Haladni az Atyához csak szenvedésben, próbákban lehet
Minden földi élet a haladást szolgálja. A haladás pedig másképpen el nem képzelhető, mint az önmagunkkal való szüntelen küzdelemben. Az önküzdelem csak akkor áll be nálunk, ha bennünket olyasvalami ér, ami nekünk kellemetlen, káros, fájdalmas, sértő, ami lever, ami kétségbe ejt, ami fájdalmat okoz. Ilyenkor kell küzdeni a gyarló embernek, hogy el ne ragadja, el ne buktassa a gőg, a gyűlölet, indulat, érzékenység, kapzsiság, kétségbeesés, a fájdalom, a szenvedéstől való félelem.
Világos tehát, hogy nekünk, életünknek csak azon részéből van hasznunk, amelyben kellemetlenségek, károk, fájdalmak, sértések érnek, amikor kétségbeejtő helyzetekbe kerülünk, amikor az anyagi gondok teljesen levernek, amikor anyagilag, vagy erkölcsileg szenvedünk, amikor testvéreink szeretetlen, gőgös, elbizakodott viselkedése sokáig, kitartóan próbára teszi a türelmünket, amikor kénytelenek vagyunk együtt élni, vagy huzamosabb ideig együtt maradni a nekünk ellenszenves egyénekkel.
Amikor semmi kellemetlenség sem ér bennünket, mikor minden és mindenki kedves és kedveskedik, amikor szép szerével elkerülhetjük, vagy távol tarthatjuk magunktól a kellemetlen eseményeket, helyzeteket, ellenszenves egyéneket, amikor csupa rokonszenves, szerető, dicsérő, hódoló, hízelgő emberrel vagyunk körülvéve, amikor mindenki, mindenben igazat ad, és nem mond ellen senki, semmiben, amikor mindenben a mi akaratunk történik, akkor nekünk az életünknek az ilyen szakaszából semmi hasznunk sincsen. Mivel ilyenkor nem lévén önküzdelem, alszanak és híznak bennünk a mi hibáink, a gőg, a hiúság, érzékenység, önmegelégedettség, felebarátainknak kevesebbre, önmagunknak pedig a többre becsülése, alszik és hízik a harag, gyűlölet, bosszú, irigység, kapzsiság, kétségbeesés, hitetlenség stb. Ilyenkor nem haladhatunk, és nem is haladunk.
Az ilyen földi élet, illetve az életünknek egy ilyen szakasza legfeljebb pihenőnek adatott egy időre. Sohase irigyeljük tehát azokat, akiknek oly sima élet adatott, hogy semmiféle kellemetlenség nem éri őket, semmiféle küzdelemben nincsen részük, akiket elkerülnek az élet viharai, akik állandó napsütésben élnek. Ezek olyan testvéreink, akik a földre való megszületésük előtt megrettentek a földi élet megpróbáltatásaitól, és egy sima életet kértek, amelynek kedvéért feláldozták a haladásukat. Egy tál lencséért, egy ízletes földi életért, odaadták az elsőszülöttségi jogukat, illetve az elsőszülöttségi állapothoz való haladást, miként Ézsau. (Mózes I. 25,29-34)
Ezek mikor visszatérnek a szellemvilágba és látják, hogy az életükből semmi hasznuk nem volt, hogy a földi életükben semmit sem szereztek, hanem olyan gyarlón, szürkén jöttek vissza a Földről, mint ahogy oda elindultak, mikor látják, hogy nem haladtak az Atyához, a tökéletességhez egy lépést sem, mikor látják, hogy a többi testvéreik ellenben mennyit haladtak, mennyit emelkedtek, mennyit tisztultak, akkor bánat és szomorúság fogja el őket, és a következő földi életükben már a göröngyös utat, a küzdelmes életet kérik, mert haladni akarnak a saját szabad akaratukból.
Az Atya tehát azt akarja, hogy minden gyermeke, a Messiástól kezdve Luciferig, a saját szabad akaratából haladjon Feléje! Ő, nem ismer kényszert, Ő meghagyja tehát még az úgynevezett gonosznak is a szabad akaratát, legfeljebb bizonyos térre, helyzetre korlátozza. Például csak ott engedi ártani, ahol arra rászolgáltak, ahol a szenvedésre szükség van. Ő tudja, hogy a gonosznak mondott, tudatlan szellemgyermeke egyszer megunja majd a gonosz földi életeit, és bánat és szomorúság fogja el, valahányszor a szellemvilágból látja az ő fokozatos süllyedését. Az Atya tudja, hogy a sima, tétlen életeit is megunja az Ő bukott szellemgyermeke, és valahányszor a szellemvilágba visszatérve látja a folytonos egyhelyben való maradását, bánat és szomorúság fogja el, és majd haladni kíván.
Öröm és boldogság a szellemvilágban egy szellem részére csak az, ha látja a haladását. Ezért minden szellemnél előbb-utóbb elérkezik azon idő, mikor küzdelmes, megpróbáltatásokkal, megkísértésekkel teli életet kér, hogy haladhasson, közeledhessen az Atyához, a Tökéletességhez a saját szabad akaratából.
