Én a szeretet vagyok a feltámadás

Jézus Atyja a mi Atyánk, mi tehát testvérei vagyunk Neki és egymásnak. A mi Urunk, Jézusunk, a mi legnagyobb testvérünk a húsvétnak elnevezett időben az Ő feltámadásával bizonyságot tett, hogy mikor a testbe öltözött szellem leveti testét, tovább él, és szabad mozgásában nem akadályozza őt az anyag, például a bezárt ajtók, falak, kövek, hanem megjelenhet azonnal ott, ahol vágyakoznak utána. A szellem látható teste, vagyis a lelke, az ő saját kisugárzása. A szellemnek erre a földi anyagra, erre a nehéz testre szüksége nincsen, hiszen azért szellem, csak a bukása következtében került a test börtönébe. Minden ember tehát egy testet öltött szellem, amint Jézus is az volt egy rövid ideig, csakhogy van egy nagy a különbség közte és köztünk, dacára annak, hogy testvérek vagyunk.

Míg mi a bukásunk következtében öltöztetünk fel ebbe a testbe, addig Jézus miérettünk önként vette azt magára, hogy megmutassa nekünk, miképpen légyen az élet az anyagban. Amint a Biblia is mondja: „Apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélkül való.” (Zsidók 7,3) Ő a földi tartózkodása alatt soha nem evett, nem ivott, illetve valahányszor evett, ivott, az csak látszólagos volt, mert egy hirtelen materializált szellemnek ételre, italra nincs szüksége.

Ami pedig a feltámadását illeti, Jézusnak feltámadásra szüksége nem volt. Mert amilyen hirtelen materializálódott a betlehemi jászolban, olyan hirtelen és azonnal dematerializálódott a sírba tétel után. A mi testünk azért nem tűnhet el pillanatok alatt, hanem csak hosszú évek alatt, mert hosszú évek alatt is képződött, materializálódott.

Miután a mi testet öltésünk a mi bukásunk, a mi gőgünk miatt történt, így nem beszélhetünk többé emberteremtésről és a testnek a feltámadásáról sem, hanem csak a SZELLEMNEK a feltámadásáról. Csak a szellemnek kell feltámadnia a gőgből, a gyűlöletből, a hitetlenségből, a szeretetben, alázatban és a hitben való életre!

A testnek a feltámadását maga Jézus Urunk is elvetette akkor, amikor kijelentette, hogy a test levetése után olyanok leszünk, mint az ég angyalai. Vagyis nem lesz földi testünk, ha már föltámadunk. (Máté 22,30; Márk 12,25) Ha egy szellem újból felveszi a földi testét, újból meghal. Azért halt meg újból a Jézus által feltámasztott Jairus leánya, a naini ifjú és Lázár is. Ez a három eset tehát nem volt feltámasztás, csak felébresztés. Jézus a testéből kilépett alvó szellemet felköltötte, és ismét visszaparancsolta egy rövid időre elhagyott földi testébe, hogy bizonyságot tegyen nekünk, hogy a szellem a test elhagyása után is tovább él, csak egyelőre, egy rövid ideig alszik. Azért mondta Jairus leányára, hogy: „A leányzó nem halt meg, hanem aluszik.” (Máté 9,24; Márk 5,39; Lukács 8,52) Azért mondta Lázárra, hogy: „Lázár, a mi barátunk, elaludt, de elmegyek, hogy felköltsem őt.” (János 11.11) És azért szólt a naini ifjúnak: „Kelj föl!” (Lukács 7,14)

Hogy pedig a régen megholtak szellemei már nem alusznak, hanem élnek és cselekednek a földi test nélkül is, azt bemutatta a megdicsőülés hegyén az Ő tanítványainak, amikor bizonyságul megjelentek Mózes és Illyés, és beszéltek Jézussal. (Lukács 9,30) Ugyanígy él Ábrahám, él Izsák, él Jákob földi test nélkül. Nincs tehát az a bizonyos általános feltámadás, amikor is a mi tudatlanságunk szerint a testeknek kellene jönni a földből. Ahogy nekik nincs szükségük elhagyott testükre, úgy senkinek se kell az. Istennél nincs személyválogatás, nincsenek kivételek. (Róm. 2,11) „Az Isten pedig nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene: mert mindenek élnek ő néki.” (Lukács 20,38) Az emberek tehát igencsak tévelyegnek, amikor a feltámadás alatt nem a SZELLEM feltámadását értik. (Máté 22,29; Márk 12,24)

