Spiritizmuson át a békességhez!

Hogy nem a valláson át juthatunk az igazi, örökké tartó békességhez, annak a legfényesebb bizonyítéka az, hogy vallásunk mindnyájunknak van, de békességünk az nincs. Ez pedig azért van, mert a vallás tagadja a preegzisztenciát, a születés előtti életet, mi meg tagadjuk a posztegzisztenciát, vagyis a halál utáni életet. Ha pedig se a születés előtt, se a halál után nincs semmi, akkor értelmetlen az istenhit, és nekünk csak ehhez a világhoz kell ragaszkodnunk minden áron, a vérnek és könnynek a tengerein át, az örökös háborúskodás által.

Hogy a világnak nincs békessége, hogy nekünk nincs békességünk, annak tehát az egyik legfőbb oka a vallás, mert tagadja a preegzisztenciát, holott a Biblia megmondja, hogy az ember létezett már a Föld teremtése előtt. (Job. 38,4-21) Ezért mennek ma a kereső emberek mind a spiritizmusba, és változnak át gyökeresen, mert az bizonyságot ad a születés előtti és a halál utáni életről is. Azon a napon, amelyen a vallás elismeri és hirdetni kezdi a preegzisztenciát, azon a napon megszűnik a spiritizmus! Ellenkező esetben megszűnik a vallás!

A születés előtti és a halál utáni élet ismerete azért ad békességet, mert abból tudom én meg, hogy én itt a Földön csak egy idegen vándor vagyok, hogy ez a világ nem az én világom, és ha ezt tudom, akkor nem ragaszkodom oly bűnösen ehhez a világhoz. Hiszen egy vándor sem ragaszkodik görcsösen ahhoz a helyhez, ahol épp van. Hogy a vándorlás gonddal, lemondással, kellemetlenségekkel, küzdelmekkel, és sok mindenről való lemondással jár, azt természetes, tehát természetes, hogy e földi életben, csak az vándorol békességgel, aki sok mindenről lemond és örömmel fogadja a kellemetlenségeket, küzdelmeket.

A békességgel való vándorlásnak a föltétele azonban nem csak a lemondás, a változó helyzetekben, a kellemetlenségekben, a nélkülözésben való örömteljes megnyugvás, hanem az is, hogy tudjam a vándorlásomnak az értelmét is, és örömmel várjam azt az időt, amikor a földi vándorutam véget ér, mert akkor ott leszek az én Uram, Jézusommal azon a helyen, amelyet Ő készít nekem. Hiszen Ő ezt maga mondta látható eltávozása előtt: „Elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” (János 14,2-3)

Ha mi hinnénk Jézus Urunk szavainak, akkor örülnénk a bizonytalanságban és az életveszedelmekben, mert mindezek a Földről való elszabadulásnak az eszközei, módjai. De mi ilyenkor sírunk és jajgatunk mindaddig, amíg el nem jutunk a spiritizmushoz, amely a következő példázattal nyugtat meg bennünket:

Régen, igen régen egy királyfi fellázadt az atyja ellen, mert ő akart uralkodni, de a vállalkozása nem sikerült, és börtönbe került. A végtelenül szerető királyi atyja azonban azt mondta a fiának, hogy a börtönéből kiszabadul akkor, ha a börtönének laza falai leomlanak, vagy akkor, ha kenyeret, eleséget nem kap. A királyfinak tehát ezekben az esetekben mindig csak örülni kellett volna, de a királyfi mégis siránkozott valahányszor valami sérülés érte a börtönének deszkafalát, és kétségbe esett akkor is, amikor nem kapta meg a mindennapi kenyerét.

Aki nem ismeri a spiritizmust, az azt fogja mondani, hogy vagy bolond volt az a királyfi, vagy az egész történet nem igaz. És bizony a történet egy komoly igazság, mert ez megtörtént mindnyájunkkal, mert mindegyikünk egy-egy ilyen királyfi, és a király a mi mennyei édes Atyánk!

Régen, igen régen ugyanis, amint a Biblia is mondja, még a Föld megteremtése előtt, mi már léteztünk, és pedig az Atya hasonlatosságára és mintaképére megteremtett szellemek voltunk, tehát igazi királyfik voltunk. Azonban a teremtő erőnkben, hatalmunkban elbizakodva gőgösen elfordultunk az Atyától, és az Atya nélkül akartunk uralkodni mindeneken a nagy mindenségben. A mindenség törvényei szerint, az ok és okozat bölcs isteni törvénye szerint aztán lesüllyedtünk erre a Földre, a földi test börtönébe. A testnek a börtönébe vagyunk mi bukott szellemek, királyfik bezárva addig, amíg az idő vasfoga tönkre nem teszi a mi börtönünket, vagy pedig akkor szabadulunk ki, ha az Atya végtelen szeretete megelégeli a fogságot, és nem adja meg a mi mindennapi kenyerünket. Mindegyikünk tehát egy-egy bolond, de inkább egy hitetlen királyfi, mert mindegyikünk fél, ha a testét veszély fenyegeti, és kétségbeesik, ha nem kapja meg a mindennapi kenyerét ahelyett, hogy örülne, hogy már kiszabadulhat a földi börtönéből, és elmehet egy jobb lakóhelyre, mert az Atya házában, a mindenségben, sok lakóhely vagyon. (János 14,2)

