Leszálltunk a Földre saját akaratunkból és Isten akaratából

Jézus Atyja a mi Atyánk, mi tehát testvérei vagyunk Neki és egymásnak. A mi Urunk, Jézusunk, a mi legnagyobb testvérünk minden szavával, cselekedetével példát adott nékünk! (János 13,15) Tehát, amit Ő mondott, cselekedett, azt kell mondani, cselekedni nekünk is, ha hasonló helyzetbe jutunk. János 6,38-39-ben Ő azt mondja: "Mert azért szállottam le a mennyből, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem. Az pedig az Atyának akarata, aki elküldött engem, hogy amit nékem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam azt az utolsó napon.”

Mikor Jézus Urunk azt mondta, hogy leszállott a mennyből, akkor ez az Ő akarata volt, amikor pedig kijelenti, hogy az Atya küldte ŐT, akkor ez az Atya akarata volt. Ebben a két kijelentésben nincs ellentét, hanem a legtökéletesebb harmónia, összhang. A Fiú akarata összhangban van az Atya akaratával. A Fiú cselekszi az Atya akaratát. Ezt kell tennünk nekünk is. Mi is az Ő Fiai vagyunk, mi is leszállottunk a mennyből a Földre, csakhogy a mi bűnös akaratunkból. Bennünket is az Atya küldött ide, csakhogy kegyelemből. A mi leszállásunk és az Ő leszállása között tehát óriási a különbség. Mi leszállottunk, mert lebuktunk, Ő leszállott, hogy megmutassa, hogy miképp kell cselekedni az Atya akaratát, hogy visszahozzon bennünket. Mi vezeklésből kaptuk ezt a nehéz emberi testet, Ő szeretetből vette magára miérettünk. Igazság tehát az, és nekünk is kell mondanunk azt, hogy azért szállottunk le a Földre, hogy ne a magunk akaratát cselekedjük, hanem ANNAK az akaratát, AKI elküldött bennünket ide az Ő végtelen kegyelméből.

Mikor pedig Jézus Urunk másodszor azt mondja, hogy: „Az pedig az Atyának akarata, aki elküldött engem, hogy amit nékem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam azt az utolsó napon.”, akkor ez annyit jelent, hogy az Atya odaadta NEKI ezt az egész Földet és a rajta levő összes életet, hogy abból semmit el ne veszítsen, hanem mindent az eredeti állapotába hozzon vissza, illetve mindent az eredeti tisztaságában támasszon föl. Az utolsó nap jelenti azt az időt, illetve állapotot, amelyben ez az eredeti tisztaság megvalósul. Ez van nálunk is. Bennünket is azért küldött le az Atya erre a Földre, hogy amit nekünk adott, abból semmit el ne veszítsünk, de feltámasszuk azt az utolsó napon. Mi ugyanis, mint tisztán megteremtett szellemek kaptunk TŐLE szeretetet, értelmet és szabad akaratot a legmagasabb hatványban, de a bukásunkban ez a minimumra fokozódott le. Nekünk tehát a szeretetnek, értelemnek és a szabad akaratnak legmagasabb hatványából semmit sem szabad elveszítenünk, de fel kell azt támasztanunk azt az utolsó napon. Az utolsó nap pedig az eredeti állapot.

Igazság tehát az, hogy ég és föld elmúlnak, de az Ő szavai soha el nem múlnak (Máté 24,35), mert ezeket örökkön-örökké mondja Ő, és örökkön-örökké ismételnünk kell azokat nekünk is. Ezen szavaiban újabb bizonyságot találunk arra, hogy az emberteremtés alatt nekünk a bukott szellemek testbe öltözését kell értenünk, annál is inkább, mert hiszen maga a Biblia is azt mondja, hogy Ádám és Éva előtt már egy csomó lakott tartomány ország volt a Földön. Ezek egyikébe ment lakni a testvérgyilkos Káin és onnan vett magának feleséget. (Mózes I. 4,16-17) Ha tehát Ádám és Éva előtt e Föld már be volt népesítve, akkor Ádám és Éva allegóriája nem az emberteremtést jelenti, mert hiszen az ember már akkor megvolt, a Föld teli volt emberekkel. Szó sem lehet többé arról, hogy egy ember által jött volna be a bűn.

Hogy az embernek nevezett bukott szellem bölcsője nem a Föld, azt Biblia is négy helyen kijelenti: Jób. 38,4.7.21; Efez. 4,1; Pétér I. 1,20; Timót. II. 1,9. Mielőtt a bukott szellem a Földre jött volna emberi testbe, előbb bemutattatott neki az ő elveszített fényes múltja, bukása, és utána a Föld nehéz anyagában való felébredése, felfejlődése. A bukott szellem látván a fényes múltját, szabad akaratából vállalkozott a nehéz emberi létre, hogy ezáltal visszaszerezze eredeti nagyságát, dicsőségét. De ha akart volna, maradhatott volna továbbra is, mint bolyongó, öntudatlan szellem a szellemvilágban. Ez a folyamat ismétlődik minden leszületésünk előtt.

