Növények, virágok, fák
Mi a növény? Mi a virág? Mi a fa? Mi az Ő eredetük, és mi okból léteznek, mi célból vannak? Ezek a kérdések merülnek fel berniünk akkor, ha a spiritizmusból megtudjuk, hogy semmi sincs ok és cél nélkül, hogy az egész mindenség él és fejlődik, és hogy élet van még az élettelen kőben is. Honnan került egyáltalán ez az élet a kőbe?
Szellemtestvéreink bemondása szerint, abban az időben, amikor az Isten a szellemeket teremtette, tehát jóval a Föld teremtése előtt, a megteremtett szellemek közül sokan olyan messzire eltávoztak Tőle az ő gőgjükben, az Ő szeretetének éltető melegétől, hogy megdermedve maradtak a végtelen űrnek a mélységeiben. De Isten az Ő végtelen kegyelmében megkönyörült rajtuk, és a Föld teremtése alkalmával felhasználta őket arra, hogy éltessék a Föld anyagát, mint öntudatlan életerők, azután éltessék a növényeket, virágokat, fákat, azután az állatokat, mint állati lelkek, és végül az embert, mint öntudatra ébredt szellem.
Isten ezt az utat előre megmutatta nekik, és ők látva, hogy csak ezen az úton ébredhetnek teljes szellemi öntudatra, örömmel vállalkoztak a Földnek, a növényzetnek és az állatoknak az éltetésére, hogy aztán az emberi testben teljes öntudatra ébredve, felküzdjék magukat ismét oda, ahol voltak, a tiszta angyalok sorába.
Mi tehát a növény, a virág és a fa? Nem egyéb, mint anyag, amelynek életet ad egy benne levő, lebukott szellemtestvérünk, aki valamikor teljes öntudatban, fényben, ragyogásban élt, és most szolgál nekünk a növényben, állatban, hogy emberré és végül tiszta szellemmé legyen. A növényben, virágban, fában levő szellemtestvért megérzi az ember lelke, és a megértő lélek megérti a beszédét, a figyelmeztetését. Hiszen mi is olyan elbukott szellemek vagyunk, mint a növényben, virágban, fában levő testvéreink, csak mi, a mi bukásunkban nem jutottunk el a dermedtségig, mint ők, és így nekünk az ásvány, növény és állat éltetésére szükségünk nem volt. Mi mindjárt emberekké lettünk, hogy így legyünk tiszta szellemek. Erre figyelmeztetnek ők, kik éltetik a növényeket, virágokat, fákat. Hogy milyen ez a figyelmeztető beszéd, azt megértjük az alábbi példákból.
Mikor a Nap sugarai tavasszal megcsókolják a földet, akkor ezen csóknak éltető melege életre kelti a HÓVIRÁGOT. A hóvirág hangos szava ez: „Testvérem, íme legyőzetett a téli álom, nincs örökelmúlás. Ébredjen fel a te lelked is az anyag álmából. Engedd be a lelkedbe a szeretet sugarait, hogy azok tavaszt varázsoljanak lelked kopár mezején. Testvérem, látod én megelőztem az időt, és azért kedves vagyok neked, mert hozom a tavasz és nyár ígéretét. Előzd meg te is testvéreidet a szeretet adásában, és akkor kedves leszel az Atya előtt, mert hozod egy jobb kor ígéretet már akkor, mikor még körülvesz a hideg lelkek fagyos kisugárzása.”
Később találkozunk a tavasz kedves hírnökeivel, az IBOLYÁKKAL. Ezek figyelmeztető szava ez: „Testvérem, ez a virág a szerénység jelképe, ez képezi legfőbb díszét emberi lelkednek. Gyűjtsél magadnak sok-sok ibolyát, hogy minél nagyobb csokrot tudjál belőle hozni teremtő Atyádnak. Hozzál áldozatot büszkeségednek, és az ibolyák egyre jobban kivirulnak nálad az Atya örömére.”
Ha tovább járjuk a szabad természetet, meglátjuk a kis HARANGVIRÁGOKAT. Az őket éltető testvér hívogatólag szól hozzánk: „Testvérem, az én harangszóm hív téged, hogy lépj be már munkásnak az Úr szőlőjébe. Kis csengettyűim jelzik, hogy itt az ideje, hogy kezdj el munkálkodni önmagadban, győzd le önmagadat, csapongó indulataidat.”
Erre a figyelmeztetésre rádupláz a PIPACSOT éltető szellemtestvér ekképpen: „Testvérem, én az állhatatlanság virága, jelképe vagyok a te csapongó indulataidnak. Azért vagy te is állhatatlan, mert a belőled kisugárzó, vad vörös indulatok, úgy csapongnak jobbra-balra, mint az én vérvörös fejem a szélben. Amikor pedig indulataidat lerázzák a megpróbáltatások viharai, mi marad belőled? Az ami én belőlem, egy fekete semmiség, egy múltját gyászoló lélek. Testvérem, a csapongások ideje már lejárt.”
