Jézus megtagadása a spiritizmus megvilágításában

Máté 26,34-35 és 69-75; Márk 14,30.68-72; Lukács 22,34.54-62; János 13,12-27-ben meg van írva, hogy Péter háromszor tagadta meg Jézust, utána megszólalt a kakas, és Péter keservesen sírt. Hogy Péter esetéből tanuljunk, vizsgáljuk Péter jellemét, nehogy azt higgyük, hogy valami gyönge jellem kell ahhoz, hogy valaki megtagadja az Urat. Péter a legerősebb jellemek közé tartozott, hiszen azért nevezte őt Jézus kősziklának. Ő volt az, aki Jézus hívószavára, rá mert lépni a tengerre, ő volt az, aki kardot rántott Jézus védelmére, ő volt az, aki Jézusnak azt mondta: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia!” (Máté 16,16) Ő volt az, aki legelsőnek fogadkozott, hogy Uram, ha meg is kell veled halnom, soha meg nem tagadlak Téged, és dacára mindezeknek ő volt az, aki mindjárt a fogadkozás után annyira megijedt egy tehetetlen szolgáló leány gúnymosolyától, hogy azt mondta Jézusra: „Nem ismerem ezt az embert!” Miért történt ez Péterrel? Mert csak a saját erejében bízott! Pál apostol is azért mondja: „Azért aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék.” (Kor. I. 10,12) Vagyis mindenki, aki azt hiszi, hogy erősen áll vigyázzon, hogy el ne essék, amikor hirtelen megváltozik a helyzet körülötte.

Mert Péter körül is hirtelen megváltozott a helyzet. Péter eddig a nép ragaszkodó szeretetét látta, hét nappal azelőtt látta a diadalmas, virágvasárnapi, jeruzsálemi bevonulást, ismerte Jézus rendkívüli hatalmát, és lehetetlennek tartotta tehát Jézus elfogatását és azt, hogy Jézus valaha a főpapok és a farizeusok hatalmába kerüljön. Azért is mondta Jézusnak egyszer, hogy: „Uram, nem eshetik meg ez Te veled!” (Máté 16,22) Most pedig a helyzet hirtelen megváltozott. A csodatevő Jézust megkötözve, a halálra vonszolják. A nép szidalmazza, csúfolja, arcul köpi, arcul üti, és Péter előtt igen szomorú kilátások árnyai vonulnak el. A félelem elsöpörte az önbizalmát, megingatta Jézusban való hitét, Jézus iránti szeretetét, Jézus alázatos követését. De csak megingatta néhány pillanatra, de nem döntötte fel. A kakas, illetve a lelkiismeret megszólalása Jézusra irányította a tekintetét, és ismét erősen állt.

A pillanatnyi szóbeli megtagadás nem volt senkinek kárára, sem Péternek, sem másnak, mert az oly időben történt, amikor Péter még csak tanuló volt, és minden szem még a Mesterre volt irányítva. Péter még akkor tagadta meg Jézust, amikor még nem kezdte el az emberhalászatot, mikor megtagadásával nem botránkoztatott meg senkit, sőt inkább intő példát adott mindenkinek. Ha Péter, akkor tagadta volna meg, amikor már embereket halászott, akkor az már nagy baj lett volna, mert megbotránkoztatta volna azokat, akiket hivatva volt vezetni.

A szájhagyomány szerint Pétert egyszer még akkor is megingatta a halálfélelem, amikor látta a keresztények tömeges kivégzését. Ettől megrettenve elhatározta, hogy kimenekül Rómából, és titkon kifelé igyekezett onnan. De amint elhagyta az utolsó házakat, szembe találkozott Jézus, és megrettenve kérdezte: „Quo vadis Domine? – Hová mégy Uram” És amikor az Ő felelte, hogy megyek vissza Rómába, hogy újból megfeszíttessem magam, mert elhagytad a nyájamat, akkor Péter megszégyenülve visszafordult és keresztre feszíttetett. A megtagadás szándékát Péter tehát most sem vitte át cselekedetbe. Szándékáról csak ketten tudtak, ő és Jézus. Ez az eset tehát szintén nem volt senkinek a kárára, senkinek a megbotránkozására.

