Minden igazság betöltése

Mikor már egész Jeruzsálem, egész Júdea, és a Jordán egész környéke elzarándokolt Keresztelő Jánoshoz a pusztába, hogy nyilvános bűnbánat után általa megkeresztelkedjék, sőt a farizeusok és a szadduceusok közül is sokan megkeresztelkedtek, akkor eljőve Jézus Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjék általa. János, mint jó médium felismerte Őt, és mondá Neki: „Nékem kell Általad megkeresztelkednem, és Te jössz én hozzám?” Jézus pedig felelvén, mondá néki: „Engedj most, mert így illik nékünk minden igazságot betöltenünk.” (Máté 3,14-15)

Jézus itt kevés szóval oly sokat mondott és oly példát adott az alkalmazkodásra, hogyha tanítványai azt betartották volna, akkor ma nem volna kereszténység, csak az Istenhez közeledő, különböző szokások közt élő nemzetiségek. Ugyanis minden nemzetiség mikor felébredt benne az istenfogalom, és célul tűzte ki magának az Istenhez való közeledést, akkor bizonyos formákat választott ehhez, és ezek a dogmák voltak az ő igazságai. Izraelnek is voltak saját igazságai, dogmái dacára annak, hogy a sok közül ő volt az egyedüli nemzetiség, amely egy Istent ismert.

Jézus lejövetelekor ezen nép még nagyon ragaszkodott az ő igazságaihoz, sőt csak a formáknak tulajdonított fontosságot. Jézus Urunk ezt látta, azért jelentette ki mindjárt: „Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem!” (Máté 5,17), és amint fel is van jegyezve, Jézus be is tartotta a zsidó ünnepeket. Szombaton prédikált a zsinagógában, körülmetéltetett, nyilvános fellépése előtt 40 napra visszavonult látszólagosan böjtölés, elmélyedés céljából, ami akkor szokásban volt, és betartotta a Keresztelő János formaságát is, a vízkeresztséget, betöltötte tehát János igazságát.

Mikor Jézus azt mondta Jánosnak, hogy így illik nékünk minden igazságot betöltenünk, és mikor azt mondta a zsidóknak, hogy Ő betölti az igazságaikat, akkor Ő nem az emberek igazságait tartotta a fontosnak, hanem az igazságaik betöltését, mert az alázatos SZERETETNEK az egyik sarkalatos és legfőbb törvénye az, hogy mindenkor ne az EGYÉNNEK, hanem a TÖBBSÉGNEK az igazsága legyen meg. Másodszor, hogy betartsa annak és azoknak az igazságait, akikhez elközeledik. Harmadszor, hogy türelemmel bevárja azt az időt, amíg az a másik lélek, vagy azoknak a közössége magától nem mond le a saját igazságairól, dogmáiról. Aki ezt a három pontot nem tartja be, az felborítja az emberek közötti békét és gyűlöletet szül, abban nincs SZERETET!

Éppen ezért vonult el Keresztelő János a pusztába, hogy ő hozzá jöjjenek el a tömegek, és nem fordítva. Mert ha ők jönnek el hozzá, akkor nekik kell betartani az ő igazságát, a vízkeresztséget. Ellenben, ha ő ment volna Jeruzsálembe, akkor neki kellett volna betartani azokat az igazságokat, dogmákat, amelyeket ott talált volna. Miután Jézus is azok között volt, akik Jánoshoz jöttek, természetes és világos, hogy Neki is el kellett fogadni, be kellett tölteni János igazságát, a vízkeresztséget.

Ha Jézus nem töltötte volna be János igazságát, ha nem fogadta volna el a vízkeresztséget, akkor evvel rossz példát mutatott volna örökre az Ő tanítványainak. A tanítványai örökre hivatkozhattak volna erre a precedensre, hogy ennél fogva nekik joguk van arra, hogy ne fogadják el azok igazságait, akikhez elmennek, és követelhetik, ha kell erőszakkal is, hogy akikhez ők közelítenek, azok töltsék be, fogadják el az ő igazságaikat, formáikat, dogmáikat. Ellenben most, ha mások igazságait kifogásolják, ha saját igazságaikat másokra ráerőszakolják, nem hivatkozhatnak Jézusra!

De lássuk mi történt volna, ha a tanítványai betartották volna, és betartanák az Ő példaadását. Akkor elfogadták volna mind ama népek formáit, szokásait, dogmáit, igazságait, akikhez közeledtek, és betöltötték volna azokat szeretettel, amiképp Jézus is betöltötte a szombatnapi tétlenséget szeretettel. Nem erőszakolták volna rá sem a zsidókra, sem a pogány népekre az ő igazságaikat, a vízkeresztséget, az Úrvacsorát, amelyek meg nem értésből származtak, mert Jézus csak szellemi keresztséget akart, és csak a szeretetnek egyforma adagolását akarta mindenki részére. A víz, a kenyér, az ostya, a bor, az csak a mi igazságunk, mert az csak válaszfalakat emel, rosszat csinál közöttünk. Jézus tanítványainak tehát csak szellemi keresztséget, szeretetet kellett volna és kellene adni, betölteni, illetve elfogadni minden igazságot, formát, dogmát, amelyeket a különféle népeknél, gyülekezeteknél találtak és találnak. Hiszen úgy is elfogadták a pogányok nagy ünnepét, a napisten megszületését, és abba az időbe helyezték Jézus megszületését. Elfogadták a pogány szokásokat, a fák meggyújtását, a tömjénezést, füstölést, a cifra papi ruhákat, elfogadták a zsidók páska ünnepét, és abba az időbe helyezték a húsvétot.

