Az örök elkárhozás

Máté 12,31-32; Márk 3,28-30; Lukács 12,10-ben Jézus Urunk azt mondta a farizeusoknak: „Minden bűn és káromlás megbocsáttatik az embereknek, csak aki a Szentlélek ellen szol káromlást, annak nem bocsáttatik meg sem ezen, sem a más világon, az bocsánatot nem nyer soha, az örök kárhozatra, méltó!” Ezt az ért mondta, mert azt mondták rá a farizeusok, hogy tisztátlan lélek van benne. Ki követi el tehát a Szentlélek elleni bűnt? Aki úgy viselkedik, mint a farizeusok.

A farizeusok érezték, tudták, hogy Jézus minden szava és cselekedete igazság. Szemben álltak Vele, az Igazsággal, de mivel ellenszenves volt nekik az Ő határtalan alázata és szeretete, mivel tudták, hogy az esetben, ha elfogadják, magukévá teszik az Ő tanításait, akkor nem lehetnek büszke parancsolók, hanem csak alázatos szolgái a népnek, mivel tudták, hogy akkor szeretniük kell mindenkit, még azokat is, akiket eddig megvetettek. Ezért tudatosan, szándékosan, akarattal ellenszegültek Jézus alázatának, szeretetének. Hogy másokat is megtévesszenek, ráfogták Jézusra, hogy ördög van benne. Mikor tehát a farizeusok ellenszegültek Jézusnak, akkor ellenszegültek amaz látható testben élő Szentléleknek, Igazság lelkének.

Ha önvizsgálódást tartunk magunkban, akkor rájövünk, hogy mi is elkövetjük a Szentlélek elleni bűnt, ha gőgünkben nem szeretjük azokat, kik más véleményen vannak, kik másképp közelednek az Istenhez, ha elválasztjuk a testvért a testvértől, ha akadályokat gördítünk az egy akol elé avval, hogy csak a mi igazságunkat tartjuk egyedül üdvözítőnek, és a más igazságára azt mondjuk, hogy az, az ördögtől van. Ha erre rájövünk, tudnunk kell azt is, hogy mi történik az olyan ember lelkével, aki elkövette a Szentlélek elleni bűnt.

Az ilyen ember lelke, amikor a szellemvilágban öntudatra ébred, az ő gőgjében továbbra is ellenszegül a Krisztusi alázatnak és szeretetnek. Ellenszegülésében kitart évszázadokon, évezredeken át, sőt egész korszakokon át úgy, hogy fejlődésében semmi előrehaladása nincsen, nem fogad el semmit, mert azt hiszi, hogy mindent a legjobban tud. Gőgjének és a tétlenségének a következménye aztán az, hogy elveszíti a látását, gondolkodását, és egy álomszerű állapotba jut.

Ebben az állapotban jön hozzá a végtelen Kegyelem szeretetének egy sugara, és egy picinyke derengő világosságnál megmutatja neki a kivezető utat, a Föld mélységeiben való munkálkodást. A tehetetlen gyermek pedig örömmel vállalkozik erre a munkára. Tehát, amit mi pokolnak mondunk, még oda is szabad akaratukból és örömmel mennek a szellemek. Kényszer nincs a mindenségben sehol!

Azok a testvéreink tehát, akiket a vallásaink elkárhozottaknak mondanak, azok dolgoznak a Föld mélységeiben, mint életprincípium, azaz mint öntudatlan erők, minden öröm, minden vígság nélkül, minden érzés, minden gondolat nélkül egészen gépiesen évezredeken át, de nem örökké! Bár súlyosnak látszik összeegyeztetni ezt a kivezető utat a végtelen kegyelemmel, mégis részükre más út nincs, mert ők oly mélyre süllyedtek le a gőgbe, a szellemvilágban való hosszú tartózkodási idejük alatt, hogy öntudatuknak a teljes elvesztése nélkül nem volnának képesek rálépni a fejlődés törvényes útjára.

Mikor Jézus Urunk azt mondja, hogy ezeknek nem bocsáttatik meg sem ezen, sem a más világban soha, azért mondja ezt, mert tudja, hogy ezek úgy a Földön, valamint a szellemvilágban is megmaradnak az Ő gőgjükben, és a gőgjükből sem itt, sem ott a másvilágban, a szellemvilágban nem fognak engedni soha. A megbocsátás tehát rajtuk nem segítene. Nekik ezért el kell veszíteniük az ő bűnös öntudatukat, akaratukat, gondolatvilágukat örökre, de ők maguk nem vesznek el, mert a Föld mélységeiben végzett nehéz munkából évezredek múlva mégis kiszabadulnak, és új öntudatban, új életet kezdenek.

