Jézus jelenlétét a megértés után, meg kell érezni

Jézus Urunk elmenetele előtt megígérte a tanítványainak, hogy velük lesz mindennap a világ végezetéig. (Máté 28,20) Hogy miképp értendő az Ő jelenléte, arról szó volt a Jézus jelenléte: Vallásban hiszem, a spiritizmusban tudom című fejezetben. De a megértés még nem elegendő! Jézus jelenlétét még meg is kell érezni, csak akkor lesz hasznunk az Ő jelenlétéből. Mikor Jézus Urunk a Földön járt, sokan látták, és még meg is érintették Őt, de mivel lelkileg meg nem érezték, Ő nem volt velük, illetve ők nem voltak Vele.

Hiszen mikor Jézus útban volt egyszer Kapernaum felé, akkor oly nagy sokaság követte, hogy még össze is szorították ŐT. (Márk 5,24) Sokan megérintették akkor, de az érintésétől csak a vérfolyásos asszony gyógyult meg. Miért? Mert csak az érezte meg ŐT! Ugyanis az öt testi érzék még nem bizonyíték arra, hogy valaki velem van. Bizony sokszor előfordul például az, hogy akit magam mellett látok, arra azt mondom: „Bárcsak ne látnám!” Miért? Mert érzésben nagyon messze van tőlem, sőt határozottan ellenem van, dacára annak, hogy egy fedél alatt lakunk.

Hogy a megérzés fontosságát jobban megértsük, vegyük példának a házasságot. Ott az egyik házastárs csak akkor érzi, hogy a másik vele van, ha az hűséges segítő társa, ha az segíti az akadályok leküzdésében, vigasztalja és bátorítja az élet bajaiban. Ez a viszony azonban nem lehet ott, ahol az egyik házastárs úr, a másik szolga. Találóan mondja tehát egy hindu bölcs, hogy az Isten azért teremtette Évát Adám oldalbordájából, mert hozzáillő, egyenrangú segítőtársat akart neki szerezni. Ha az Isten úrnőt, parancsolót akart volna Adám részére, akkor azt a fejéből hozta volna ki, ha pedig rabszolganőt akart volna neki adni, akkor azt a lábából formálta volna.

Ezért mi köztünk és Jézus Urunk között is, csak akkor van helyes viszony, lelkünk csak akkor érezheti áldásosan az Ő jelenlétét, ha mi Őt segítő társnak, testvérnek, barátunknak tekintjük, hiszen Ő maga mondja nekünk: „Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, amiket én parancsolok néktek.” (János 15,14) Nem vagyunk helyes viszonyban Jézussal akkor, ha ŐT Istennek, vagy embernek nézzük. Embernek nézi a materialista, Istennek pedig a vallások tették meg ŐT. Ő azonban egyik sem, mert Ő a mi legnagyobb szellemtestvérünk, a Szeretet Nagy Szelleme. Ő, ha Úr is, de nem büszke Úr, mert nincs büszkeség abban az Úrban, aki megmossa a szolgájának a lábát. A lábmosás tehát azért történt meg, hogy az Úr és a szolga meglássa egymásban a testvért!

Igen, a mi Urunk, Jézusunk, a mi testvérünk és barátunk, mert csak így lehet Ő a mi Megváltónk. Egy Isten nem lehet az én Megváltóm, mert ha egy Isten ad nekem megváltó példát, arra én azt mondom: „Könnyű Neki, mert Ő Isten. Én, mint gyarló ember nem tehetem azt soha, tehát nem is próbálom utánozni.” Csak a hasonlók utánozhatják egymást.

Hogy a mi Urunk, Jézusunk, mint hűséges, szerető, segítő testvérünk állandóan velünk van, arról csak az érzéseink adnak bizonyságot. Persze vizsgálnunk kell az érzéseinket, azok eredetét, vagyis gondolkoznunk kell minden esetben, ha a lelkünkben egy előnyös változás áll be. Tehát amikor az érzésvilágunkban a borúra eljön a derű, akkor meg kell kérdeznünk önmagunktól, hogy: „Ki tette ezt? Ki okozta ezt?”, mert semmi sem történik ok és cél nélkül, mert akár a lelkem, akár az ég derül ki, annak oka van.

Ha például nyári időben tartósan, heteken át be van borulva, és az egy hónapi borongós időt egyszerre egy verőfényes, napsugaras, ragyogó hajnal váltja fel, akkor ne legyünk olyan érzéketlenek, közönyösek a mosolygó természet láttára, a kellemes madárcsicsergés hallatára, hanem a kenyérkeresés aggodalmaiba elmerült fejünket, az állandóan a földre, az anyagra szegzett tekintetünket felemelve, irányítsuk azt arra a csodálatos kék levegő tengerre, amelyen még egy parányi bárány felhőcske sem úszik, és boldogan, hálatelt lélekkel kérdezzük meg önmagunkban: „Ki tette ezt? Ki okozta ezt?” Ne elégedjünk meg avval a felületes megállapítással, hogy a szél tette ezt, hanem kérdezzük tovább, hogy: „Ki keltette életre, ki támasztotta a szelet. Honnan, hová fúj az?” És akkor eszünkbe jutnak Jézus szavai: „A szél fú, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hová megy” (János 3,8)

Ekkor eszünkbe jut Jézus, a legtisztább, leghatalmasabb teremtett szellem, Ki azt mondotta egykoron: „Nékem adatott minden hatalom a mennyen és a földön!” (Máté 28,18) Ő bebizonyította ezt, amikor lecsendesítette a háborgó tengert. A Szeretet Nagy Szelleme, kit nevezünk Jézusnak, uralkodik a mi Földünk felett. Ő irányítja a szelek járását kint és bent, a mi lelkünkben. Ő csendesíti le a tengerek és a lelkek háborgását, persze nem közvetlenül, hanem a csodálatosan megszervezett és kiépített szellemi hierarchia által. Minden fokozatú, rangú és rendű szellem az Ő szolgálatában áll. Ő a világok Ura, Ő a lelkek Ura, Ő oszlatja el a borongó érzések felhőit is lelkünk egéről.

