Húsvét a spiritizmus megvilágításában

A húsvét ünnepe három részből áll. Kezdődik a virágvasárnapi bevonulással, folytatódik a megfeszítésben és végződik a feltámadással. Jézus a Szeretet Nagy Szelleme azért élte át ezen három részt itt az Atya akaratából, hogy megmutassa itt a földi embernek, hogy miként kell itt élni és meghalni, hogy hasonló feltámadásban legyen része. A virágvasárnapi bevonulás, a kereszthalál és a feltámadás, tehát példaadás, hogy a példák követése által emelkedjünk ki ezen anyagias Földünk szféráiból a tisztább hajlékokba.

A virágvasárnapi jeruzsálemi bevonulással Jézus Urunk élő, megváltó példát adott nekünk arra nézve, hogy ha, mint szeretethirdetők belépünk a nagyvilágba, akkor miképp viselkedjünk. Ez megíratott (Máté 21,1-11, Márk 11,1-10, Lukács 19,29-33, János 12,12-19): „És amikor közeledtek Jeruzsálemhez, akkor elküldé Jézus két tanítványt, és monda nékik: Menjetek ebbe a faluba, amely előttetek van, és legott találtok egy megkötött szamarat, amelyen ember nem ült még soha. Azt oldjátok el és hozzátok ide, és ha valaki szól nektek, mondjátok: Az ÚRNAK szüksége van reá és azonnal elbocsátja azt. Elmenének azért a tanítványok és megtalálák a megkötött szamarat az ajtónál kívül, a kettős keresztútnál. Elvivén azért azt Jézushoz, az ő felsőruháikat a szamárra vetvén, Jézust reáhelyezteték. Ezeket pedig nem értették eleinte az Ő tanítványai, és mikor Ő méné, a sokaságból sokan: az ő felsőruháikat az útra teríték és gallyakat hintenek vala az útra és mondának: Áldott, aki jő az Úrnak nevében! És mikor bemegy vala Jeruzsálembe, felháborodék az egész város mondván: Kicsoda ez?”

Ha a képletes szavak helyébe tesszük a megfelelő fogalmakat, előttünk áll a megváltó példa, amely elvezet a keresztútján a feltámadáshoz. Jeruzsálem helyett értsük a nagyvilágot, falu alatt a lélek csendjét, tanítványok az emberi vágyak, amelyek kitanítandók. Jelen esetben két vágyról van szó, melyek a szeretet hirdetése előtt kitanítandók. Az egyik a világmegjavításra irányuló vágy, a másik a dicsőség utáni vágy. A szamár alatt értsük az alázatot, mert erre van a legnagyobb szüksége a szeretetet hirdetőnek. A felső ruhák azok a dolgok, amelyeket az emberek mindennap magukon hordanak, és amelyek rajtuk mindennap meglátszanak, ezek az anyagiasság, önszeretet, hiúság, érzékenység! A zöld gallyak a békességet jelképezik.

Vagyis azt mondja nekünk az ige, kik a szeretet hirdetőiként akarunk belépni a nagyvilágba. Menjünk elébb a lélek csöndjébe és ott oldozzuk fel azt a megkötözött állatot, amelyet ember nem használt még soha. Az idáig azért volt megkötve, hogy el ne szabaduljon, és kellemetlenségét ne okozzon, azért volt az ajtón kívül, mert bent, magunknál nem tűrtük, és helye a keresztút. Ha pedig azt mondjuk valakinek, hogy a szeretetnek szüksége van az alázatra, hát az természetesnek fogja találni és elengedi magától. Ha ezt az alázatot megtaláltuk, vessük rá az anyagiasságunkat, önszeretetünket, hiúságunkat, érzékenységünket és így induljunk neki a szeretet hirdetésnek. Akkor a sokaságból azok, akik szintén ledobják magukról az anyagiasságot, önszeretetet, hiúságot, érzékenységet, szintén avval üdvözölnek, hogy: „Áldott, aki jő az Úrnak nevében, mert sok Isten szolgája jön ma az Úrnak nevében, de nem így, hanem a saját nevében, a közösség nevében.” Természetes, hogy a nagyvilág, Jeruzsálem, az ilyen bevonulást látva, felháborodva kérdezi: „Kicsoda ez?” De amint meg van írva, még a Jézus tanítványai sem értették meg ezt a bevonulást és nem értik még ma sem.

