a leghatalmasabb szellem is velünk lehet és velünk is van. Csak a mi anyagi szemeink nem látják ŐT úgy, amint nem látják a többi szellemet sem.
Az Emmausba menő két tanítvány szemei is visszatartóztatának, hogy ŐT meg ne ismerjék. Ekként vagyunk valamennyien. A mi szemeink is mindig fogva tartatnak, hogy ne lássuk meg, hogy Ő velünk van. Anyagi szemeink elé egy fátyol lesz húzva, de nem az érzéseink elé. Miért? Mert a mi Urunk, Jézusunk jobbnak látja, ha mi ŐT nem látjuk, de megérezzük. Azért mondja: „Jobb néktek, hogy én elmenjek!” (János 16,7) Miért? Mert az Ő meglátása nem változtat rajtunk, de az Ő megérzése igen. Hiszen nagyon sok embernek megmutatja Ő a reflexképét látomásban, álomban, és ezen emberek éppen úgy élnek a látomás után, mint éltek a látomás előtt. Ellenben, aki megérzi ŐT, mint szeretetet, békességet, az megváltozik, mert ezen érzések uralják, vezetik őt! Az Ő jelenlétéről tehát a mi érzéseink adnak bizonyságot. Hogy érzéseinkben mindenkor megtaláljuk az Ő jelenlétének a bizonyságát, arra akar bennünket kitanítani az Emmausba menő két tanítvány esete!
Amiként a két tanítvány vándorolt Jeruzsálemből Emmausba, akként mi valamennyien is vándorlunk a Jézust megfeszítő, bűnös világból. Illetve hátát fordítunk ennek a világnak akkor, amikor egy vagy több lelki megrázkódtatás után rájövünk, hogy ebben a világban bízni nem lehet, hogy ez a világ nekünk békét, nyugságot nem adhat, és reményeiket nem valósítja meg. Az Emmausba, az önmagunkba való vándorlás körülbelül hatvan éves korunkban történik, következik be. Azért mondja a példa, hogy Emmaus Jeruzsálemtől mintegy hatvan futamnyira vala. Amikor mi önmagunkba vándorlunk, akkor mi is arról elmélkedünk, azokról amik eddig történtek vala. Amikor mi magunkba vándorlunk, illetve elmélkedünk elmúlt eddigi életünkről, és vágyjuk a lelki békét, akkor hozzánk is csatlakozik Jézus, illetve hozzánk jön a megnyugvás, békesség, de a mi szemeink visszatartóztatnak, a hitetlenségünk elfedi előttünk a látást, és mi nem ismerjük fel a velünk levő békességben ŐT, magát. Pedig amikor az én lelkemben szomorúságom idején feltámad az a kérdő gondolat, hogy: „Miért vagy szomorú ábrázattal? Akkor tudnom kellene, hogy ezt Ő kérdezi tőlem. Ez a kérdő hang, illetve gondolat az Ő jelenlétének a bizonysága.
Mi az ilyen kérdő gondolatnak kérdéssel válaszolunk: „Hát, hogy jöhet nekem ilyen gondolatom, hogy miért vagyok szomorú, avagy talán nem tudom, hogy mi történt velem a nagyvilágban?” Látszik, hogy a kérdőre vonó gondolat egy jövevény gondolat lehet. Máshonnan jött. De a kérdő gondolat, a kérdő szó, az Ő gondolata, az Ő szava, újból kérdi, hogy: „Hát mi is történt velem tulajdonképpen?” Ez az újabb kérdő gondolat, kérdőszó Jézus jelenlétének a bizonysága. Mert Ő azt akarja, hogy mondjuk el önmagunkban mindazt, ami szomorúságot okoz nekünk, és akkor Ő megmagyarázza, érzésben megadja nekünk, hogy mindennek miért kellett megtörténni.
Ha mi most a kapott gondolatokat, érzéseket arra kényszerítjük, hogy maradjanak nálunk, akkor ők maradnak, és cselekednek nálunk, illetve Jézus cselekszik nálunk. Megáldja, megszaporítja a mi lelki kenyerünket, hitünket, szeretetünket, alázatunkat. És én azt akkor veszem észre, amikor azt látom, hogy már szeretni tudom azt, akit eddig gyűlöltem, akit elkerültem, és már rokonszenves előttem az, aki eddig ellenszenves volt nekem. Ez az örvendetes fordulat nálam az Ő jelenlétének a legfényesebb bizonysága.
Amiként a tanítványok visszaemlékeztek, hogy miként gerjedezett az örömtől az ő szívük, amikor nekik útközben az írásokat magyarázta, akképp lészen velünk is. Mi is egykoron vissza fogunk emlékezni, hogy miképp gerjedezett az örömtől a mi szívünk, amikor az életutunkon szólt hozzánk a küldött gondolatok, érzések által. Minden megértést hozó gondolat az Ő jelenlétének a bizonysága!
Jézust a tanítványok felismerték a kenyér megszegéséről. Nekünk is fel kell ismernünk Jézus jelenlétét valahányszor megszegi, részekre osztja, megérteti velünk szavainak értelmét. Amikor ez megtörténik, nekünk még azon órában vissza kell mennünk Jeruzsálembe, a nagyvilágba, hogy továbbadjuk azt, amit kaptunk, mert az nem a miénk. A kenyér megszegésével Ő tulajdonképpen felfedte az Ő kilétét, hogy Ő is földi apa, és anya nélkül való, miként Melkhisédek, ki szintén kenyeret és bort hozott Ábrahámnak. Pál apostol észrevette ezt!
Budapest, 1934. 4. 12.