Most lássuk, mi történt volna akkor, ha a kenyérnek és bornak az egyforma adagolása helyett, egyforma adagokban osztották volna az ő szeretetüket azoknak, akik körülvették őket, még azoknak is, akik vesztükre törtek. Mi történt volna, ha a víz helyett az Atyában, Fiúban, Szellemben való hittel öntötték volna le a zsidókat és pogányokat? Bekövetkezett volna nagyban annak a szerecsennek az esete, aki Kandakénak, a szerecsenek királyasszonyának hatalmas komornyikja volt. Amikor őt Fülöp leöntötte az Atyában, Fiúban, Szellemben való hittel, ő azt mondta: „Ímhol a víz, mi gátol, hogy megkeresztelkedjem?” (Csel. 8,36), vagyis mi gátol engem, hogy elfogadjam a te igazságodat, a vízkeresztséget.

A pogányok is, a zsidók is, ha le lettek volna öntve az Atyában, a Fiúban, a Szellemben való hittel, és látták volna a SZERETETNEK az egyforma adagolását, azt mondták volna: „Mi gátol most már minket abban, hogy elhagyjuk a mi kőből faragott isteneinket, hogy elhagyjuk a mi rituális szokásainkat, és imádjuk csak az Atyát, a Fiát szellemben és igazságban?” Így következett volna be az egy akol, a SZERETET, és a pásztora lett volna Ő, a mi Urunk, Jézusunk! Ezt akarta Jézus, és nem egy külön keresztény vallást, mert a kereszténység előtt csak nemzet támadt nemzet ellen. A kereszténység után pedig egyazon nemzet fiai támadtak egymás ellen a vallásos szokásaik, dogmáik, igazságaik miatt.

A tanítványok mindjárt Jézus elmenetele után három súlyos hibába estek. Először meg nem értésből alkalmazták a vízkeresztséget, másodszor meg nem értésből kitalálták az Úrvacsorát, és harmadszor, ráerőszakolták ezen saját igazságaikat azokra, akikhez közelítettek ahelyett, hogy azok igazságait töltötték volna be szeretettel. Az általuk kitalált igazságok betöltését csak akkor kívánhatták volna másoktól, ha Jézus azt mondta volna nekik: „Ne menjetek minden népekhez, hanem vonuljatok a pusztába, miként Keresztelő János, ott prédikáljatok, és akik hozzátok jönnek, azoktól követeljétek a ti igazságtoknak, a vízkeresztségnek és az Úrvacsorának a betöltését, betartását!”

Minden igazság betöltését, elfogadását kívánta akkor is, mikor azt mondta nekik: „És valamely városba bementek, és befogadnak titeket, azt egyétek, amit előtökbe adnak.” (Lukács 10,8), vagyis azokkal a szokásokkal, formaságokkal éljetek, amelyekkel élnek ott. De a tanítványok ezt is szó szerint veszik még ma is! Csak Pál apostol volt az egyedüli, aki megértette Jézust, és nem keresztelt vízzel. „Mert nem azért küldött engem a Krisztus, hogy kereszteljek, hanem hogy az evangéliumot hirdessem.” (Kor. I. 1,17) Vagyis az Atyában, a Fiúban, és a Szellemben való hittel öntse le az embereket!

Minden igazságnak a betöltését hirdeti a mi Urunk, Jézusunk ma a spiritizmusban is, és eltilt a ráerőszakolástól. Tehát a spiritisztáknak nem szabad ugyanazokba a hibákba esniük, mint az első tanítványoknak. Egyik kör sem erőszakolhatja rá a saját igazságait, a szokásait más körökre és nem szabad a spiritiszta köröknek egységes vezetés alá tömörülniük, mert akkor ők is, csak egy újabb egyházat alkotnának. Ha tehát egy sokat éneklő, imádkozó körbe jövünk, tegyük mi is azt, dacára annak, hogy Jézus Urunk elítéli a sok beszédet. Ha egy körben sokat beszélnek a szellemek, hallgassuk meg dacára annak, hogy Jézus küldöttei kevés szóban sokat adnak. Erről ismerhetők fel! Ha egy körben úrvacsoráznak, tegyük mi is, dacára annak, hogy Jézus Urunk ezt nem rendelte el. Csak ha valahol a SZERETETTEL, ALÁZATTAL ellenkező dolgot látunk, azt ne fogadjuk el, azt ne töltsük be! Minden másra, ami szerintünk nem jó, csak annyit mondjunk: „Testvérem, én ezt így látom!” Többet nem!

Budapest, 1933. 4. 20.