Fövenyre és sziklára épült ház

Jézus Urunk az Ő hegyi beszédét a következő példázattal fejezte be: „Valaki azért hallja én tőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, aki leásott és mélyre hatott, és kősziklára vetett fundamentumot. És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba, de nem dőlt össze, mert a kősziklára építtetett. És valaki hallja tőlem e beszédeket, és nem cselekszi meg azokat, hasonlatos lesz a bolond emberhez, aki csak a földre, a fövényre építette az ő házát fundamentom nélkül. És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba, és nagy lett annak romlása.” (Máté 7,24-27; Lukács 6,47-49)

Hogy mi a ház, azt látjuk az életben. Mi azért építünk házakat, azért lakunk mindnyájan egy házban, mert az megvéd az időjárás viszontagságai, az eső, szél, hideg, meleg és a rosszakaratú emberek támadásai ellen. Amint a testnek, úgy a léleknek is szüksége van egy házra, amely megvédi az élet viharai, a testvéreinek a szeretetlensége, fagyos gőgje, az izzó, perzselő gyűlölete és az anyagi veszteségek által okozott izgalmak, kétségbeesések ellen. EZ A HÁZ, A LELKI BÉKESSÉG! Ezért találó az a kifejezést, hogy: „Valaki békében lakozik!”

Igen! A béke a lélek háza, a saját háza. Mi azonban lelkileg majdnem mindnyájan csak bérházakban lakunk. Mi azt várjuk, hogy a világ építse fel a mi lelki békénket, és mi inkább megfizetjük a házbért. Mi a lakbér? A föld kincsei és a hatalom. Ez pedig évről évre emelkedik, vagyis ez a világ is folyton emel. A lakbér napjainkban rettenetesen nagy, és dacára ennek, mi mindig ki vagyunk téve a kilakoltatásnak. Mi folyton rettegünk, hogy a zsarnok háziúr, a világ felmond nekünk, illetve felborul az ő békéje, és akkor a mi lelkünk a hontalanságban, nyugtalanságban tönkremegy, belepusztul. Úgy az anyagi, valamint a lelki világban, csak saját, jól felépített házban érdemes lakni!

Hogy a lélek házát ne tegye tönkre az ömlő eső, a nekiütköző árvíz és a szelek, ahhoz szükséges, hogy az alapja mélyre leásva, a sziklán legyen felépítve, és ne a fövenyen, a homokon. De mi mégis a homokos laza földön, a fövenyen építjük a lelkünk házát, békességét. Mi építjük egyre-másra az újabb és újabb templomokat, szorgalmasan odajárunk, buzgón, áhítattal énekelünk, még operaénekesek segítségével is tucat számra mondjuk el a Miatyánkot, az Üdvözlégyet, az Úrangyalát, a Dicsőséget, és áldozunk áldozat nélkül, hallgatjuk a misét, a prédikációt. Pedig ez mind csak laza föld, homok és föveny, mert amit a templomokban hallunk, azt nem visszük át a cselekvésbe! Maga a hegyi beszéd, maga a templomi liturgia, legyen az bármily szép, felemelő és megható, csak homok és föveny, ha csak hallgatjuk! Ezért mondják az istentagadók Jézusra, a vallásra, szeretetre, alázatra és hitre, hogy ezekben nincs realitás, mert ezek hallgatása tartós lelki békét nem ad. És igazuk van! Jézus hegyi beszédének, a templomi beszédeknek mi adunk reális értéket, ha naponként élünk bennük, velük, ha naponként cselekszünk, ásunk a szeretetben, alázatban, hitben a sziklakeménység után.

Miképp történik ez az ásás? A szeretet sziklája után akkor ásunk naponként, ha naponként kierőszakoljuk magunkból a szeretetet azok iránt, akik nekünk csak ismerősök, csak idegenek, de legfőképpen azok iránt, akik nekünk ellenszenvesek, akik nem szeretnek, akik ellenünkre vannak. És a szikláig való mély leásás akkor történt meg, ha a szeretet kierőszakolása már nem okoz küzdelmet, nehézséget, ha azt már nem kell kierőszakolni, ha az a természetünkké, vérré, testté válik bennünk.

Az alázat sziklája után, akkor ásunk naponként, ha naponként újból és újból barátságosak, kedvesek vagyunk azokkal szemben, ha naponként barátságos, kedves szóval és szeretettől áthatott gondolatokkal közeledünk azokhoz, akik tőlünk, hidegen, ridegen elfordulnak, akik válaszra sem méltatnak. Ha újból jót teszünk azokkal, akik velünk szemben újból rosszak. Bizony nagy alázat, nagy megalázkodás kell ehhez, hogy ezt magunkból kierőszakoljuk. De ha ezt az alázatot már kierőszakoltuk magunkból annyira, hogy ezt már kierőszakolni többé nem kell, hogy ez már a természetünkké válik, mert már másként nem is tehetünk, akkor ez az alázat már szikla.

