Sírásra, panaszra, zúgolódásra senkinek sincs oka

Jézus Atyja a mi Atyánk, mi tehát testvérei vagyunk Neki és egymásnak. A mi Urunk, Jézusunk, a mi legnagyobb testvérünk azt mondja János 16,7-11-ben: „Jobb néktek, hogy én elmenjek, mert ha el nem megyek, nem jő el hozzátok a Vígasztaló, ha pedig elmegyek, elküldöm azt ti hozzátok. És az, mikor eljő, megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében. Bűn tekintetében, hogy nem hisznek én bennem. Igazság tekintetében, hogy én az én Atyámhoz megyek, és többé nem láttok engem. Ítélet tekintetében pedig, hogy e világnak fejedelme megítéltetett.”

Miután Jézus Urunk itt Vigasztalóról beszél, tehát ezen szavai azoknak szólnak, akik sírnak, panaszkodnak, zúgolódnak, és félnek az elmúlástól. Bizonnyal sokan vannak közöttünk, akik azt mondják, hogy többet imádkozom és könnyezem, mint eszem, mert oly nyomorúságban élek. Ezeknek kellenek a Vigasztalónak vigasztalásai, de a feddései is. A feddés sokszor többet használ, mint a vigasztalás, illetve a feddés sokszor nagy vigasztalás. A vigasztalás abban áll, hogy a küldött Vigasztaló Szent Szellem mindenre megtanít minket, és eszünkbe juttatja azokat, amiket Jézus mondott a szenvedő emberiségnek. (János 14,26)

Ha felteszem a kérdést, hogy ki, vagy mi az oka a szenvedésemnek, akkor egy kis gondolkozás után rájövök, hogy minden nyomorúságomnak én magam vagyok az oka, mert Jézus világosan megmondta az Ő nagy apostola által: „Amit vet az ember, azt aratándja.” (Gal. 6,7) Ez az ok és okozat törvénye, amelyről Jézus akkor is beszél, amikor azt mondja, hogy mindent meg kell fizetni az utolsó fillérig. (Máté 5,26) Vagyis rossz okért, a bűnért rossz okozattal, szenvedéssel kell fizetnünk. És ha ez bekövetkezik, akkor panaszkodunk, sírunk, zúgolódunk, mert az anyag elfátyolozta a régmúltat, azt a múltat, amelyben az okok őriztetnek, azért, hogy egyszer bemutassanak.

Már most, ha én senkit sem okolhatok a nyomorúságomért, csak magamat, akkor nekem nincs okom a zúgolódásra, panaszra, sőt még könnyeznem sem szabad, hanem csendes megadással minden zokszó nélkül kell viselnem a sorsomat. Panaszra, sírásra, zúgolódásra tehát az egész világmindenségben senkinek sincs oka, mert az abszolút igazság uralkodása alatt, igazságtalanság senkivel sem történhet, és nem is történik. Minden ember, aki panaszkodik, sír, zúgolódik, az megítéli, elítéli Istent, mert panaszával, sírásával, zúgolódásával azt mondja:„Te Isten, Te nem vagy igazság, te igazságtalan vagy velem szemben! Te nem vagy a Szeretet, mert szenvedést okozol nekem! Te nem vagy a Bölcsesség, mert ok és cél nélkül nyomorúságot, szenvedést hozol rám! Te nem vagy a gondviselő Atyám, mert nem gondoskodsz rólam! Te nem vagy mindenható, mert különben meg tudnád akadályozni a rosszat.”

Amikor az ember ilyen gondolatokkal megítéli az Istent, akkor bírája lesz Istennek. Amikor pedig az ember bírája lesz Istennek, akkor sírásával, panaszával, zúgolódásával azt is mondja: „Te Isten, én ezt jobban csináltam volna, mint Te! Én bennem, a teremtményedben több az értelem, több az igazságérzet, több a szeretet, mint Te Benned, tehát én több vagyok, mint Te.” Szóval a teremtmény többre tartja magát a teremtőjénél, amikor sír, panaszkodik, zúgolódik.

Amikor pedig az ember többre tartja magát a Teremtőjénél, az Istennél, akkor avval azt mondja: „Te Isten, Te tulajdonképpen csak egy természetfölötti, teremtő és romboló, öntudatlan, nyers erő vagy! Nem volt tehát igaza ANNAK, AKI egykoron azt mondotta FELŐLED, hogy Te a mi szerető, gondviselő, édes Atyánk vagy.” Aki tehát zúgolódik, panaszkodik, siránkozik, az káromolja nemcsak a mi Atyánkat, da a mi Urunk, Jézusunkat is. Az Jézust csak egy sajnálatraméltó, gyámoltalan embernek tartja, mert megbotránkoztató alázattal tűrte a bántalmazását, megöletését ahelyett, hogy csodás hatalmával kiszabadította volna magát és megsemmisítette volna bántalmazóit. A siránkozó, panaszkodó, zúgolódó ember előtt Jézus nem a szeretetnek, alázatnak isteni példája. A síró, panaszkodó, zúgolódó ember nem érti meg Jézust, mert gondolataiban azt mondja: „Én bizony nem hagytam volna magamat, ha olyan csodás hatalmam lett volna, nekem több eszem lett volna, és van is.”

