Milyen legyen az aratómunkás?
Máté 9,37-38 és Lukács 10,2-ben azt mondja Jézus Urunk: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés, kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az Ő aratásába!” Hogy ezt megértsük, tudnunk kell először is, hogy mi az az aratnivaló, és ki légyen a munkás? Anyagi értelemben véve learatni való az a gabona, amelynek a kalászai telve vannak nehéz búzaszemekkel, és ezeknek a súlya alatt már lehajolnak, és már fehérek. Szellemi értelemben pedig learatnivalók azok a lelkek, amelyek telve vannak nehéz gondolatokkal, és a súlyos gondolatok lenyomják őket, és már fehérek, megtisztultak, átszellemültek.
A földművelő ember szerint a gabona akkor kezd fehérleni, amikor a gyökere elszakad a földtől. Szellemi értelemben a gondolatoktól nehéz lélek, akkor kezd fehérleni, tisztulni, amikor gyökeresen elszakad a földiektől. Amint a gabonát érleli, és a búzaszemeket kifejleszti felváltva egyszer a napsugár, egyszer az eső és zivatar, akképp a lelket is érleli, a gondolatait kifejleszti egyszer a boldogság, egyszer a sírás és szenvedés.
A learatnivalót már ismerjük, ki légyen az arató? Hogy ezt megtudjuk, menjünk ki ismét a búzaföldre. Ott látjuk a kaszáló, az egymást sorban követő munkásokat, és a marokszedő leányokat. Ezek az aratók, akik a gabonát nem a maguk számára, hanem a gazdájuk részére aratják le. Az aratásnál ott van aztán a gazda is a családjával, akik csak nézik az arató munkásokat, és ott vannak az ispánok, a munkafelügyelők, akik rendelkeznek. De ha csak ők lennének ott, bizony a gabona nem lenne learatva soha, mert beszéddel, nézéssel, rendeletek osztásával aratni nem lehet sehol. Oda cselekvő, vagyis személyes példát adó munkás kell. CSAK, AKI SZEMÉLYESEN AD PÉLDÁT AZ ALÁZATRÓL, SZERETETRŐL, HITRŐL, CSAK AZ LEHET ARATÓMUNKÁS!
Jézus Urunk azért mondja, hogy az arató munkás kevés, mert a jólétben, pompában, hatalomban élő farizeusokat, írástudókat, főpapokat, papi fejedelmeket Ő nem tekintette munkásoknak. Ezek a lelkeket nem az Isten országa részére, hanem csak az egyházuk részére aratják le. Ezek hiába prédikálnak az alázatról, hitről, szeretetről, lemondásról, szent szegénységről, a beszédüknek hatása nincsen, mert nem adnak példát rá. Ezek csak a gazdagokra vannak hatással, mert a gazdagok látván az ilyen prédikátorokat, igazoltnak látják az ő jólétüket, pompájukat, hatalmukat. Az ilyen prédikátorok a lelkeket csak a gazdagság, a pompa, a dicsőség, a hatalom részére aratják le, de sohasem a szegénységben, a nyomorban való megnyugvás részére. Aki a világi dicsőségnek, pompának, hatalomnak, megvetéséről prédikál, az maga is vesse meg azt, mint Assisi Ferenc. De még ez sem elég, hanem az ő alacsonyságában, kicsinységében, igénytelenségében, szegénységében legyen olyan örömmel eltelve, mint Assisi Ferenc és az ő rendtársai, a kisebb testvéreknek, minoritáknak elnevezett szerzetesek.
És most pedig eljutottunk a tulajdonképpeni tárgyunkhoz, hogy milyen legyen az a szegény arató munkás, akinek semmije sincsen. Legyen benne állandó lelki öröm a szegénységében, a nyomorúságában és a halálos veszedelemben is, mint az első keresztényeknél, amikor szemben álltak a vadállatokkal. A rómaiak csak akkor kezdtek igazán félni a keresztényektől, amikor látták, hogy énekszóval mennek a halálba. Ezek a példájukkal bőségesen arattak. A szegény, igénytelen arató munkás tehát csak akkor tud bőségesen aratni, ha örülni tud minden szenvedésnek és veszélynek.