Minden ember, tehát ahogy te is, én is, látta a leszületése előtt az elmúlt, leélt földi életét és látta a mostani egész életét, a mostani környezetet, hogy milyen nevelésben fog részesülni, mi ellen kell küzdenie, az összes ártalmas befolyást, a rettenetes akadályokat, amelyekkel most küzd. Látta azt a sok szenvedést, azt a nyomort, amelyben most épp része van, látta az emberek látszólagos igazságtalanságát, amely neki fájdalmat okoz. Látta, hogy olyanokkal fog együtt élni, akiktől szeretetet nem kap, de neki mégis szeretnie kell őket. Látta az eseteleges erőszakos testi halálát is, amellyel a földi életét befejezi és mindezekre azt mondta: „Látom és akarom! Le akarok szállni a Földre!” És aztán az Atya leküldte a Földre. Tehát az ember leszáll saját akaratából és az Atya akaratából a Földre, hogy itt cselekedje az Ő akaratát.

A Földre készülő ember szelleme, tehát hasonló ahhoz a színészhez, akinek a színigazgató kioszt egy szerepet, és aki a szerep eljátszására vállalkozik is, de azt vissza is utasíthatja, ha a lejátszására gyöngének érzi magát. Ilyen körülmények között egy eredménytelen élet után, mi nem okolhatunk senkit és semmit az esetleges kudarcért, nem mondhatjuk azt odaát, hogy én azért zúgolódtam, mert másnak jobban ment a dolga, én azért estem kétségbe, mert nem volt semmi kilátásom a jobbra, én azért lettem öngyilkos, mert már nem bírtam el a nyomort, a szenvedést. Mert az igazság az, hogy én ezt mind előreláttam, és erre vállalkoztam. Ha nem így volna, hanem ha az embert az Isten kényszerítené egy nehéz életre, akkor minden eredménytelen földi életért az isten volna a felelős!

Hasonló az eset a színésznél is. Az sem felelős a bukásért, akkor, ha a színigazgató rákényszeríti a szerepet. Amint a példa is mutatja, világos és természetes tehát, hogy minden ember maga vállalkozott arra az életre, amelyben van azért, hogy jóvátegye, kiegyenlítse előbbi életének hibáit, és emelkedjen egy fokozattal magasabb szférába, állapotba. Amiként a színésznek van súgója, akként az embernek is az ő földi szereplése alatt szintén folyton van súgója. Ez pedig a lelkiismeret. A lelkiismeret szava nemcsak hogy előre súgja a gondolatokat, szavakat és cselekedeteket, hanem még azon kívül meg is nyugtat, ha hallgatunk rá, de nyugtalanít, ha elfordulunk tőle. Ha tehát nyugodtak vagyunk egy gondolat, egy kimondott szó előtt és után, vagy egy cselekedet elkövetése előtt és után, az annak a jele, hogy hallgattunk a súgóra. Az a nyugtalanság pedig, amely egy gondolatot, egy kimondott szót, egy cselekedetet megelőz és kísér, az annak a jele, hogy elfordultunk a súgótól.

Ha a színész nem hallgat a súgóra és emiatt nincs sikere, akkor a sikertelen szereplés után a súgó, bizony szemrehányást tesz a színésznek. Hasonlóképpen, egy kudarccal végződött élet után is a lelkiismeret szavának nevezett, mellénk adott szellemtestvér is vádlottként lép fel ellenünk a test elhagyása után, az élet színpadának elhagyása után, hogy miért hagytuk magunkat, hogy a mi gőgünk, gyűlöletünk, hitetlenségünk vezessen. Ha mi sikerrel akarjuk leélni életünket, kell, hogy küzdjünk a saját szeretetlenségünkkel, gőgünkkel, hitetlenségünkkel, hogy ezek el ne nyomják a lelkiismeret szavát. Az élet túlnyomó részét ez a harc emészti fel.

Hogy ebben a harcban győztes legyen a szeretet, az alázat, a hit, okvetlen szükséges, hogy mi mindennap felfohászkodjunk a mi Urunk, Jézusunkhoz, miként az Ő első tanítványai: „Növeljed a mi hitünket!” (Lukács 17,5) Nekünk ekképpen kell mindennap felfohászkodnunk: „Uram, növeld bennem az alázatot, a szeretetet, és növeld az én hitemet, hogy tudjam cselekedni az Atya akaratát, mert azért szállottam le a mennyből, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak az akaratát, AKI elküldött engem, hogy semmit ne veszítsek el, abból, amit nékem adtál, hanem feltámasszam azt én bennem az utolsó napon TENÁLAD.”

Budapest, 1935. 2. 14.