Kereszthalálával Jézus példát adott nekünk, hogy miképp viselkedjünk mi az élét keresztje alatt és miképp fogadjuk azt. Például, ha hiszünk Istenben, ha alázatosak vagyunk, és ha szeretjük a családunkat, rokonainkat, barátainkat, ismerőseinket, akkor nem szakítjuk meg a velük való viszonyt csak azért, hogy előnyösebb, kellemesebb helyzetbe jussunk. Mert nem a véletlen, hanem az Isten akarata adja nekünk az illető családot, rokont, barátot, ismerőst, hogy azzal szemben mutassuk ki az alázatot, szeretetet, lemondást, önfeláldozást stb.

A nagypénteki példaadás arra tanít bennünket, hogyha a hit, szeretet, alázat azt kívánja, akkor ne igyekezzünk szabadulni a nekünk kellemetlen, bántó, káros helyzetből még akkor sem, ha ez módunkban volna. Hanem imádkozzunk a türelmetlenség, a gyengeség pillanataiban úgy, amiként Ő imádkozott az Ő erősségében: „Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt, mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen!” (Lukács 22,42)

Jézus Urunknak is módjában lett volna kitérni a kereszt elől. Ő a leghatalmasabb, legtisztább elsőd szellem, a Messiások Messiása, KINEK adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Egyetlen tekintetével, akaratának a legparányibb igénybe vételével megsemmisíthette volna a gyilkosait, de Ő ezt nem tette, mert igazság szerint Ő a keresztviselésre vállalkozott, mert az emberiség iránti szeretete kívánta TŐLE ezt az áldozatot, mert az Atya iránt való alázata és a megváltás nagy művében való hite, követelték TŐLE, hogy maradjon a kereszt alatt.

Világos tehát, hogy Ő nem magáért imádkozott úgy, hogy: „Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt, mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen!” Ő ezt az imát, mint mindent, csak példaadásul mondta el a mi kitanításunkra, hogyha mi hasonló helyzetbe kerülünk, akkor mi is, ne mindenáron szabadulni igyekezzünk a veszélyes és kellemetlen helyzetből, hanem ha a hit, szeretet, alázat és igazság megkívánják a kereszten való maradást, akkor mi is így imádkozzunk: „Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt, mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen!” Erről tanít minket a nagypéntek minden évben újból és újból, hogy ha kell, tudjunk szenvedni és tudjunk meghalni is.

Feltámadásában végül arra emlékeztet bennünket Jézus minden húsvét napján, hogy mi tulajdonképpen SZELLEMEK vagyunk. Ő bemutatta nekünk az élet további folytatását a test halála után. Minden ember, aki már most ezen földi életében elhiszi azt, hogy ő egy testbe zárt szellem, és elhiszi a legnagyobb SZELLEM, a Jézus által hirdetett igazságokat, már ezen testben igyekszik azok szerint élni, az a test halála után, három napon belül teljes öntudatra jut és negyvennapi földi ismerősei közt való tartózkodása után, elhagyja a földi környezetét és szellemi életet él.

Hogy a szellem nem egy erő, hanem egy finomabb anyagban élő, cselekvő és megjelenni tudó egyéniség, azt bemutatta nekünk Jézus a feltámadása utáni negyven nap alatt, amikor többször megjelent látható, tapintható testben, amikor beszélt, járt, evett, s amilyen hirtelen feltűnt, oly hirtelen ismét el is tűnt. Nekünk, embereknek nincs jogunk azt mondani, hogy amit Jézus megcselekedett negyven nap alatt szellem testben, hogy azt mi nem cselekedhetjük meg.

Ezen téves állításunkat maga Jézus cáfolja meg, amikor azt mondja „Aki hisz én bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem, és nagyobbakat is cselekszik azoknál.” (János 14,12) Kishitűségünket megcáfolják a spiritizmus jelenségei, és végül megcáfolja az a tény, hogy Jézus minden szava és cselekedete csak példaadás volt. Mert ha nem példaadás a feltámadás utáni negyvennapi itt tartózkodása Jézusnak, akkor az csak tüntetés és kérkedés! Már pedig ez távol van Jézustól, az alázatosság mintaképétől!

Mikor Jézus azt mondja, hogy: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz én bennem, ha meghal is, él.” (János 11,25) Akkor evvel azt mondja: Én a SZERETET vagyok a föltámadás és az élet, mert a SZERETETBEN van a tulajdonképpeni élet, és a SZERETET támad fel és támaszt fel bennünket újabb és újabb életre. Feltámadás alatt tehát lelki feltámadást kell érteni, mert ha újból élünk a Földön új testben, akkor újból meg kell halnunk. Az utolsó nap, amelyről Jézus János 6,39-ben beszél az nem egyéb, mint a szeretetlenségünknek utolsó napja. Nekünk csak abból a húsvétból van hasznunk, amelyen megszűnik a mi szeretetlenségünk végképp.

Budapest, 1931. 4. 2.