A siránkozó, panaszkodó, zúgolódó ember ellenkezésbe kerül önmagával, amikor elmegy a templomba, imádkozik, gyón, áldoz. Miért imádkozik mégis, és miért jár templomba mégis a síró, zúgolódó, panaszkodó ember? Mert mégis vigasztalást keres, öntudatlanul is keresi a Jézus által megígért Vigasztalót! Ez a Vigasztaló el is jön, de csak akkor, ha én annyira alázatos leszek, hogy az alázatomban semminek, még a porszemnél is kisebbnek tekintem, látom magamat, ha elmegy tőlem az én személyem, az én „ÉN”-em. Tehát mikor Jézus azt mondja, hogy: „Jobb néktek, hogy én elmenjek, mert ha el nem megyek, nem jő el hozzátok a Vígasztaló.”, akkor evvel azt mondja:

Emberek, testvéreim, ti az én személyem, a volt látható alakom miatt nem látjátok a szeretetet, egymásban a testvért, a volt látható személyem miatt harcoltok egymással, és ugyancsak a ti személyetek miatt, nem látjátok az alázatos szeretetet. Tehát nemcsak jobb néktek, de szükséges hogy ti ne lássatok engem, mint látható személyt, és ne lássátok a magatok látható személyét sem. Csak, ha eltűnik előttetek az én látható személyem, és a ti látható személyetek, ha megszűnik az én látható személyemnek istenítése, imádása, és a ti látható személyeteknek az imádása, csak akkor nyílnak meg lelki füleitek, és halljátok meg ama hangot, gondolatot, érzést, amely azt mondja:

Gyermekem, bízzál a te szerető mennyei Atyádban, és ne magadban, ne az emberekben. Kövesd a te legnagyobb Testvérednek, Mesterednek a példáját, AKI csodás hatalmának a birtokában is azt tudta mondani: „ATYÁM, mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tiéd!” (Máté 28,39; Márk 14,36; Lukács 22,38)

Ez a gondolat, érzés, hang, amely így szól, az a bizonyos megígért Vigasztaló Szent Szellemnek a hangja, átadott érzése, küldött gondolata, Illetve ez a küldött gondolat, érzés, hang a bizonysága annak, hogy nálam van, ama megígért Vigasztaló Szent Szellem.

Ez a Vigasztaló Szent Szellem, azonban nemcsak vigasztal, hanem meg is fed engem, amint Jézus mondja bűn, igazság és ítélet tekintetében. Vagyis mondja nekem: Testvérem, te idáig bűnben éltél, mert Jézus volt látható személye miatt, nem láttad meg a szeretetet. Testvérem, a Jézusban való hitnek nem az a bizonysága, hogy te hiszel az Ő akkori látható személyében, és leborulsz az Ő látható képe, szobra előtt, és imádod az Ő akkori látható személyét, hanem akkor hiszel Jézusban, ha bizonyságot teszel a Jézus szeretetéről, alázatáról, ha élsz, cselekszel az Ő szavai, példaadása szerint, és feltétlen hiszed, hogy Ő veled van mindenkor és megsegít. Miután eddig gyűlölted ellenségedet és máshitű testvéredet, és siránkoztál, panaszkodtál, hogy Ő elhagyott, tehát bűnös vagy és feddést érdemelsz. Ez a bűn tekintetében való megfeddés!

Az igazság tekintetében pedig akkor fed meg engem a Vigasztaló Szent Szellem hangtalan hangja, amikor azt mondja: Testvérem, te idáig nem ismerted az igazságot, mert amiként igazság az, hogy Jézus azt mondta, hogy „Én az Atyámhoz megyek, és többé nem láttok engem.”, akképpen igazság az is, hogy ha te szeretetben, alázatban élsz, akkor te is az Atyádhoz mész. Tehát te is mondhatod azt magadról, ha szeretetben vagy, ha már annyira bízol a te mennyei Atyádban, hogy már nem siránkozol, nem panaszkodsz, nem zúgolódsz, de meg tudod köszönni a szenvedést, akkor te is mondhatod: „Én az Atyához megyek, és többé nem lát engem ez a föld, mert nincs rá szükségem.” Ezt az igazságot te idáig elfogadni nem akartad, tehát feddést érdemelsz! Ez az igazság tekintetében való megfeddés.

Végül ítélet tekintetében akkor fed meg engem a Vigasztaló Szent Szellem, amikor azt mondja hangtalanul: Testvérem, a te Atyád az Ő Fia által kárhozatosnak ítélte a félelmet, az aggodalmaskodást, az e világ fejedelmét, mert ez uralkodik mindeneken és te rajtad is, hiszen azért sírtál, zúgolódtál, panaszkodtál annyit. Ez az ítélet tekintetében való megfeddés, mert mindnyájunknak tudni kell, hogy Jézus elítélte az aggodalmaskodást, félelmet, mint az e világ fejedelmét. Ő sosem aggodalmaskodott, vagy félt, azért mondta közvetlenül elfogatása előtt, hogy: „Jön a világ fejedelme és én bennem nincsen semmije.” (János 14,30), azaz egy paránya sem a félelemnek. Erre a háromszoros megfeddésre bizony rászorultunk mindnyájan. Ha a lelkünkben meghalljuk ezt a feddő hangot, akkor örvendjünk, mert megéreztük a Vigasztalót, és nem fogunk többé siránkozni, panaszkodni, zúgolódni, félni a mi nyomorúságunkban.

Budapest, 1935. 5. 9.