Jézus teste, vére

Jézus Atyja a mi Atyánk, mi tehát testvérei vagyunk Neki és egymásnak. A mi Urunk, Jézusunk, a mi legnagyobb testvérünk azt mondja nekünk most is, hogy: „Jobb néktek, hogy én elmenjek.” (János 16,7) Ezekben a szavakban Jézus az Ő elmeneteléről beszél, viszont Máté 28,20-ban azt mondja, hogy velünk marad mindennapon a világ végezetéig, és nem megy el tőlünk. Mindkét kijelentése igaz, mert amikor bejelentette az Ő elmenetelét, akkor még hozzánk hasonló emberi testben volt, és utána bekövetkezett az elfogatása, keresztre feszítése, feltámadása és mennybemenetele. Bekövetkezett tehát a látható alakjának, a látható testének és vérének elmenetele. Mikor pedig azt mondta, és ímé én ti veletek vagyok mindennapon a világ végezetéig, akkor ezt már a feltámadása után mondta. Tehát mint szellem, szellemi testben, mert hiszen rendes emberi testben nem jelenhetett volna meg hirtelen zárt ajtókon, kőfalakon át a tanítványai között, és nem tűnhetett volna el egy pillanat alatt nyomtalanul közülük. Erre csakis a szellem képes.

Tehát az igazság az, hogy elment tőlünk az Ő látható emberi alakja, elment tőlünk az Ő látható teste és vére, de velünk van minden nap a világ végezetéig az Ő láthatatlan teste és vére. Jézusnak, mint szellemnek a láthatatlan teste és vére, az Ő mindent betöltő, kisugárzó anyaga, ami nem más, mint a SZERETET. Amikor Jézus azt mondja, hogy: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az én bennem lakozik és én is abban. Aki engem eszik, él én általam.” (János 6,56-57), akkor evvel azt mondja, hogy „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, azaz a szeretetemet, az én bennem lakozik a szeretetben, és én is abban, a szeretetben és él én általam, a szeretet által.” Természetes, hogy ez a táplálkozás úgy történik, hogy a lelkünk befogadja, eszi, issza az Ő SZERETETÉT.

Mikor Lukács 22,19-ben Jézus azt mondja, hogy: „Ez az én testem, mely ti érettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”, akkor evvel annyit mond, hogy „Amiként én adtam az én Szeretetemet, önmagamat tiérettetek, akképp ti is adjátok önmagatokat egymásért. Ezt a testadást, szeretetadást cselekedjétek az én emlékezetemre.” Ez a magyarázat egyezik avval a magyarázattal, amelyet János apostol ad nekünk, amikor azt írja: „Arról ismertük meg a szeretetet, hogy ő az ő életét adta érettünk: mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiaiért.” (János I. 3,16) Jánosnál ennyiből áll az Úrvacsora. Ezért ő nem jegyezte fel a kenyérnek és a bornak a kiosztását sem az ő evangéliumában, sem az ő leveleiben.

Most ezek után felmerülhet bennünk az a kérdés, hogy miért nem beszélt Jézus világosan, miért használta az anyagi jeleket? Miért cselekedett az anyaggal? Mert a beszédből már elég volt. Hisz a hegyi beszédében már eleget mondott, amikor azt mondta: „Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket. Legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Avagy a vámszedők is nem ugyanazt cselekeszik-é? És ha csak a ti atyátokfiait köszöntitek, mit cselekesztek másoknál többet? Nemde a vámszedők is nem azonképpen cselekesznek-é? Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” (Máté 5,44-48) „Aki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt.” (Máté 10,39; 16,25) Stb.

Ezen szavakban mind benne van a kenyérnek és a bornak az egyforma adagolása, de benne van a cselekedetben még sokkal-sokkal több, annyi, hogy azt még el nem hordozhatjuk, cselekedetbe átvinni nem tudjuk. Azért rejtette el azt Ő a jelek mögé, hogy azon meg ne botránkozzunk. Csak aki megtalálja azt, amit a kenyér és a bor eltakar, csak az tudja azt megcselekedni. Megértés végett képzeljük bele magunkat az Ő helyzetébe.

