Örök elkárhozás, megbocsájtás és megfizetés

Az emberiség legsúlyosabb kérdése, amely fölött ősidők óta tépelődik, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, miért vagyunk és hová megyünk? Ezt a kérdést meg kell fejtenünk, mert amíg meg nem fejtjük, addig nem tudjuk, mi miért van, és boldogtalanok vagyunk, ha nem a mi akaratunk van meg, hanem az Atya akarata. Mi ugyan a mindennapi imánkban azt mondjuk, hogy: „Legyen meg a TE akaratod”, de amikor ezt mondjuk, akkor hazudunk. Mi hazugságban imádjuk az Atyát már több mint 1900 esztendő óta, mert a fenti kérdés megfejtésével foglalkozni nem is akarunk.

A fenti kérdést megfejtette a mi Urunk, Jézusunk, de az Ő megfejtését sem a vallás, sem a tudomány elfogadni nem akarja. Amikor Ő testvéreinek nevez, akkor evvel azt mondja, hogy Ővele egyformán születtünk, az eredetünk egy, a célunk egy, és oda kell visszamennünk, ahol Ő van. Amikor pedig azt mondja nekünk: „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket a megtérésre.” (Máté 9,13; Márk 2,17; Lukács 5,32), akkor ebben benne foglaltatik az az igazság, hogy bukott szellemek vagyunk, és Ő, mint tiszta szellem hívogatni jött bennünket. Mikor pedig azt mondja: „Senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.” (János 14,6), vagyis a szeretet által, akkor világos, hogy mi azért vagyunk itt, hogy megtanuljuk, magunkévá tegyük itt a szeretetet, mert addig ezt a Földet el nem hagyhatjuk. Szükség tehát, hogy újból szülessünk itt a Földön, és pedig lélekből és vízből, azaz fluidból, anyagból. (János 3,5)

Jézus Urunk beszélt erről világosabban is, ezért a kereszténység első századaiban általánosan elvolt terjedve az újraszületés tana, amiként ezt az akkori szent püspöknek, Origenesnek az irataiból láthatjuk, de 325-ben Jézus világosabb szavai az evangéliumból eltöröltettek, és helyettük beállíttatott, az örök elkárhozás tana. Az örök elkárhozásnak ellentmond Máté 12,20 is, amikor azt mondja: „A megrepedezett nádat nem töri el, és a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, mígnem diadalomra viszi az ítéletet.” Vagyis a gőgtől, gyűlölettől, hitetlenségtől megrepedezett embert, akiben alig pislog a szeretet, azt nem töri el, az életét nem oltja ki, mígnem diadalra viszi azt az ítéletet, hogy mindenkinek vissza kell térni HOZZÁ!

De lehetetlenség az örök elkárhozás más szempontból is. Ha tudjuk azt, hogy mindennek oka és célja van, akkor az örök elkárhozás kínjainak, az örök tűznek is kell, hogy az okán kívül célja is legyen. Ez a cél pedig semmi más, mint megszüntetni ezen kínokat, hiszen minden szenvedésnek is csak az a célja, hogy megszüntesse a szenvedést. Lehetetlenség és a legnagyobb abszurdum a református egyház által tanított predesztináció tana, hogy az ATYA elkárhozásra teremtett volna valakit. Akik ezt hirdetik és tanítják, azok nem ismerik az ATYÁT, ezért tulajdonítanak NEKI oly kegyetlenséget, mely még a legelvetemültebb emberben sincs meg. Csak egy predesztináció, eleve elrendelés van, hogy mindenkinek üdvözülni kell, még a Lucifernek is, a sátánnak is, mert az is az ATYA szeretett gyermeke!

Vallásaink továbbá sűrűn emlegetik a poklot és a mennyországot, pedig mind a kettőnek számtalan változata van. Mikor Jézus azt mondta a megtérő latornak: „Bizony mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban.” (Lukács 23,43), akkor természetes, hogy a bűnbánó lator, csak a neki megfelelő paradicsomba juthatott, vagyis csupa megtérő, bűnbánó szellemek közé, akik egymást erősítik a bűnbánatban, megtérésben, az ATYÁBAN és a Jézusban való hitben. A magasabb mennyországot, az erősebb fényt a bűnbánó és még csak fizetni akaró szellem, még nem bírná el. A legnagyobb mennyei üdvösségbe csak lassan, fokozatosan lehet eljutni a legutolsó fillér megfizetése után.

Hogy az utolsó fillér megfizetésének igazsága mellett miképpen állhat meg a megbocsátás és a kegyelem ténye, azt csak akkor értjük meg, ha tudjuk, hogy az ATYA csak azokat a bűnöket bocsájtja meg, illetve nem kívánja azoknak a kiegyenlítését, az azokért való fizetést, bűnhődést, amelyeket ELLENE követtünk el. Ezek azon a bűnök, amelyekkel senki másnak kárt, sérelmet nem okoztunk, csak saját magunknak, csak a saját lelkünknek. Ezeket a bűnbánó léleknek az ATYA kegyelmesen megbocsájtja, ha csak magamat akadályozom meg az előrehaladásomban.

