Öngyilkosság a spiritizmus megvilágításában

Az öngyilkosokról és az öngyilkosságról kétféleképen vélekednek az emberek. Vannak, akik azt mondják, hogy bátorság kell hozzá, mások még az életből való gyáva megfutamodásnak tartják. Mindkét vélemény téves, mert az öngyilkosság a hitetlenségnek és a hitetlenségből fakadó kétségbeesésnek az eredménye. Aki komolyan hisz Istenben, akire nincs túl nagy befolyással, sem az öröm, sem a fájdalom, sem a szenvedés, sem az ínséges és kétségbeejtő helyzet, az nem lesz öngyilkos soha! Az öngyilkosságnak a lehetősége fennáll azonban minden olyan embernél, aki a hitetlenségéből kifolyólag, ragaszkodik az élet örömeihez, aki nagy fontosságot tulajdonít az anyagi javaknak, az emberek ítéletének, aki aggodalmaskodik, aki képes gyűlölni, perlekedni, irigykedni, kétségbeesni.

Hogy az emberben még az öngyilkosságnak a gondolata sem merüljön fel soha, ahhoz az szükséges, hogy folyton lássa maga előtt Jézus példaadását. Mert Jézus születése, élete, tanítása, szenvedése, meghalása, eltemettetése és feltámadása, egy-egy példaadás. Nekünk is kell az anyagban születnünk, élnünk, tanulnunk és tanítanunk, szenvednünk, meghalnunk, eltemettetnünk és feltámadnunk. Ennek az útnak a szükségességét mi idáig nem láttuk be. Mi csak születtünk abban a hiszemben, hogy nem tehetünk róla. Mi tanultunk azért, vagy tanítunk azért, hogy ezáltal csak ebben a világban legyen könnyebbségünk. Mi szenvedtünk, mert a szenvedést ki nem kerülhettük. Mi meghalunk, mert muszáj. Mi eltemettetünk, mert ez a szokás. Ami pedig a feltámadást illeti, abban nem hiszünk!

Ilyen gondolkodás mellett nem csoda, ha a mi láthatatlan környezetünk képes bennünket az öngyilkosságba vinni. Nekünk ugyanis tudnunk kell, hogy nagyon sok szenvedő, gonosz szellem van állandóan körülöttünk. Szenvedő azért, mert szüntelen lelki gyötrelmekben szenved, és gonosz azért, mert azt akarja, hogy mindenki úgy szenvedjen, mint ő, illetve, hogy szenvedjen más is, ne csak ő. Az állandóan körülöttünk élő ilyen szellemek, amint észreveszik bennünk az öngyilkosság gondolatát, azonnal hozzánk kapcsolódnak, és szítják ezen gondolat erősségét az ő biztatásukkal, mert az örömük és élvezetük az, ha rosszat tehetnek.

Öngyilkossággal foglalkozni tehát annyi, mint vonzani a gonoszt. Ezért, amint valakinek a lelkében felvillan az öngyilkosság gondolata, igyekezzék azt, mint a nagy tüzet okozható szikrát rögtön eloltani, magában megsemmisíteni avval a gondolattal, hogy az öngyilkosság által nem szabadul meg a fájdalmától, a szenvedéseitől, nem szökhetik meg tettének következményei elől, vagy a nyomorúság elől, mert életének folytatása van és lesz, és még hozzá nagyon rossz következményék között. Aki az öngyilkosság által akar megmenekülni a szenvedések, a nyomorúság elől, vagy egy kellemetlen helyzetből, az borzasztó csalódásnak lesz kitéve, amikor azt hiszi, hogy a halálban mindennek vége lesz. Az öngyilkos hasonlítható az oktalan állathoz, amely egy nagy tűztől megriadva, ijedtében a tűzbe rohan.

A tűzbe, illetve a szenvedések túlvilági poklába rohan minden ember, aki kétségbeesésében az öngyilkosság gondolatával foglalkozik. Minden megfáradt, megterhelt embernek tudnia kell azt, hogy az Isten senkire sem bíz nagyobb feladatot, nagyobb terhet, mint amit elbír, és minden kétségbeejtő helyzetben levő embernek tudnia kell azt, hogy az Isten segítsége megjön még a legutolsó percben is, ha az ember megtesz minden lehetségest a megmentésére. Hogy mennyire hasznos és szükséges a tevékenység a legutolsó pillanatig, azt megvilágítja az alábbi mese:

„Egyszer két béka beleugrott két tejfellel teli fazékba. Az egyik, amikor elmerült benne, tétlenül várta a szabadulást és megfulladt. A másik addig úszkált és mozgott benne, amíg a tejfölből a mozgás által vaj képződött, amely azután fenntartotta és megmenekült.”

A folytonos tevékenység és segítségkérés megszilárdítja a talajt a lábunk alatt, hasonlóképpen ama békához. Segítségért pedig így imádkozzunk a mennyei Atyához: „Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt, mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen!” (Lukács 22,42) Jézus Urunk nem azért imádkozott így, hogy Ő szabaduljon a kereszttől, hanem, hogy példát adjon nekünk, hogy mi is így imádkozzunk, ha bajba jutunk. Így imádkoztak a keresztény vértanuk is, de nem lettek öngyilkosok.