Hol működik tehát Jézus, és miként működik Jézus? A lelkünk érzéseiben a következőképpen: Ő hallgattatja el a háborgó szenvedélyeinket, a vad indulatokat, a bénító félelmet, a gonosz sugalmazásokat, ha erre kérjük. Ő nem engedi életre kelni bennünk a rossz gondolatokat, ha Hozzá fohászkodunk. Ő erősíti a jóra törekvő akaratunkat, minden elhatározásunkat, amely közelebb visz a célhoz, ha kérjük. Ő bátorít a további küzdelemre a hatalmasnak látszó ellenséggel szemben, ha Hozzá felemelkedünk, és a hatalmasnak látszó ellenség azonnal gyáván megfutamodik, amint látja a lelkünkből előtörő és az Ő feléje irányított fohászt, mint fényes színsugarat. Ő változtatja át a megélhetésért való aggodalmunkat, a jövő miatti félelmünket bizalommá, bátorsággá, ha hiszünk Neki. Ő ébreszti fel bennünk a hitet, illetve azt a boldog, megnyugtató tudást, hogy a haladás, bukások nélkül el sem képzelhető. Ezért esett el Ő a kereszt alatt, csak a példaadás és a mi megnyugtatásunk céljából. Hát hogy is képzelhető el az, hogy Ő, a leghatalmasabb teremtett Szellem, nem bírta volna el azt a darab fát, mikor a jeruzsálemi templomot is felemelhette volna. Hiszen a spiritiszta szeánszokon még a közönséges szellemek is métermázsás bútorokat emelnek a magasba.

Jézus tehát bennünk működik. Hogy ezen működését észrevegyük, ahhoz nem kell más csak érzés! Csak érzés kell ahhoz, hogy a Jézushoz közeledő ember megérezze azt, hogy állandóan, gyengéden inti, figyelmezteti és óvja a jó szellemtestvérek csoportja, és állandóan nagy hangon, szinte kiabálva, erőszakoskodik felette a gonosz, akinek nincs igaza, mert a mindennapi életben is látjuk, hogy az kiabál, akinek nincs igaza. Érzés kell ahhoz, hogy a Jézushoz való közeledésemben észrevegyem azt, hogyha a sötétség démonainak a gyűrűje körülvesz engem annyira, hogy az ő sugalmazásaikat már-már végre akarom hajtani, hogy akkor elégséges csak egy a Jézusra irányított gondolat és fohász, és akkor ez a gondolat keresztültöri a sötét gyűrűt, és a résen át aztán behatolnak a világosság szellemei, és a sötétek hanyatt-homlok menekülnek. Ha ezt teszem akkor meg vagyok mentve, mert a szándékolt, helytelen cselekedetet nem hajtom végre, a rossz szót nem mondom ki, a rossz gondolatot, mely nyugtalanít, megsemmisítem.

Érzés kell ahhoz, hogy észrevegyem az Ő segítségét akkor, amikor küzdök az én gondolataimmal, indulataimmal, a bennem levő haraggal, gyűlölettel, irigységgel, hogy észrevegyem, miként távolítja el Ő mindezeket az akadályokat az utamból, ha én esdőleg felfohászkodok Hozzá: „Uram, én nem akarok mást csak szeretni. Uram, én semmi vagyok, és csak a Te parányi, kicsiny szolgád akarok lenni, csak alázatos akarok lenni mindörökké!” Érzés kell ahhoz, hogy észrevegyem azt, hogy csak akkor tudunk ellenállani a gonosznak, a megkísértésnek, akkor tudjuk leküzdeni a lelkünk háborgását, a nyugtalanító aggodalmaskodást, ha Őt erre kérjük. Ilyenkor a változó érzéseink bizonyságot adnak arról, hogy Ő az, aki segít, erősít és megnyugtat.

Érzés kell ahhoz, hogy észrevegyük azt, hogy vannak az életünkben állapotok, amikor a sorozatos elbukások után annyira elmerültünk a bűnben, hogy szégyelljük a gyöngeségünket önmagunk előtt, hogy felkelésre nem is gondolva, még imádkozni sem merünk, hogy nincs bátorságunk szemeinket az égre se emelni. Ebben az állapotban aztán érzés kell ahhoz, hogy észrevegyük azt, hogy ilyenkor Ő az, aki küldi nekünk azt a biztató gondolatot: „Nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogy nem kilencvenkilenc igaz emberen.” (Lukács 15,7) Jézus tehát dacára annak, hogy az Ő fényhazájában van, mégis velünk van!

Budapest, 1932. 3. 17.