Végül a hit sziklája után akkor ásunk naponként, ha minden nap alkonyán, bármily kellemetlenséget is hozott, bármily kedvezőtlen kilátásokkal zárult is az, mi mégis örömmel azt mondjuk: „Legyen meg a TE akaratod Atyám, mert én hiszem, mert én tudom, hogy TE velem vagy, és mindig megadod azt, amire szükségem van. Én hiszem, én tudom, hogy minden, ami velem történik, a TE akaratodból történik, tehát hasznomra van, ha még oly kellemetlen is.” A hit sziklájáig akkor ástunk le, ha már örülni tudunk az életnek.

Mi most az eső, mi az árvíz, és mi a szél? Az eső a látható, illetve anyagilag károsan érezhető emberi cselekedetek, a bennünket egyre jobban anyagilag károsító gazdasági, politikai válságok, a kedvezőtlen természeti események, amelyek mind eső gyanánt ömlenek ránk, és miként az eső, elviszik, elmossák a lábunk alól a talajt, az élethez szükséges anyagot, sőt még a laza szeretetünket, alázatunkat és hitünket is. Az árvíz egy oly emberi cselekedet, egy oly politikai, gazdasági esemény, vagy egy oly természeti katasztrófa, mely egyszerre, hirtelen, máról holnapra elviszi, elragadja az élethez, a megélhetéshez szükséges anyagot, az életfeltételeket, szükségleteket, akár csak az árvíz. A szél, azok a szelek módjára láthatatlanul jövő bántó szavak, amelyekkel az emberek bennünket becsmérelnek, gyaláznak, rágalmaznak, amelyeknek zúgását halljuk, fájdalmasan érezzük, de nem tudjuk, honnan jönnek és hová mennek.

Mindezek nem árthatnak nekünk akkor, ha a mi lelki békességünk a szikla szereteten, alázaton és hiten épült fel. Ha bántanak, megkárosítanak, vagy az anyagi megélhetésemtől megfosztanak az emberek, de én már leástam a szeretetben addig, hogy az ellenségeimet is tudom szeretni, akkor nem fogok kikelni az én házamból, az én lelki békességemből, és nem fogok haragudni, bosszankodni az emberekre, nem fogok velük perbe szállni az én igazságomért. Ekkor a Mesterrel együtt azt fogom mondani: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”, és megmaradok az én lelki békémben, és lakozom abban.

Ha pedig nem emberek, hanem elemi események, katasztrófák vagy politikai, gazdasági megrázkódtatások fosztanak meg hirtelen az anyagtól és ragadják el a megélhetésemet, de én már a hitemben leástam addig, hogy hiszem és tudom, hogy amíg nekem itt kell lennem ebben a testben, addig az Atya megadja nekem mindennap azt, amire nekem szükségem van, és hogy ha az Atya nem adja meg nekem azt, amire szükségem van, akkor már befejeztem itt a rendeltetésemet és Ő nagy örömmel vár, ha ezt én mind hiszem és tudom, akkor nem fogok kikelni az én házamból, az én lelki békémből, és nem fogok keservesen, kétségbeesetten panaszkodni a sorsra, az Istenre, hanem a Mesterrel együtt azt fogom mondani: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár, mindazonáltal ne az én akaratom legyen, hanem a Tiéd! Lelki békémet nem borítják fel az eső és vihar.”

Ha ilyen felboríthatatlan lelki házam, békém van, akkor örülni tudok az életnek, mert az életnek örülni annyit jelent, mint esténként örömmel lefeküdni, esténként annak örvendeni, hogy holnap folytathatom ott, ahol ma abbahagytam, és örvendeni még akkor is, ha tudom, hogy holnap ismét a mai szenvedést kell folytatnom, örvendeni azért, mert tudom, hogy ez nekem jó, és evvel bizonyságot teszek RÓLA! Az életnek örvendeni annyit jelent, mint örömmel felkelni reggelenként avval a hálaadó érzéssel, hogy Ő megint alkalmat adott, hogy tovább folytathassam a tegnapi munkámat, a tegnapi látszólagos szenvedést, a tegnapi látszólagos nyomort és fárasztó munkát. Ez mind csak látszólagos azért, mert én tudom, hogy én nem vagyok az, akinek látszom. Mátyás király is, mikor álruhában cselédmunkát végzett, akkor az neki örömöt okozott, mert tudta, hogy ki ő, és mi következik majd azután.

De, ha az én lelki békém csak a fövenyen épült fel, ha csak azokat szeretem, akik engem szeretnek, ha sohasem próbáltam szeretni az idegeneket, az ellenszenveseket, ha az Istenben csak a napsütésben bízom, de máskor meg nem próbáltam, akkor az esőben, viharban és szélben felborul az én lelki békém. Ekkor mérgelődni, bosszankodni fogok az emberekre, perbe szállok még az Istennel is, és ha kétségbeesésemben eldobom az életemet, akkor nagy lesz a lelki házamnak a romlása!

Budapest, 1934. 2. 22.