Tegyük fel, hogy én valami ünnepélyes alkalomból összehívom a barátaimat, hogy őket magamnál megvendégeljem. Ők tizenketten vannak, és én meghívom mind a tizenkettőt dacára annak, hogy az egyikről tudom, hogy a lakoma után nyomban, még az éjszaka folyamán át fog adni engem az ellenségeimnek. Én dacára annak, hogy ezt tudom, mégis meghívom őt is. Ugye napjainkban ez nem szokás, nálunk elegendő már egy kis ellenszenv is, és akkor a barátunk, testvérünk, rokonunk már is kimarad a meghívottak névsorából. De én nekem olyan nagy a bizalmam az én mennyei Atyámban, hogy azt mondom, magamban: „Az én Atyám akarata nélkül egy hajam szála sem görbül meg, tehát meghívom őt is.” Egyformán megvendégelem a többiekkel, egyformán kedves vagyok hozzá, egy parányi ellenszenv sincs iránta a lelkemben, csak részvét és sajnálkozás, mert hiszen a testvérem.

Ha ekképp viselkedem leendő árulómmal szemben, akkor mit cselekedtem én? Semmi mást, csak azt, amit Jézus kíván tőlem. Mert a testvéri szeretet kívánja azt tőlem, hogy azt a testvéremet, aki három éven át minden nap velem volt, követett engem mindenhová, akivel én minden nap beszéltem, hogy azt a lakomára is meghívjam, dacára annak, hogy halálra fog adni engem. És mégis dacára annak, hogy csak a testvéri szeretetnek tettem eleget, hogy egyszerűen csak bíztam az Atyám, mindenható hatalmában, bölcsességében, szeretetében, mégis én Isteni dolgot műveltem.

Mert dacára annak, hogy tudtam, hogy ő csak látszólag a barátom, hogy ő a megvendégelés után engem elárul, én mégis olyan egyforma szeretetben, bánásmódban részesítettem őt, hogy a többiek nem ismerték fel benne leendő árulómat. És amikor az ünnepi megvendégelés után kijelentem, hogy bizony, bizony mondom néktek, egy közületek elárul engem, akkor tanakodni kezdenek az én meghívott barátaim egymás közt, hogy vajon ki lehet az közülük, mert hisz én mindnyájukat egyformán, szeretettel vettem körül, mindnyájuknak egyforma adagokban adtam minden jóból. Nem tudják, sejtésük sincsen, ki lehet az közülük, és a zavarukban tanakodni kezdenek, találgatnak, sőt mindegyik önmagát gyanúsítja.

Lehet-e ekkora testvéri szeretetet, az Atya feltétlen hatalmában, szeretetében való ekkora bizalmat szavakban, emberi nyelven úgy kifejezni, hogy az örökre megmaradjon, hogy az örökké a szemünk előtt legyen, hogy azt az évszázadok, évezredek el ne homályosítsák? Nem! Ezt cselekedettel kell megörökíteni. Bármilyen szép beszédet mondott volna is Jézus arról, hogy egyformán adjuk a szeretetünket barátainknak és a gyilkosainknak a földi létünk utolsó leheletéig, az nem lett volna olyan örök emlékezetű, mint a kenyérnek és a bornak egyforma adagolása a jó barátnak és a gyilkos árulónak.

Hogy Jézus a kenyér és a bor alatt nem a látható testét és vérét, hanem a szeretetét érti, az kilátszik azon szavaiból is mikor azt mondja: „Én vagyok amaz élő kenyér, amely a mennyből szállott alá, ha valaki eszik e kenyérből, él örökké.” (János 6,51) Mivel Jézus és minden ember személye nem a látható test és vér, hanem a szellem, és Ő pedig a legtisztább szellem, a legtisztább szeretet, tehát világos, hogy nekünk a SZERETETET kell ennünk és innunk, vagyis SZERETNÜNK KELL EGYMÁST!

Budapest, 1935. 4. 25.