Miért vagyunk nyomorban, nyugtalanságban?

Hogy miért változott meg körülöttünk minden, miért növekedett meg rohamosan a békétlenség a huszadik század kezdetétől előbb évtizedenként, most pedig évenként? Azért, mert mi azt várjuk, hogy a politikusok, vagyis a világ adja meg nekünk a békességet, és nem Ő, a mi Urunk, Jézusunk, AKI egykoron azt mondta: „Békességet hagyok néktek, az én békességemet adom néktek. Nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (János 14, 27) Tizenkilenc évszázada már annak, hogy a mi édes Atyánk türelmesen várja, hogy mi hallgassunk az Ő Fiára.

Miután mi az elmúlt 1900 évben csak a világtól, a politikusoktól vártuk a békességet, és a szabadságot a zsarnokság és elnyomatás által akartuk megteremteni, ezért jöttek és jönnek egyre sűrűbben a gazdasági, politikai megrázkódtatások, és az állandóságot felváltotta a legnagyobb bizonytalanság, hogy észre térítsen bennünket, amíg nem késő! Ha visszaemlékezünk gyermekkorunkra, el kell ismernünk, hogy akkor az élet még egészen más volt. Akkor mindennek még állandó jellege volt, például állandóak voltak még az árak is.

Akkor minden szülő biztos volt abban, hogy ha a gyermeke elvégzi az iskoláit, akkor biztosan elhelyezkedik azon a pályán, amelyre készült. Akkor még el sem végeztük az érettségit, és már hívtak az államhivatalokba és a magánvállalatokhoz, akkor a munkanélküliség ismeretlen fogalom volt annak, aki dolgozni akart. Akkor még a politikában is egy bizonyos állandóság volt jelen. Akkor, ha valaki jómódban élt, ha birtokai, házai, ingatlanai, vagy összegyűjtött tőkéje, kamatozó értékpapírjai voltak, és nem volt könnyelmű, akkor nyugodt volt abban, hogy egész életét jómódban fogja leélni. Akkor az állam a legjobb hitelező volt. Akkor az állami alkalmazottak, a nemzet napszámosai tudták, hogy a kiérdemelt és befizetett nyugdíjuk életfogytiglan biztosítva van. Akkor még voltak szerzett jogok, és azok álltak, mint a kősziklák.

Ez az állandóság jellemezte az elmúlt évszázadokat, és évtizedeket is. Így volt ez hajdan, nem is olyan régen, de ma ez mind megszűnt. Az állandóság, megbízhatóság felborult minden vonalon. Ma még egy hónappal előre sem lehet biztosan kalkulálni. Ma az állandóságot felváltotta a legteljesebb bizonytalanság, ma a békességet felváltotta az örökös nyugtalanság. Ma senki sem mondhatja azt, hogy nekem nyugságom van, mert akkor becsapja önmagát, hazudik önmagának.

Ma, ha biztosnak látszó állásom, munkám van, amelyből tisztességesen megélek a családommal együtt, nyugtalan vagyok, mert nem tudom, meddig tart. Ma, ha jövedelmező házam, földem, ingatlanaim vannak, melyeknek jövedelméből még rendesen megélek, nyugtalan vagyok, mert nem tudom, hogy ez a jövedelmem mikor szűnik meg, mert a pénztelenség, a szegénység egyre nő, a fogyasztóképesség csökken, a fizetőképtelenség szaporodik, fokozódik. Ma, ha nagy összegű takarékbetétjeim vannak, nyugtalan vagyok, mert nem tudom, hogy pénzem mikor válik semmivé. Ma, ha tényleges állami alkalmazott, vagy nyugdíjas vagyok, nyugtalan vagyok, mert nem tudom, hogy meddig kapom az egyre csökkenő fizetésemet, nyugdíjamat.

Ma, hiába konferenciáznak Európa politikusai, hiába kötnek barátsági és meg nem támadási szerződést, hiába állapodnak meg egy tízéves békében, nyugtalan vagyok, mert nem tudom, hogy mikor, melyik hónapban tör ki a háború, mert a hadiipar virágzik, a fegyvergyárak éjjel-nappal dolgoznak.

Miért váltotta fel a békességet ilyen rohamosan 1900 év után az örökös nyugtalanság? Azért, mert mi mindent Jézus szeretete, alázata és hite nélkül akarunk cselekedni. Pedig Ő megmondta, hogy: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek!” (János 15,5) Ha megtörténne például az, hogy valami katasztrófa folytán eltűnne ebből a világból minden, és csak az egyes országok parlamenti beszédei, a politikai tanácskozások jegyzőkönyvei maradnának meg az utókor részére, akkor az utókor ezeket olvasva, kénytelen volna kijelenteni, hogy mi bizony még a pogányoknál is rosszabbak voltunk, amiért ezekben az iratokban az Istennek, Jézusnak, Szeretetnek, Alázatnak, Hitnek nyoma sincsen. És mi emberek oly bohók vagyunk, hogy azt hisszük, hogy ez örökösen így fog menni a végtelenségig, és vakságunkban még jobb időket merünk remélni. Mi bűnös tudatlanságunkban az örökös tartózkodásra rendezkedtünk be, és akarunk berendezkedni itt a Földön Isten nélkül, Jézus nélkül.