Ti emberek, kik öngyilkosságot akartok elkövetni, gondoljátok meg, mert az öngyilkosság nem foghúzás. A foghúzásnál ugyanis akképp van, hogy abban a pillanatban, amint kihúzzák a fogat, megszűnik a fájdalom. A foghúzásnál tehát csak azok a pillanatok kellemetlenek, ijesztőek, amikor látjuk, hogy az orvos a fogó után nyúl, és amikor a fogót megfogja és kirántja a fogat. De most, képzeljünk el egy oly foghúzást, amelyben ezek a kellemetlen, ijesztő és fájdalmas pillanatok ismétlődnek szünet nélkül, és tartanak perceken, órákon, napokon, heteken, hónapokon, éveken, évtizedeken át. Képzeljünk el néhány évtizedet, amelyekben az ember éjjel-nappal szüntelenül a fogorvos székében ülne, szüntelenül látná az orvos fogóját, szüntelenül érezné a fogának kirántását. Nem volna-e ez egy pokol?

A foghúzás kellemetlen percei azonnal elmúlnak, amint kint van a fog, de nem így van az öngyilkosság után. A szerencsétlen szenvedő szellemek bemondása szerint például, aki agyonlőtte magát, az szüntelenül érzi a fején a pisztoly csövét, aki felakasztotta magát, szüntelenül érzi a nyakán a hurkot, aki elvágta torkát az szüntelenül érzi a beretvát a nyakán és a metsző fájdalmat. Aki levetette magát a magasból, szüntelenül az űrben lebeg, esik és várja a borzasztó pillanatot, amikor lent összezúzza magát, vagy amikor elmerül a vízbe. Szüntelenül látja a talajt, amelyen összetörnek a csontjai, vagy látja a hömpölygő, örvénylő habokat, amelyek el fogják nyelni. Aki mérgét ivott vagy mérges gázt lélegzett be, az szüntelenül látja az előkészületeket, szüntelenül érzi a bélszaggatást, a fuldoklást.

De ez még nem minden, mert az öngyilkos azon kívül, még szüntelenül érzi azt a borzasztó, őrjöngő, megtébolyító érzést is, amely ott a halálba kergette, mert az az érzés a lelkében él, és a lelket megölni nem lehet, csak a testet. Nem a test látja a pisztolyt, a hurkot, a kést, a mélységet, a vizet, a mérget, hanem a lélek. Nem a test hallja a pisztolydurranást, nem a test érzi a behatoló golyót, a szoruló hurkot, a metsző kést, vagy beretvát, a vízben a fuldoklást, a csontok összetörését, hanem a lélek. Nem a testben van az elkeseredés, a félelem, a szégyenérzet, hanem a lélekben, és ez a lélek magával viszi ezeket mind-mind. Hogy ez így van, ezt megmondja nekünk a józan eszünk is, ha logikusan gondolkozunk. Szellemtestvéreink bemondása szerint pedig ezen állapot igen gyakran annyi évig tart, ahány évig az öngyilkos embernek még a Földön kellett volna maradnia.

Azonban az Isten tekintetbe veszi az öngyilkosság körülményeit is. Az őrületben elkövetett öngyilkosságért a lélek büntetésben nem részesül, hanem azon emberek vagy szellemek lakolnak azért, akik azt az embert az öngyilkosságba kergették. Ha pedig egy olyan ember öli meg magát, akinek se hite, se vallása, se erkölcse, se megismerése nincsen, az önmagát bünteti meg, és a túlvilágon, mint szellemi beteggel bánnak majd. Ha azonban egy olyan ember lesz öngyilkos, aki keresztény volt, vagy pláne ismerte a spiritiszta igazságokat, annak a szenvedése annyi ideig tart, mint amennyi ideig még a Földön kellett volna maradnia!

Az a szenvedés, amely egy egész életre volt kimérve a Földön, és amelytől az ember az öngyilkosság által akart szabadulni, és amely az öngyilkosság pillanatában a lelket betöltötte, az kíséri el a lelket a síron túl is. A házi állataink közül sokszor látjuk a szenvedő kutyát, amint mindenféle rejteket, búvóhelyet keres, mert azt hiszi, hogy elbújhat a fájdalma elől. Amint bujkál ez a kutya, úgy bujkál, rejtőzik, futkos az öngyilkos is a kimondhatatlan szenvedés elől, de hiába, mert attól szabadulás nincs.

De nemcsak a saját fájdalmát érzi az öngyilkos, hanem éri mindazt a fájdalmat is, amelyet öngyilkosságával a hozzátartozóin vagy másnak okozott. Ha az öngyilkos nyomorban, kétségbeesésben hagyta el az ő családját, akkor az ő saját fájdalmához hozzászegődik még a családjának a fájdalma és kétségbeesése is. A testnélküli lélekre úgy hat a mások fájdalma, mint a mezítelen húsra a ráhulló sónak mardosó csípése. Az öngyilkosoknak a túlvilági szenvedését idáig még semmiféle vallás nem ismertette meg így a maga teljességében, mint most a spiritizmus, ezért különösen a kétségbeesett embereknek van nagy hasznuk a spiritizmusból.

Budapest, 1931. 9. 24.