De mi nem hisszük, hogy van egy jóságos mennyei Atyánk, nem hisszük, hogy a börtönünkön kívül van egy más, egy szebb világ, ahol szebben ragyog a nap, és illatosabb a virág. Mi nem hisszük, hogy mi szellemek vagyunk, és ez a világ nem lehet a mi világunk. Mi csak e börtönben szeretnénk maradni, amíg el nem jön az ítélet, mert nem hisszük, hogy e börtön nélkül is lehet élet. Hiába mondta ezt meg nekünk a mi Urunk, Jézusunk, mi nem hiszünk NEKI, mert nem tudjuk, hogy Ő a mi testvérünk. Mi tehát hitetlenek és tudatlanok vagyunk, mert mindezekről nem világosít fel minket a mi vallásunk. Ezért jött és kellett jönnie a spiritizmusnak, mert az békét és nyugalmat ad azáltal, hogy megmondja az igazságot és más szempontból nézzük a nyomorúságot.

Hogy a helyes szemszögből nézve, az igazság tudatában örömmel ellehet viselni minden szenvedést, azt megmondja a következő példa: Van egy ember, aki kora reggel kirándulni indul egy magas hegynek a megmászása végett, hogy ott fent, a magasban gyönyörködjék a fenséges látványban. Ez az ember kora reggeltől szenvedi a Nap izzó hevét, görnyed a nehéz hátizsák súlya alatt, tűri a szomjúságot, éhséget, elszenvedi panasz nélkül a szúró tövist, a szemébe csapkodó gallyakat. Ez az ember nem siránkozik, ha újból és újból elesik a meredek lejtőn és a bőrét véresre súrolja, ha a kifolyó vére összevegyül az izzadtság csípős cseppjeivel, a porral és sárral. Ő nem türelmetlenkedik a kellemetlen szél miatt, nem fél a közeledő vihartól, legfeljebb csak elbújik egy rövid időre egy bokor alá, fa alá, vagy egy kiálló szikla alá, de mosolyogva eltűr minden kellemetlenséget mindaddig, amíg fel nem jut a hegytetőre.

De, ha most ez az ember hirtelen elfelejtené a célt, elfelejtené azt, hogy ő miért van most itt ilyen helyzetben, a forró, égető napon, izzadtságtól, esőtől átázva, a tövistől megtépázva, a kövektől megsebesítve, a lejtős hegyoldalon beporozva, besározva, a szomjúságtól és kimerültségtől lihegve, hanem kizárólag csak arra gondolna, hogy mennyivel jobb dolguk van most azoknak, akik odalent a városban, a kényelmes otthonukban, hűs szobákban pihennek és békében szórakoznak, akkor ez az ember bizony egyszerre elégedetlen lenne, szomorkodna, és keservesen panaszkodna a sorsa felett.

Ennek az embernek aztán nem használna annyira az, ha valaki ételt és vizet hozna neki, ha letörölné izzadtságát, bekötözné a sebeit, és vigasztalná avval, hogy ne sírjon, ne keseregjen, hanem nyugodjon bele a helyzetébe és bízzon az Istenben. Ez az ember az ily segítség és vigasztalás dacára, mégis csak tovább keseregne, mégis csak irigyelné azokat, akik békésen pihennek a csendes otthonukban.

Ellenben, ha ennek az embernek valaki megmondaná az igazat, hogy: „Te bohó, hát már elfelejtetted, hogy miért vagy itt, hogy te magad vállalkoztál arra, hogy megmászod e hegyet, hogy egy szép kilátásban legyen részed?” Ha ez az ember ekkor ráeszmélne az igazságra, akkor elkezdene egyszerre kacagni önmaga felett, a szenvedései felett, és azokat semmibe véve, már jó kedvvel haladna tovább a meredek lejtőn. Nem az alamizsna gyanánt nyújtott eledel és ital volna neki a fősegítsége, hanem a fölvilágosítás, az igazság!

Ilyen, a meredek lejtőn felfelé haladó vándorok vagyunk mi is, akik megfeledkeztünk arról, hogy mi erre vállalkoztunk, ezért siránkozunk és esünk kétségbe, ha a lejtőn szenvedünk. A vallás hiába vigasztal, hogy nyugodjunk bele a helyzetünkbe és bízzunk Istenben, mert a mi lelkünkben még sincs békesség. Békességet csak a spiritizmus ad, amikor megmondja, kik vagyunk, honnan jöttünk, hová megyünk, és hogy a születésünk előtt mi vállalkoztunk mindarra, amit megtapasztalunk ebben a földi életünkben. Égető szükség van már tehát arra, hogy a vallás tanítsa a preegzisztenciát! Evvel a tanítással megnyer mindent, de nélküle elveszt mindent, mindörökre!

Budapest, 1933. 10. 19.

Köszönetnyilvánítás!

Szeretnék köszönetet mondani valamennyi szellemi lénynek, akik odaátról segítettek nekem az életem során, akár szellemi üzenetekkel vagy bármilyen egyéb módon. Külön szeretném megköszönni a sok szellemi segítséget és üzenetet a Nagymamám és Nagypapám szellemének, az Angyaloknak és az Őrangyalomnak is. Tudom, nem vagyok egy egyszerű eset, ezért külön hálás vagyok, hogy ennek ellenére foglalkoztok velem.

Köszönöm!