Az ilyen aratómunkás örülni tud a természet zenéjének, amikor a rügyfakasztó március idusán felébred a szellő, és pillangó repül a rét felett, amikor megzizzennek a sarjadzó fűszálak, megreszketnek az illatozó tavaszi virágok szirmai, amikor az ébredező rét felett a kis pacsirta az ég felé szállva zengi reggeli hálaimáját. A szegény és mindennek örvendező arató munkás megérti, hogy amint a kis pacsirta nem tud sebesült szárnnyal felrepülni és édes dalt zengeni, hanem búsan hallgat, akképp az életuntságtól, a folytonos komolyságtól megsebesült lélek sem tud örömtelten a Teremtőjéhez felemelkedni, hanem némán hallgat. De, ha megsebezte a lelkét a melankólia, a búskomorság, hogy legyen gondtalan és vidám, hogy legyen vonzóereje másokra?
Ha vígkedéllyel indul el az Úrnak a tanítványa az aratáshoz, akkor behatol a lelkek sötét rejtekeibe, és beléjük viszi a gondviselő Atya boldog tudatát, és a learatott lelkek kölcsönösen kívánnak egymásnak új életet.
Ha a szegény arató munkás állandó lelki derűje a búskomor, lehangolt lelkekben elővarázsolja a hitet, azok minden reggel örömujjongva küldik imájukat a mennyei Atyához.
Ha a szegény, igénytelen arató munkás mosolygó arccal végzi a nehéz munkáját, ha a mosolyát, derűjét elküldi a bánatos szívű lélekbe, akkor az erre felébred, és áhítattal kér bocsánatot az Atyától remegő szívének bűnös bánatáért.
Ha az Urnak az örömmel teli arató munkása a lelki örömében odahajol egy hitetlen lélekhez, és boldogsággal suttogja el neki az Atya végtelen szeretetét, akkor az elragadott lélek szíve összedobban az Ő szívével, és elhangzik az első boldog sóhaj: „Édes Atyám!”, és a lélek már le van aratva.
Az arató munkás lelki örömétől boldogan ébredezik a néma lélek is, arcára mosoly derül, a lelki szemei kinyílnak, és kezdi meglátni, megérezni a körülötte levő szellemvilágot, kezdi használni a médiális képességeit, és elkezd beszélni a mindenség nyelvén, a szeretet éltető színeivel, kisugárzásaival.
Amikor Jézus Urunk azt mondta, hogy kérjétek az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az Ő aratásába, akkor nekünk ilyen munkásokat kell kérnünk, akik a szegénységükben, a kicsinységükben szüntelenül örvendeznek. Ilyen volt Assisi Ferenc, ezért ír róla a „A ferences szellem” című katolikus könyv a 70. oldalon ekképp: „Végre az Isteni gondviselés segítségére jött a szorongatott egyháznak, és a kolduló szerzetesekben adott papokat, kiket nem az eszem-iszom, de a Jézus szeretete vezetett. Kik nem méltóságért és jólétért, de a lelkek szeretete miatt álltak az egyház szolgálatába, kik tökéletes szegénységükkel és lemondásukkal visszavarázsolták az apostoli időket. És ennek a csodálatos kornak a főhőse, ennek a maga nemében páratlan mozgalomnak a központja, a POVERELLO Dl DIO: ASSISI FERENC!”
Mikor IX. Gergely pápa meglátta a Ferencesek szerény otthonát, akkor így sóhajtott fel: „Íme itt alusznak a testvérek, mi szerencsétlenek ellenben annyi haszontalanságra szorulunk! Jaj, mi lesz mi velünk?” (A tökéletesség tükre, 51.oldal)
Ha egy ilyen arató munkás arat le valakit, akkor az sohasem fog magáért könnyezni, hanem csak a testvéreinek a hitetlenségén, miképp Jézus is nem a meghalt Lázár, hanem a környezetének a hitetlensége felett könnyezett. Egy arató munkás sohasem aggódik maga miatt, hanem csak a learatni való testvérei miatt, ezért állandó benne a lelki derű. A lelki örömöt pedig nem a világ kincsei adják meg, hanem az Istennel való állandó együttlét, a mindenbe való megnyugvás és a SZERETET.
Budapest, 1933. 4. 27.