Nagyravágyás és rangkérdés
A nagyravágyás, a rang és dicsőség utáni vágyakozás állandóan elkíséri a gőgben elbukott szellemeket, az embereket, vagyis mindnyájunkat. Ez a gyarlóság benne volt kisebb-nagyobb mértékben Jézus tizenkét tanítványában is. Hiszen azért árulta el Júdás Jézust, mert az árulás által akarta kierőszakolni azt, hogy Jézus, ha bajba kerül, akkor egy oly világraszóló csoda által szabadítsa ki magát a zsidók kezéből, hogy azután királlyá válasszák, és Ő a királlyá lett Jézusnak egy hatalmas minisztere, vagy egy pompában élő helytartója legyen. Júdásnak nem kellett a harminc ezüstpénz, és nem kívánta Jézus halálát sem, ezért dobta el a pénzt, és ezért lett öngyilkos.
Péter is egyszer azt kérdezte Jézustól, hogy: „Ímé, mi elhagytunk mindent és követtünk téged, mink lesz hát minékünk?” (Máté 19,27) A többi tanítványok is többször azon vitatkoztak, hogy ki a nagyobb közöttük. (Márk 9,33-35; Lukács 9,46; Máté 18,1) A nagyravágyás és a dicsőség utáni vágyakozásnak a legkirívóbb esete azonban ama két tanítvánnyal történt meg, akik Zebedeus fiai voltak, név szerint Jakab és János. (Máté 20; Márk 10) A nagyravágyás minden esete a mi okulásunkra jegyeztetett fel a Bibliában!
Mi bennünk lehet, sőt van is nagyravágyás, még akkor is, ha Jézus rajongói vagyunk, ha az utolsó fillérünket és falatunkat is odaadjuk a szegényeknek, ha mindennap csak a szeretetről és alázatról prédikálunk is nagy tömegek előtt. Ha mi nem arra törekszünk, hogy egyszerű és kevés szóval sokat mondjunk, mint a mi Urunk, Jézusunk, hanem megfordítva, minden alkalmat felhasználunk, hogy sokszor és sokat beszéljünk, beszédünket semmitmondó, költői kifejezésekkel és hangzatos frázisokkal kidíszítsük, akkor evvel a nagyravágyást, a feltűnni vágyást áruljuk el.
Máté szerint az anya kérte a fiai részére a dicsőséget, Márk szerint, a fiuk, a tanítványok tették ezt. Ezen eltérésben nem a Biblia megbízhatatlanságát, hanem a tökéletességét lássuk. Ez a két feljegyzés egymást kiegészíti, mert az egyik a szülők, az anyák, a másik a gyermekek nagyravágyását, dicsőség utáni vágyakozását tünteti fel. Az egyik az anyákat figyelmezteti a helyes gyermeknevelésre, a másik a fiatalságot inti az alázatra, a szolgálatra. Ez a kettős figyelmeztetés mindenkor, de különösen napjainkban időszerű, mert a mi gyermeknevelésünk alapjaiban hibás, mert mi nem szolgálatra, hanem uralkodásra neveljük gyermekeinket. A belénk nevelt nagyravágyás és dicsőség utáni szomjúhozás pedig azután átkísér bennünket a szellemvilágba is!
Mikor Jézus kérdi az anyát és a két tanítványt, hogy mit akarnak (Máté 20,21), akkor Ő azt nem azért kérdi, mintha nem tudta volna, hiszen Ő látta a gondolataikat. Ő azért kérdezte, hogy az anya és a fiai hangos szóval mondják ki a nagyravágyó gondolataikat, hogy a hangosan kimondott kívánságból, és a hangosan adott válaszból, illetve tanításból tanuljanak a Föld szférájába kötött szellemek, akik mindenkor nagy számmal vannak az emberek körül. A Földhöz kötött szellemek ugyanis a gondolatainkat csak akkor értik meg, ha azokat hangos szóval kimondjuk, illetve a gondolat színét a hangos szóval meghatványozva felerősítjük.
Jézus az elmondott kívánságra azt mondja: „Nem tudjátok, mit kértek!” (Máté 20,22) Vagyis, nem tudjátok, hogy a mennyek országában a nagyravágyás, kicsinyre vágyást, és a dicsőség a szolgálatot jelenti. Jézus azért kérdi tovább, hogy: „Megihatjátok-e a pohárt, amelyet én megiszom és megkeresztelkedhettek-é azzal a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?”, mert a mennyek országában a szeretet, alázat országában a legnagyobb Szeretet és Alázat mellett csak az foglalhat helyet, aki kiüríti azt a poharat, amely tele van a szeretet és alázat keserű következményeivel, illetve aki elszenvedi a szeretet és alázat keserű következményeit, vagyis megkeresztelkedik a szenvedés keresztségével.