Tulajdonképpen tehát nem is Péter tagadta meg Jézust, hanem sokkal inkább megtagadjuk mi, most akkor, ha a mi gondolataink, beszédeink, cselekedeteink elárulják azt, hogy mi nem ismerjük Jézust, illetve nem ismerjük a hitet, szeretetet, alázatot még akkor sem, amikor már ránk figyelnek az emberek, amikor már vezetünk.

Máté 26,73 és Márk 14,70 szerint a cselédleány azt mondta Péternek, hogy: „Hisz a te beszéded is elárul téged, hogy az Ő követője vagy.” Bizony boldogok lehetnénk, ha mi reánk még a cselédleányok is azt mondanák, hogy: „Bizony te az Ő követője vagy, mert még a beszéded is elárul téged.” Sajnos ez az eset nálunk éppen megfordítva ismétlődik, mert a gondolataink, beszédeink és a cselekedeteink azt árulják el rólunk, hogy nem az Ő követői vagyunk!

Mi ugyanis abban a téves hitben élünk, hogyha betartjuk a földi törvényéket, ha nem gyilkolunk, nem lopunk, nem csalunk, és templomba járunk, hogy akkor már követjük a Mestert. Bizony ez még nagyon kevés! Különösen kevés akkor, ha már megismertük ŐT, megismertük a hitet, szeretetet, alázatot, és ránk figyelnek már az emberek. Péter esete tehát különösen azok részére van följegyezve, akik valamely nagyfontosságú helyre állíttattak az Isten által, kiknek nagy feladat, nagy rendeltetés adatott, kikre nagy szükség vagyon, kik nagy tehetséggel vannak felruházva, kikre sok bízatott, kikre sok ember figyel, kiknek embereket kell halászni a mennyország részére.

Ezek különösen vigyázzanak magukra akkor, ha megváltozik körülöttük a helyzet annyira, hogy az megrendíti a hitüket, szeretetüket, alázatukat. Péter esete tehát különösen most időszerű, mert napról napra aggasztóban változik a helyzet körülöttünk. Most kezdődtek el ama nyomorúságoknak a napjai, amelyekről Jézus Urunk szólt: „Mert akkor nagy nyomorúság lesz a Földön, amilyen nem volt a világ kezdete óta mindezidáig, és nem is lesz soha.” (Máté 24,21) Hogy a nyomorúság napjait éljük, azt nem tagadhatja le senki. A nyomorúságok évről évre fokozódnak, és még mindig nem jutottak el oda, hogy azokat mindenki, még a milliomos is megérezze. Hogy a nyomorúság odáig fog emelkedni, az bizonyos, mert az Isten nem végez félmunkát! Már pedig félmunka volna az, ha most beállna a jólét. Mert mi történne akkor? Akkor még jobban fegyverkeznének a népek, még jobban megnövekedne a gyűlöletük egymás iránt, és bizony még Magyarország is eltűnne a Föld felszínéről. Adjunk tehát hálát az Istennek a nyomorúság napjaiért, és annál jobban örüljünk, minél jobban nő a nyomor, mert az biztosítja a fennállásunkat, a feltámadásunkat.

Az Isten igazságos, higgyünk tehát az isteni örök igazságban, mert az általános kétségbeesés éjjelén elönthet bennünket is a félelem hulláma, a halálfélelem aggodalmai, meginoghat bennünk is a Jézusban való hit, a Jézus iránti szeretet, Jézus alázatos követése, de ez ne tartson tovább csak pillanatokig, és amikor megszólal bennünk a lelkiismeret ébresztő kakasszava, akkor azonnal tekintsünk Jézusra, illetve lelkünk forduljon Feléje, és megbánva pillanatnyi megrendülésünket, azonnal a legnagyobb lelki nyugalommal kövessük Őt minden poklokon keresztül.

A „Quo vadis Domine” esete előfordulhat velünk is azokban a napokban, vagyis elhatározhatjuk magunkat a menekülésre, de ha eszünkbe jut az a sokaság, amelyet nekünk vigasztalnunk és erősítenünk kell a mi személyes jelenlétünkkel, bátorságunkkal, hitünkkel, akkor maradnunk kell a helyünkön, és erőt kell kérnünk ŐTŐLE. Szívleljük meg tehát Péternek esetét! Ámen!

Budapest, 1932. 1. 21.