Az örök elkárhozás fogalma alá tartozó testvéreinknek háromféle csoportja dolgozik a Föld mélységeiben, illetve anyagában. Először olyanok, akik itt a Földön követték el a Szentlélek elleni bűnt. Másodszor olyanok, akik mint szellemek vétkeztek a Szentlélek ellen, és nem akartak a Földre leszületni, és a hosszú tétlenségben, hidegségben megdermedtek. Harmadszor olyanok, akik szintén, mint szellemek szegültek ellen a Szentléleknek, és szintén nem akartak a Földre leszületni, de a szellemvilágban nem tétlenkedtek, hanem gőgjükben romboltak, és a rombolásban kifáradva, kimerülve, elaludtak.

Az első és harmadik csoport a földrengések és a tűzhányó hegyek kitörése alkalmával szabadul ki a Föld mélységeiből. Az első csoport a földből kiszabadulva először alacsonyabb bolygókra születik le, mint primitív ember, és csak miután leélt ott néhány életet, akkor jöhet vissza a Földre, hogy itt újból ember legyen. A második csoport, amely dermedtségében a sarkvidékek jéghegyeibe, jégmezőibe került, onnan a fagyosszenteknek nevezett napokon szabadul ki, és szellemként segítenek először. A harmadik csoport a kiszabadulásuk után egy darabig szintén szellemként segítenek az embereknek, de ők a húsevőknél kezdik meg a testet öltést.

Mindhárom csoport nem a kiszabaduláskor ébred öntudatra, hanem a nagyhéten, húsvét három napján. Valamennyien az öntudatra ébredésük alkalmával átérzik az egész, sok évezredes szenvedésüknek a fájdalmait, ami oly borzasztó, hogy azt emberi testben kibírni nem lehetne. Valamennyien az öntudatra ébredésük alkalmával látják az előbbi életeiket, amik elmúltak ellenkezésben, akaratlanságban, vagy rombolásban egészen addig, amíg el nem indultak a cselekvésük helyére, a Föld mélységeibe, és a sarkokra.

Ezt teszi a végtelen Kegyelem velük, és ők meglátják magukat a bukásban, beszennyezve a bűntől, és meglátják az öntudatlanságukban elvégzett, egész évezredes munkájukat ott a sötétben, a Föld anyagában. Meglátják, mily rettenetes munkát kellett nekik végezni, mennyi könnyet kellett nekik ontani az ő eltévelyedésükért. Ők örvendenek, hogy a Kegyelem nem feledkezett meg róluk, amely kegyelemre nem is mertek volna gondolni. Hiszen ők mindenüket elvesztették, és mindenüket visszakapták. Amint látjuk, a mindenségben megállás nincs, aki nem akar munkálkodni saját akaratából, mint öntudatos, értelmes lény, annak adatik mód és alkalom, hogy munkálkodjék, mint akarat és értelem nélküli, öntudatlan erő, egy idegen értelem, és idegen akarat vezetése alatt, sokkal nehezebb létkörülmények között.

Amint az előbbiekből látjuk, örök elkárhozás nincs! De nem is lehet, mert az lehetetlenség három ókból is. Először is az Isten örökkévaló és végtelen. És miután a lényege a szeretet, tehát a szeretet örök és végtelen, már pedig, ha örökelkárhozás volna, akkor ott a szeretetnek vége volna. Másodszor az Isten mindentudó, tehát már a szellemek teremtése alkalmával tudja, melyik fog elkárhozni örökre így azt nem teremti meg, és ha még is megteremtené, akkor gyarlóbb volna az embernél is, mert ha az ember látja, hogy valamely munkájának eredménye nem lesz, akkor hozzá se fog. Harmadszor az Isten örökkévaló, tehát, ami Belőle kijön, annak mindnek örökkévalónak kell lenni! Abból semminek sem szabad elveszni, és nem is vész el, hiszen a mai tudomány is kimutatta, hogy semmiféle anyag és erő nem vész el, csak átalakul. Ha ez így van, akkor a legnagyobb erő, a lélek, szintén nem veszhet el, mert az Istenből való. Ha tehát örök elveszés volna, akkor az Isten csak részben volna örökkévaló, mert egyes részei elveszhetnének. Ami örökre elvész az csak a bűnös öntudat és akarat! Az örök szót csak az emberek tették hozzá, valószínűleg a nagyobb hatásért, amiként az emberek tették hozzá azt is, hogy: „Távozzatok tőlem, ti átkozottak!” (Máté 25,41) Jézus ezt sohasem mondta, először is, mert ez ellenkezik avval, hogy „Jöjjetek hozzám mindnyájan!” (Máté 11,28), másodszor pedig Ő nem átkozott senkit, mert átok alá helyezni csak a gyarló ember képes, de a végtelen és örök szeretet ezt nem teszi sohasem!

Budapest, 1932. 11. 17.