De miután mégsem vagyunk egészen biztosak abban, hogy Isten nincs, Jézus nincs, miután az Istentagadás, Jézustagadás, még nem nyugtat meg eléggé, ezért ragaszkodunk a vallásainkhoz. Csak az a szomorú, hogy a vallásainkat csak életbiztosító, üdvösséget biztosító intézeteknek tekintjük, és akként is viselkedünk velük szemben. Mi rendesen megfizetjük, mint az életbiztosító intézeteknek a kiszabott járadékot, az egyházi adót, betartjuk a biztosítási feltételeket, a templomlátogatást, az áldozást, a misehallgatást, a kötelező imák elmondását, és boldogan őrizzük a keresztlevelet, mint biztosítási kötvényt, hogy a halálnak elnevezett esedékesség napján, ennek ellenében követeljük az örök életet, az örök üdvösséget azon a helyen, amelynek létezésében nem hittünk, és ATTÓL a VALAKITŐL, AKIT örökösen tagadtunk a mi mindennapi életünkkel!

Ekképp, biztosítva érezvén magunkat minden eshetőség ellen, elkülöníti egymást ember az embertől, család a családtól, társadalmi osztály a társadalmi osztálytól, ország az országtól. Mi emberek, mind skatulyákban, rekeszekben elkülönítve akarunk élni, mert az egyik jobbnak, különbnek tartja magát a másiknál, és az akarna lenni, még a mennyországban is. Egyszer egy méltóságos asszony azt kérdezte a gyóntató papjától, hogy: „Tisztelendő atyám, mondja csak, miképp értendő az, hogy a mennyországban egyenlők leszünk, mert például én a mennyországban nem szeretnék együtt lenni a cselédemmel.” És a pap egészen röviden és helyesen csak ennyit felelt: „Méltóságos asszonyom, ne féljen, nem lesz!”

De mi nem elégszünk meg csak az elkülönítéssel, hanem a rekeszeinket, skatulyáinkat egymás rovására ki akarjuk bővíteni, ezért recsegnek, ropognak ezek a közös elválasztó falak. Így fest a földi élet ma. Hát vegyük csak elő most a józan eszünket, ami még megmaradt, és kérdezzük meg egymást becsülettel, őszintén, hogy maradhat-e ez így, és kénytelenek leszünk rámondani, hogy nem, soha! Még akkor sem, ha a biztosító intézetek vezérigazgatói folyton folyvást küldeni fogják az ő atyai áldásukat a biztosítottaknak! Remélhetünk-e mi ebben az istentelen állapotunkban jobb időket? Nem, soha! Miért? Mert, ha egy jobb életszakasz jönne most ránk hirtelenjében, akkor csakugyan nem volna Isten és nem volna Jézus, és ha volna, akkor az a mi rosszakarónk volna!

A nyomorúságok napjai tehát, amint az meg van írva Máté 24,21-ben csak növekedni fognak addig, amíg el nem érik az ott leírt fokozatot. Ezt jelzi az egyre növekedő nyugtalanságunk! Az egyre növekedő nyugtalanságunkban pedig, mi egyre jobban keressük a békességet. És hol keressük azt? Természetesen a biztosító intézeteknek tartott vallásainkban. De békességünk csak addig van, amíg elérzékenyülünk a templomban, de amint onnan kilépünk, vége a békességnek! Miért? Először azért, mert mi csak biztosító intézetnek tartjuk az egyházat, másodszor pedig azért, mert az egyház a Jézus által tanított igazságokat nem hirdeti az ő eredeti tisztaságukban, ezért azok békességet már nem adnak, nem adhatnak.

Az egyház nem mondja meg nekünk azt, hogy mi kik vagyunk, honnan jöttünk, hová megyünk, mert bűnösen elzárkózik a preegzisztencia, a születés előtti életünk elől, a bizonyítékok elől, a spiritizmus elől. Természetes aztán, hogy mi meg bűnösen elzárkózunk a posztegzisztencia, a halál utáni életünk elől is. Ha tehát a spiritizmusban jelentkező szenvedő szellemtestvéreink példáiból azt látjuk, hogy egyes egyházatyák még a szellemvilágban is sokáig a sötétben bolyonganak, akkor az is természetes okozat!

Budapest, 1933. 10. 12.