Gazdag ifjú példázata

Jézus Atyja a mi Atyánk, mi tehát testvérei vagyunk Neki és egymásnak. Máté 19,21; Márk 10,21; Lukács 18,22-ben Jézus azt mondja annak a gazdag ifjúnak, aki minden parancsolatot betartott, hogy: "Egy fogyatkozásod van. Eredj el, add el minden vagyonodat, és add a szegényeknek, és kincsed lesz mennyben, és jer, kövess engem, felvévén a keresztet. Az pedig elszomorodván e beszéden, elméne búsan, mert sok jószága vala.” Erre mondta Jézus, hogy akik a gazdagságukban bíznak, nehezen mennek be a mennyeknek országát jelentő lelki békességbe, mivel folyton izgulnak, aggodalmaskodnak a vagyonuk miatt.

A följegyzett esemény látszólag az anyagiakban gazdagok ellen szól, látszólag ezeknek kellene földi kincseiket eladni és a szegények közt szétosztani. Pedig világos, hogy Jézus nem kívánhatta azt a lehetetlenséget, hogy minden ember adja el mindenét, amije van, és ossza szét a szegények között, mert akkor vagyont venni, elfogadni, megtartani nem is lenne szabad. Ha pedig mindenkinek teljes szegénységben kellene élnie, akkor lehetetlen volna minden kultúra, minden civilizáció. Akkor sátrak alatt kellene lakniuk az embereknek, mert még háza se lehetne senkinek, se semmiféle jószága.

Jézus nem birtokrendezés végett jött le ide a Földre, hiszen ezt világosan megmondta annak az embernek, aki arra kérte, hogy: „Mester, mondd meg az én testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget.” Ennek Ő azt mondta: „Ember, ki tett engem köztetek bíróvá vagy osztóvá?” (Lukács 12,13) Jézus nagyon jól tudja azt, miképpen mi is tudjuk, hogy amíg mi nem látjuk meg minden egyes emberben a testvért, amíg mi nem szeretjük egymást egyformán, mint testvérek, addig a vagyonfelosztás rajtunk nem segítene. Mert, ha ma elosztanák egyformán a világ kincseit a Föld emberisége között, már holnap az egyiknek többje, a másiknak kevesebbje volna. Vagyonfelosztást tehát csinálhatnánk újból és újból mindennap. Azért mondta Jézus, hogy: „A szegények mindenkor veletek lesznek.” (Máté 26,11; Márk 14,7; János 12,8) Aztán, ha tényleg mindent a szegények közt kívánt volna elosztani, akkor nem tűrte volna, hogy az az asszony, ott Bethániában 300 dénáros, drága kenettel kenje be a lábát, és hozzá még a drága alabástrom szelencét is eltörje Ő miatta.

A gazdag ifjú alatt tehát nekünk nem a földi kincsekben gazdagot kell értenünk, hiszen a léleknek is lehet olyan vagyona, jószága, amely akadályozza az embert a mennyek országába való bejutásban, ha azt csak magunknak gyűjtjük, csak a magunk hasznára, jólétünk, dicsőségünk, hatalmunk növelésére használjuk fel. De ha elosztjuk, akkor mennyei kincset szerzünk vele. Jézus az eladandó és felosztandó vagyon, gazdagság és jószág alatt azokat a lelki tehetségeinket, képességeinket érti, amelyeket egy más helyen talentumoknak nevez. (Máté 25) és másodszor érti a hitből eredő tudásunkat, melyet ugyancsak egy más helyen gírának mond. (Lukács 19) Ott is szól arról, hogy a talentumokat és gírákat nem szabad magunknál tartani, hanem azokat forgalomba kell hozni.

Talentumok Pál apostol szerint tízfélék: 1. Prófétálás, 2. Írásmagyarázat, 3. Gyógyítás, 4. Csodatevő erők, 5. Bölcsességek beszéde, 6. Tudományok beszéde, 7. Nyelvek nemei, nyelveken szólás, 8. Nyelvek magyarázata, 9. Tanítás, 10. Lelkek megítélése. (Kor. I. 12,14) Miután legalább egy talentuma, lelki tehetsége, és legalább egy gírája, hitből eredő tudása, meggyőződése mindenkinek van, tehát Jézus mindenkinek mondja a lelkiismeretszava által, hogy a talentumainkat, a gíránkat ne a saját dicsőségünk, hírnevünk, rangunk, jómódunk emelésére használjuk fel, ne foglalja le mindezeket a mi önzésünk, hanem adjuk el ezeket az önzetlen szeretetnek, és szeretettel osszuk el a szegények között. Vagyis gazdagítsuk ezekkel mindazokat, kik szűkölködnek, kik szegények ezekben.