Jézus keresztségével megkeresztelkedni, nem jelenti okvetlen a keresztre feszítést, hiszen János sem halt meg mártírhalállal, és Jézus mégis azt mondta neki, hogy az Ő keresztségével megkeresztelkedik. Keresztre feszítést elszenvedheti a lator is, ha rászolgál.
Jézus keresztségével megkeresztelkedni tehát annyit jelent, mint a megismeréshez való eljutás után az utolsó leheletemig azon törekedni, hogy mutassam testvéreimnek az Atyához vezető utat. Mutassam még akkor is, ha meg nem értenek, ha kigúnyolnak, ha szenvedést okoznak. Mindazok, akik egy ilyen életet élnek végig itt a Földön, mindazok már itt a Földön helyet foglalnak az Ő jobbján és balján, és helyet foglalnak mellette az Ő fényhazájában is, vagyis tovább munkálkodnak mellette is.
Mert a mellette való ülés, a mellette való munkálkodást, munkát jelenti. Mi a mellette való munka? Egy végtelenül jóleső érzés, mely körülvesz bennünket akkor, amikor egy kis szikrát felgyújthatunk valahol egy testvérünkben, és az erre felfigyel, és keres és kutat. Ha azt látjuk, hogy egy testvérünknél fellobbant egy szikra, hogy az keres, keresi önmagát, keresi mi miért vagyon, akkor elönt bennünket az a végtelenül jóleső érzés, amely tudatja velünk, hogy cselekedtünk valamit az Ő örömére, és mi örvendünk, hogy segítettünk Neki, a világok Urának az Ő munkájában.
Hogy kinek adódik ez a munka, ez az öröm, azt is megmondja Jézus Urunk. Azoknak adódik ez a munka, akiknek az Atya, a végtelen Szeretet elkészítette ezt, vagyis, akiknek a lelkét a SZERETET annyira áthatotta, elkészítette, hogy nem ismernek mást, csak a szeretetben, alázatban való örökös szolgálatot. Az Ő dicsőségében ülni tehát nem uralkodást jelent, hanem szolgálatot! Szolgálatot egészen az önfeláldozásig, amikor az áldozat örömmé lesz, amint Jézusnál volt.
A világ dicsősége és a mennyország dicsősége semmiben sem hasonlítanak egymáshoz. Az elsőhöz protekció, jó szerencse kell, a másiknál viszont ez nincsen. Jézus Urunk is visszautasítja a protekciója iránti kérelmet. Aki földi dicsőség után vágyakozik, az tudja, hogy mit kér, tudja, hogy hatalmaskodást, trónust, bíbort, koronát, uralkodást, jólétet kér a sokaság rovására. Aki pedig mennyei dicsőséget kér, annak tudnia kell, hogy szolgálatot és az életének a feláldozásét kéri a sokaságért, a sokaság javára.
Aki eléri a legnagyobb világi dicsőséget, trónust, bíbort, koronát, azt irigylik és csodálják, aki viszont a mennyek országában éri el a legnagyobb dicsőségét, azt imádják és áldják. Minél jobban emelkedik valaki a világ dicsőségében, annál jobban elzárkózik a sokaság elől, annál hozzáférhetetlenebb lesz a nagy tömeg részére, annál inkább növekszik azoknak a száma, akik nem ismerik, sohasem látják, és szaporodnak azok is, akik érzik a nagyságának és az uralkodásának súlyát. Minél jobban emelkedik valaki ellenben a mennyei dicsőségben, annál inkább hozzáférhetőbb lesz több és több ember részére, és végül mindenki részére, és mindinkább szaporodik azoknak a száma, akik érzik az uralkodásának a boldogító hatását és a nagyságának a végtelen kicsinységét és áldását.
Azért mondta Jézus Urunk, hogy: „És aki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen.” (Márk 10,44) Vagyis, ne uralkodásra és hatalmaskodásra törekedjetek, mint azok, akik a világ dicsőségéhez és kincseihez ragaszkodnak, akik fejedelmek és hatalmasok, és akik a hatalmaskodásukért még jóknak, jótevőknek és szenteknek hivatottak.
Mikor Jézus Urunk azt mondja Márk 10,45-ben, hogy: „Az embernek Fia sem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.”, akkor evvel azt mondja, hogy mi sem azért jöttünk ide, hogy itt nekünk szolgáljanak az emberek, a mi testvéreink, hanem hogy mi szolgáljunk az embereknek, a mi testvéreinknek, és adjuk a mi életünket váltságul sok emberért, sok testvérért. Vagyis, mi is legyünk szolgálatra készen mindig, amikor arról van szó, hogy valamely testvérünknek megmutassuk az Atyához vezető utat. Hogy ki ez a testvér? Mindenki, aki keres, kutat!
Budapest, 1932. 6. 2.