A haladás különféle lehet. Lehet lassúbb, gyorsabb, és lehet rohanó a megpróbáltatások száma szerint. Már most, ha olyan embert látunk, akinek nagyon sok a baja, kellemetlensége ez életében, akit üldöz a sors, és aki mindezt zúgolódás nélkül tűri, és el sem bukik, akkor azt irigyelhetjük, mert az rohanva közeledik az Atyához. Ha pedig mi vagyunk ilyenek, akkor örülhetünk, mert magunk rohanunk ilyenkor a mi Atyánkhoz.
Hogy miképp lehet rohanva haladni az Atyához, arra példát ad nekünk a kicsiny Lisieuxi Szent Terézke testvérünk. Ő neki módjában lett volna a szülői háznál gondtalanul, kényelmesen eltölteni az ő egész fiatalságát, azután élhetett volna békés, örömteli, családi életet, de ő ezt a sima életet elhagyta, és bevonult a szigorú karmelita rendbe. De nem azért, hogy úgy éljen ott, mint a többi apáca, vagyis hogy elkerülje a kellemetlenségeket és a nélkülözést, hanem éppen ellenkezőleg, hogy része legyen a kellemetlenségekben és a nélkülözések kiélvezésében.
Amikor őt valamely társnője megbántotta, ő nem bántotta vissza. Ha valamely nővére rosszat mondott rá, ő viszont jót mondott felőle. Ha volt társnői közt olyan, aki neki ellenszenves volt, akkor szándékosan annak barátságát kereste, szándékosan mindig azt kereste fel, és bár fájó szívvel, de elhagyta azokat, akiket nagyon szeretett. Ha olyan ételt kapott, amit nem szeretett, nem kért mást, ellenkezőleg, azt mondta, hogy ezt az ételt nagyon szereti. Amikor téli időben fázott egy pokróc alatt, nem kért még egyet, hanem tűrte a hideget annyira, hogy belebetegedett.
Evvel a példás magaviseletével egyformán használt magának és társnőinek, és sok-sok ezer, a világban élő embertestvérének, kik olvassák az ő életrajzát. Az ő fő törekvése volt, hogy mindig és mindenhol, csak kicsinek maradni, és ezáltal lett éppen naggyá és ismertté világszerte, különösen most a szellemvilágban való tartózkodása alatt, mert oly kegyelem adatott neki, ami nagyon kevés embertestvérünknek.
Mint szellem segíthet az embereken látható és érezhető módon, és ott lehet mindenhol, ahol vágyják őt, ahol szeretettel gondolnak reája. Ő ott van az egész világon, minden olyan spiritiszta körben, ahol szeretet van, és ott tanítja, adja a szeretetet, vezeti a spiritisztákat az egész Földön Jézushoz. Ezért örülhet és boldog lehet minden egyes spiritiszta kör, ahol a kicsiny Lisieuxi Terézke beszél, és örülhet és boldog lehet minden ember, aki meg tudja érezni őt.
Aki tehát rohanva akar haladni Jézushoz és az Atyához, az viselkedjen az ő mindennapi életében, a kicsinynek látszó dolgokban úgy, amint viselkedett a kis Terézke a karmelita nővérek közt. Vagyis egyetlenegy szavát se kísérje soha az indulat, az ellenszenv, a harag, az irigység, a kárörvendés, az elbizakodottság, a gőg, a gyűlölet, csak a tiszta, önzetlen szeretet és a végtelen türelem.
Rohanva tehát akkor haladhatunk az Atyához, ha minden szavunkat okvetlen csak a szeretet és a végtelen türelem kíséri, különösen akkor, ha ellenszenves testvéreinket figyelmeztetjük a hibáikra. Mert a szeretet nélküli figyelmeztetés az megítélés, ellenben a szeretettel teljes ítélet az figyelmeztetés! Azt pedig tudjuk, hogy megítélni nem szabad senkit, ellenben figyelmeztetni kell mindenkit. A kezdő, zárt spiritiszta körökben a szellemi vezetők szintén megmondják a körtagok hibáit, viszont a haladottabb körökben már azért nem, mert a haladottabb embernek már magának kell rájönni a hibájára. A haladottabb körökben csak a már elkövetett helytelenségekért szólnak a szellemtestvéreink. Hogy miért szólnak utólag? Azért, hogy előre ne befolyásolják a szabad akaratunkat.
A rohanva való haladáshoz tartozik az, ha különösen azoknak a társaságát keressük, akik nekünk ellenszenvesek. Tehát az ellenszenves embereket ne kerüljük el, mert ezeknek a jelenléte igen nagy hasznunkra válik akkor, ha ők megszűnnek nekünk ellenszenveseknek lenni. Mi rohanva haladunk az Atyához akkor, ha ott adjuk a szeretetet, ahol azt nem viszonozzák, vagy rosszal viszonozzák. Ezen viselkedésünket nagyon megkönnyíti az a megismerés, ha tudjuk, hogy minden testvérünk egy leendő nagy, tiszta szellem, Jézus testvére, és mindnyájan pedig csak parányi, kicsiny porszemek vagyunk a végtelenségben.
Budapest, 1932. 1. 7.