De mi a lelki képességeinket, tudásunkat eladjuk a világnak dicsőségért, csengő aranyért, és akkor azt hisszük, hogy jó üzletet csináltunk, pedig nagyon rossz üzletet csináltunk. Először, mert nem lettünk tökéletesek, mert nem szeretettel és szeretetből használtuk lelki gazdagságunkat. Másodszor, nagy lett a mi fogyatkozásunk, mert örökös mennyei kincsek helyett, csak múlandó földi kincseket szereztünk, Harmadszor, nem követjük Jézust, mert Ő, a maga nagy tudását és hatalmát nem a saját dicsőségének, jólétének emelésére használta, és végül nem vettük fel a mi keresztünket, mert eldobtuk magunktól azt a nehéz életfeladatot, amely az Isten dicsőségének a keresésével jár. Ekként viselkedik majdnem az összes, értelmes, gazdag tudású, műveltnek, intelligensnek mondott ember. Legtöbben csak a tízparancsolatot tartják be. És, ha akad valamelyik közt, amelyik érzi, hogy ennek dacára még fogyatkozása vagyon, akkor nem jön rá arra, hogy mi ez a fogyatkozás.

Ezt a fogyatkozást szomorúan látjuk napjainkban, mert a tudás, a művészet, a tehetségek destruktív célokra, rombolásokra használtatnak fel. A művészek, a tudósok, a lángelmék, bölcselők, írok nem az Istennel, hanem a saját tudásukkal vannak eltelve, nem az Istenben bíznak, hanem a saját tudásukban. Azért aztán nem is ismerik a lelki békességet, és nem jutnak be a mennyek országát jelentő lelki állapotba soha, abban a földi életükben. A lelki gazdagság tehát éppúgy, mint az anyagi gazdagság egyformán a romlásunkra lehet, ha rosszul használjuk, ha abban bízunk.

Pedig mindegyik okos, tudós ember, minden lángelme a leszületése előtt, mind arra vállalkozott, hogy hatalmas szellemi tehetségeit az Isten országának a terjesztésére és erősítésére fogja felhasználni, de mikor leszületik, akkor az anyag annyira elfátyolozza a látását, hogy nem hallgat a lelkiismeretének szavára, hanem tehetségeivel, tudásával bevonul a bankok, gyártelepek, nagyvállalatok, állami hivatalok irodáiba, ahol Istenről és Jézusról csak mosoly kíséretében emlékeznek meg. Ott egymásután éri az előléptetés, rangemelés, kíséri a jólét, de egyúttal kísérik az izgalmak, az aggodalmaskodások, a lelki békétlenség. Hasonlóképpen vannak a művészek, az írok, a bölcselők, mert nem az Isten dolgaival foglalatosak ők, nem az Isten végtelen szeretetéről, bölcsességéről, igazságáról elmélkednek ők, nem a Jézus szavainak az értelmét keresik, nem kutatják azt, hogy tulajdonképpen mi is az ember, honnan jött, miért van, és hová megy, hanem tudásukat ott, és akképp érvényesítik, ahol megfizetik.

Jézus azért választotta az Ő tanítványait a halászok és vámszedők közül, mert tudta, hogy az értelemben, tudásban, talentumokban és gírákban gazdag farizeusok és írástudók erre nem lesznek kaphatók. Hiszen még Nikodémusz, az egyetlen farizeus, aki elismerte Jézust, még ő is csak éjjel, titokban mert elmenni Jézushoz. Az akkori farizeusok, írástudók a tudásukat, értelmüket haszontalan vitákra pazarolták, miként a mai farizeusok és írástudók.

Ha a gazdag ifjú példájára az értelemben, bölcsességben, tudásban gazdagok feltennék a kérdést magukban, hogy: „Uram, minek adtad nékem a kincseidet a TE dicsőségednek, vagy az én dicsőségemnek a keresésére?” Bizony mindenkoron megkapnák a határozott választ. A határozott Krisztusi válaszra, aztán ők is búsan, mélyen elszomorodva vonulnának vissza Krisztus színe elől, és ismét oda járulnának a világ színe elé. A gazdag ifjú esete tehát örökké ismétlődik.

A lelki gazdagoknak a legnagyobb bajuk, hogy a tehetségeiket maguknak tulajdonítják, és nem tudják, hogy minden jó adomány, minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá. (Jakab 1,17) A lelkileg gazdag ember tehát csak akkor teljesíti rendeltetését, ha mindennap alázatosan felfohászkodik: „Uram, én szegény Lázár vagyok, nekem semmim sincs, mindenem TŐLED van, és a TIÉD.”

Budapest, 1935. 2. 7.