A mások ellen elkövetett bűnöket, sérelmeket azonban mind jóvá kell tenni, ki kell egyenlíteni az utolsó fillérig. Hiszen maga Krisztus Urunk is kívánja a személyes jóvátételt, amikor azt mondja: Mielőtt áldozati adományodat az oltárra tennéd, előbb menj el, és békülj ki a te ellenfeleddel. (Máté 5,23-26) Krisztus kiontott vére, áldozata tehát nem ment fel a személyes jóvátétel alól, az utolsó fillér megfizetése alól. Hiszen el sem képzelhető, hogy Jézus azért halt volna meg a keresztfán, hogy bennünket kivonjon, felmentsen a felebarátaink, testvéreink iránti kötelezettségeink teljesítése alól. Ez ellentmond minden emberi jogérzetnek, ellentmond tehát az isteni igazságérzetnek is. Ha tehát a mi bűneinket így osztályozzuk, a saját magunk ellen, illetve az ATYA ellen elkövetett, és a felebarátaink, testvéreink ellen elkövetett vétségekre, akkor az igazság mellett, az utolsó fillér megfizetése mellett, fennáll még a kegyelem, a megbocsátás ténye is. Miután mi állandóan vétkezünk önmagunk ellen, illetve Isten ellen, és testvéreink ellen is, tehát világos és természetes, hogy állandóan működik velünk és közöttünk az ATYA kegyelme és igazsága is, és visz bennünket lassan, fokozatosan a legmagasabb mennyországba, a legnagyobb mennyei üdvösségbe, boldogságba.

Nagy tévedés volna tehát azt hinni, hogy a földi test levetése után, a szellem egyénisége hirtelen változáson menne keresztül. A hirtelen, ugrásszerű változás egyenlő volna a személyiség megsemmisítésével. Ugrás nincs a mindenségben sehol, csak lassú, fokozatos átmenet. Ezt észleljük a természetben is mindenhol. A nyár és a tél közt és viszont nincs hirtelen ugrás, de van lassú átmenet, a tavasz és az ősz. A szivárvány színei lassan, észrevétlenül mennek át egymás színbe. A nappal és éjjel közt van az alkony és a hajnal. A sötétség éveit, amelyeket a szellem a Földön eltöltött, nem válthatja fel hirtelen a legnagyobb égi fény. Csak egy lassan növekedő világosság engedi sejtetni a remegő szellemmel, hogy közeledik a Teremtőjéhez. Ebben a lassú közeledésben végtelen öröm rejlik. Az ATYÁHOZ való közeledésnek a végtelenül boldog tudata folyton megújuló erőfeszítésre sarkantyúzza a szellemet, és a fokozódó javulás fokozódó élvezetet nyújt. Mennél jobban szaporodnak a szellem lelki kincsei, annál több dicsőséget lát, hall, érez és ért meg.

Ha meggondoljuk, hogy már itt e Földön mily örömöt nyújt a látás, hallás, érzékelés, akkor fogalmat alkothatunk magunknak azokról a dicső képekről, amelyek egykoron szellemi szemeink előtt fel fognak gördülni, ha szemeink elérik például csak a mostani teleszkóp, vagy mikroszkóp élességét is. Mily isteni lesz a fény, vagy a gondolat sebességével áthaladni a téren, amit most az anyagi test sérelme nélkül nem tehetünk meg. Mily kedves illatokat, mily csodás hangokat fognak a megfinomodott érzékeink felfogni. Az örökkévalóság mily mérhetetlen teret fog nyújtani a kutatásra, a megelégedettségre, az értelmi, szellemi boldogságra.

Hogy lehet ehhez a mennyei üdvösséghez eljutni? Úgy, hogy ha már itt naponként felemelkedünk az ima szárnyain a mi ATYÁNKHOZ. Ha szüntelenül próbáljuk utánozni a mi Urunk, Jézusunkat, ha szüntelenül keressük a több igazságot, ha leküzdjük a szenvedélyeinket, gyarlóságainkat. Ezeket pedig nagyon könnyű leküzdeni akkor, ha tisztában vagyunk a gondolatainknak, szavainknak, cselekedeteinknek a következményeivel, vagyis avval, hogyha másnak ártunk, magunknak ártunk, és ha másnak használunk, magunknak használunk! Ha ezt tudjuk, akkor világos lesz előttünk, hogy egy értelmes lény nem fog kilőni másra egy golyót, ha biztosan tudja, hogy a golyó visszapattan, és őt magát fogja keresztülfúrni.

Ilyen golyó minden gondolatban, szóban vagy cselekedetben elkövetett szeretetlenség. Ez feltétlen bizonyossággal a küldőre pattan vissza! Hiszen ha nem ekképpen volna, nem volna igazság! Aki a felebarátjára gondolatban, szóban, cselekedetben lövést ad le, azt nem védi meg a hit pajzsa, nem védi meg Krisztus kiontott vére a reázúduló igazságos következménytől. Ne felejtsük el tehát sohasem, hogyha valaki ellenünk vét, önmaga ellen vét, nekünk pedig szolgálatot tesz, mert alkalmat ad egy erkölcsi győzelem elérésére. Rajtunk múlik tehát, hogy testvérünk gonosztette hasznunkra vagy kárunkra válik-e!

Budapest, 1933. 11. 30.