Alig hangzottak el ezek a szavak, újból hallunk más figyelmeztető hangot a PITYPANGBÓL. Selymes pihéit kedvtelve hordja szét a szél, és nem marad belőle más csak egy csupasz szár, megfosztva az ő ékességétől. Ő azt mondja: „Testvérem, legyen szilárd a te hited, mert különben a kisugárzó tiszta törekvéseidet elfújja a világ megítélése, és reménytelenül állsz a világban.”
Sétánkat folytatva megállunk a magas szárú LILIOM virága előtt. Ebből ekként szol hozzánk a testvér: „Testvérem, látod itt van a te életed elindulása. Amikor elindultál az Atyától, te is ilyen magasan álltál a föld pora fölött. Te is ilyen tiszta fehér voltál, és oly messzire és oly erősen áramlott te belőled mindenfelé a szeretet, mint az én illatom. Testvérem, én általam ismét hív vissza az Atya, mert látja, hogy régen járod a bűn útjait az egymást követő földi vándorlásaidban. Ha nyugalmat akarsz, jöjj vissza oda, ahol voltál az idők kezdetén.”
Lelkünk szomorúságába ekkor belekiabál a NAPRAFORGÓ. Ebből az éltető testvér ekként szólít meg: „Testvérem, én vagyok a te életednek színmása, én nagyon hasonlítok a te leélt életedhez. Én folyton fordultam a Nap felé, te meg, de sokszor fordultál a bűn felé, melynek látszólagos ragyogása vonzotta szemed tekintetét. Te arra fordultál mindenkor, mert a bűn csábítása erősebb volt az Atya szereteténél. A fordulások ideje már elmúlt, mert most megláttad a Krisztus fényességét, most állandóan csak oda kell fordulnod.”
Mi erre a figyelmeztetésre elfordulunk, mert bántja érzékenységünket, és ekkor előttünk áll a MIMÓZA bokor az ő érzékeny leveleivel. Ezen bokrot éltető testvér azt mondja: „Testvérem, én is érzékeny vagyok, ne nyúlj hozzám, mert fáj még a te érintésed. De mikor nálam látod az érzékenységet, gondolj a testvéreidre, azoknak is sokszor fáj a te érintésed. Kíméld az ártatlant, a te érintéseddel. Ne légy erőszakos a közeledésben a testvéreiddel szemben. Ismerd fel a mások érzékenységét. Isten előtt kedves dolog, ha testvéreidet nemcsak szereted, de tiszteletben is tartod. Ne sértsd az érzékenységet, amellyel ez a világ annyira telve van!”
A sok figyelmeztetést megunjuk, és elindulunk a puha süppedő pázsiton, az erdő sűrűje felé, hogy ott megpihenjünk. A PÁZSIT, amelyen megyünk, telve van apró virágokkal, SZÁZSZORSZÉPPEL. Ezekből is beszél a testvér, és azt mondja: „Testvérem, látod ezek a virágocskák bizalommal, szeretettel, megadással hajtják le kicsiny fejeiket a lábaid alá. Tanulj tőlük alázatot, ők meghajolnak a te kicsinységed előtt, és te nem akarsz meghajolni az Atya nagysága előtt. Te csak a szerencsét keresed mindig és mindig.”
A szerencse szóra, elkezdjük keresni az apró LÓHEREVIRÁGOK közt a négylevelű lóherét, és mikor nem találjuk, akkor ránk szól a lóherecsoportot éltető testvér: „Testvérem, te mindig a szerencsét keresed, amely el van rejtve az Atya kertjében. Az Atya bölcsen rejtette el azért, hogy el ne bízd magad. Ez az Ő jóvoltából történik így, mert te a folyton tartó szerencsében, csak folyton eltávolodnál az Atyától. A szerencsétlenség, a szenvedés, a te szerencséd!”
Mi ekkor azt mondjuk: „No szerencsére már elértem az erdő csöndjébe, itt már csak nem fogom hallani a folytonos figyelmeztetetést, már elég volt belőle.” És elfáradva helyet foglalunk a hatalmas TÖLGYFA terebélyes ágai alatt. Leülünk. De most ebből szol hozzánk a testvérünk: „Testvérem, látod én vagyok a képviselője az erőnek, a hatalomnak! Mi van neked ebből testvérem? Látod, nincs neked ebből semmi! De örvendj, mert a hatalom, az erő ritkán fér össze az üdvösséggel. A hatalom, az erő csak annak való, aki alázatos, aki nem tud mást, csak szeretni. Testvérem, nézd a mi legnagyobb testvérünket, a mi Mesterünket, a mi Urunk, Jézusunkat, a világok Urát. Ő azért a legnagyobb, leghatalmasabb, legerősebb, mert a legalázatosabb, mert a legkisebbnek tartja, tudja, és érzi magát.”
Testvéreim, íme egy kis bevezetés a növények, virágok és fák beszédébe. Ha kimegyünk a szabadba, az Isten kertjébe vasárnaponként, akkor a kirándulásunkból csak úgy lesz hasznunk, ha megértjük a növényekben, virágokban, fákban élő testvéreink prédikációját.
Budapest, 1932. 9. 22.