Amikor Jézus Urunk egy utolsó feltámadási napról beszél (János 6,39-40), akkor nem egy 24 órából álló napot ért alatta, hanem azt az utolsó küzdelmes földi életet, azt az utolsó tisztító tüzet, amikor az ember, a testet öltött szellem feltámad a gőgből, a gyűlöletből, a hitetlenségből egy szeretetben, alázatban, hitben való életre. Tehát az utolsó feltámasztási nap az utolsó földi életet jelenti, az utolsó tisztító tüzet. Minden földi élet egy tisztítótűz. De, miután mi a hat világfokozaton át, mindegyik magasabb és magasabb égi hazában, csillagzaton is tisztulunk, és miután mindegyiken Ő támaszt fel bennünket, mindegyik ottani életünkben, tehát a legutolsó feltámasztási nap tulajdonképpen az, amely után már az eredeti tisztaságunkban ott leszünk, ahol Ő, mert Ő ezt akarja. (János 17,24)

Hogy az ember itt a Földön többször él, illetve többször leszületik a Földre, és azután természetesen többször meghal, az kilátszik Jézus szavaiból is Lukács 20,35-36-ban. Tehát van reinkarnáció! Szintén a reinkarnáció esetéről beszél Jézus, amikor Keresztelő Jánosról kijelenti, hogy: „Illés ő, aki eljövendő vala.” (Máté 11,14) Reinkarnációról beszél a nép is, amikor Jézusról azt mondja, hogy: Vagy Keresztelő János, vagy Illyés, vagy Jeremiás, vagy valamely más próféta támadt fel benne. (Máté 16,13-15) Mikor a tanítványok azt mondták Jézusnak, hogy a nép ŐT a feltámadt, illetve a reinkarnált Illyésnek, vagy Jeremiásnak, vagy valamely más prófétának tartja, akkor Jézus nem mondta a tanítványainak azt, hogy ez a nép tévelyeg, hanem azt kérdezte tanítványaitól, hogy: „Ti pedig kinek mondotok engem?” Evvel a válaszával jóváhagyta az újabb testbe való születést, vagyis a reinkarnációt. Tehát a bibliaírók előtt ismeretes volt a testben való újabb élet, csakhogy ők nem reinkarnációnak nevezték azt, hanem feltámadásnak.

Amikor Jézus azt mondta Mártának, hogy: „Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz én bennem, ha meghal is, él. És aki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal.” (János 11,26), akkor világos, hogy nem a test, hanem a SZELLEM feltámadására gondol, és az „ÉN” és „ÉN BENNEM” kifejezések alatt nem a saját személyét, hanem a SZERETETET érti. Mert ha a személyét értené, akkor Ő csak a keresztényeké lenne, és nem mindenkié, és nem lett volna benne alázat, hanem gőg! Ő tehát idézett szavaiban azt mondja: "A szeretet a feltámadás és az élet!” Mert a szeretet támad fel az emberben állandóan mindig tökéletesebb életre, illetve az támasztja fel az embert állandóan egy tökéletesebb és tökéletesebb életre.

Aki itt, e földi életben hisz a SZERETET örökkévalóságában, a SZERETET örökké feltámasztó, örökké fenntartó erejében, hisz abban, hogy ez a SZERETET őt soha el nem hagyja, hanem a test halála után is mindig egy tökéletesebb és tökéletesebb életbe fogja vinni, feltámasztani, az, ha itt a Földön meghal is, élni fog azonnal minden megszakítás nélkül odaát a szellemvilágban. Aki ebben a hitben él itt ezen a Földön, az soha meg nem hal, mert a testnek a halálát már nem tekinti halálnak, hanem csak egy örvendetes átmenetnek, egy tökéletesebb, szebb életbe! Ezek azok, akik már nem kóstolják meg a halált. (János 8,51-52) Ezek azok, akik minden megpróbáltatásban minden szenvedésben, nyomorban örömmel mondják: „Atyám, legyen meg a TE akaratod!” Ezek nem azt mondják, hogy mindennap közelebb állok a halálhoz, hanem azt, hogy egy szebb élethez. Miután az egyéniség nem más, mint EGY ÖNTUDAT, AMELYNEK CSELEKVŐ AKARATA, GONDOLKOZÓ ÉRTELME, ÉS BOLDOGÍTÓ SZERETETE VAN, joggal kérdezhetjük, hogy mi szüksége van ennek az öntudatnak a földi testre, amikor az csak teher neki. Az csak a bűn eredménye!

Budapest, 1935. 4. 18.