Spiritizmuson át a békességhez!

Hogy nem a valláson át juthatunk az igazi, örökké tartó békességhez, annak a legfényesebb bizonyítéka az, hogy vallásunk mindnyájunknak van, de békességünk az nincs. Ez pedig azért van, mert a vallás tagadja a preegzisztenciát, a születés előtti életet, mi meg tagadjuk a posztegzisztenciát, vagyis a halál utáni életet. Ha pedig se a születés előtt, se a halál után nincs semmi, akkor értelmetlen az istenhit, és nekünk csak ehhez a világhoz kell ragaszkodnunk minden áron, a vérnek és könnynek a tengerein át, az örökös háborúskodás által.

Hogy a világnak nincs békessége, hogy nekünk nincs békességünk, annak tehát az egyik legfőbb oka a vallás, mert tagadja a preegzisztenciát, holott a Biblia megmondja, hogy az ember létezett már a Föld teremtése előtt. (Job. 38,4-21) Ezért mennek ma a kereső emberek mind a spiritizmusba, és változnak át gyökeresen, mert az bizonyságot ad a születés előtti és a halál utáni életről is. Azon a napon, amelyen a vallás elismeri és hirdetni kezdi a preegzisztenciát, azon a napon megszűnik a spiritizmus! Ellenkező esetben megszűnik a vallás!

A születés előtti és a halál utáni élet ismerete azért ad békességet, mert abból tudom én meg, hogy én itt a Földön csak egy idegen vándor vagyok, hogy ez a világ nem az én világom, és ha ezt tudom, akkor nem ragaszkodom oly bűnösen ehhez a világhoz. Hiszen egy vándor sem ragaszkodik görcsösen ahhoz a helyhez, ahol épp van. Hogy a vándorlás gonddal, lemondással, kellemetlenségekkel, küzdelmekkel, és sok mindenről való lemondással jár, azt természetes, tehát természetes, hogy e földi életben, csak az vándorol békességgel, aki sok mindenről lemond és örömmel fogadja a kellemetlenségeket, küzdelmeket.

A békességgel való vándorlásnak a föltétele azonban nem csak a lemondás, a változó helyzetekben, a kellemetlenségekben, a nélkülözésben való örömteljes megnyugvás, hanem az is, hogy tudjam a vándorlásomnak az értelmét is, és örömmel várjam azt az időt, amikor a földi vándorutam véget ér, mert akkor ott leszek az én Uram, Jézusommal azon a helyen, amelyet Ő készít nekem. Hiszen Ő ezt maga mondta látható eltávozása előtt: „Elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” (János 14,2-3)

Ha mi hinnénk Jézus Urunk szavainak, akkor örülnénk a bizonytalanságban és az életveszedelmekben, mert mindezek a Földről való elszabadulásnak az eszközei, módjai. De mi ilyenkor sírunk és jajgatunk mindaddig, amíg el nem jutunk a spiritizmushoz, amely a következő példázattal nyugtat meg bennünket:

Régen, igen régen egy királyfi fellázadt az atyja ellen, mert ő akart uralkodni, de a vállalkozása nem sikerült, és börtönbe került. A végtelenül szerető királyi atyja azonban azt mondta a fiának, hogy a börtönéből kiszabadul akkor, ha a börtönének laza falai leomlanak, vagy akkor, ha kenyeret, eleséget nem kap. A királyfinak tehát ezekben az esetekben mindig csak örülni kellett volna, de a királyfi mégis siránkozott valahányszor valami sérülés érte a börtönének deszkafalát, és kétségbe esett akkor is, amikor nem kapta meg a mindennapi kenyerét.

Aki nem ismeri a spiritizmust, az azt fogja mondani, hogy vagy bolond volt az a királyfi, vagy az egész történet nem igaz. És bizony a történet egy komoly igazság, mert ez megtörtént mindnyájunkkal, mert mindegyikünk egy-egy ilyen királyfi, és a király a mi mennyei édes Atyánk!

Régen, igen régen ugyanis, amint a Biblia is mondja, még a Föld megteremtése előtt, mi már léteztünk, és pedig az Atya hasonlatosságára és mintaképére megteremtett szellemek voltunk, tehát igazi királyfik voltunk. Azonban a teremtő erőnkben, hatalmunkban elbizakodva gőgösen elfordultunk az Atyától, és az Atya nélkül akartunk uralkodni mindeneken a nagy mindenségben. A mindenség törvényei szerint, az ok és okozat bölcs isteni törvénye szerint aztán lesüllyedtünk erre a Földre, a földi test börtönébe. A testnek a börtönébe vagyunk mi bukott szellemek, királyfik bezárva addig, amíg az idő vasfoga tönkre nem teszi a mi börtönünket, vagy pedig akkor szabadulunk ki, ha az Atya végtelen szeretete megelégeli a fogságot, és nem adja meg a mi mindennapi kenyerünket. Mindegyikünk tehát egy-egy bolond, de inkább egy hitetlen királyfi, mert mindegyikünk fél, ha a testét veszély fenyegeti, és kétségbeesik, ha nem kapja meg a mindennapi kenyerét ahelyett, hogy örülne, hogy már kiszabadulhat a földi börtönéből, és elmehet egy jobb lakóhelyre, mert az Atya házában, a mindenségben, sok lakóhely vagyon. (János 14,2)

De mi nem hisszük, hogy van egy jóságos mennyei Atyánk, nem hisszük, hogy a börtönünkön kívül van egy más, egy szebb világ, ahol szebben ragyog a nap, és illatosabb a virág. Mi nem hisszük, hogy mi szellemek vagyunk, és ez a világ nem lehet a mi világunk. Mi csak e börtönben szeretnénk maradni, amíg el nem jön az ítélet, mert nem hisszük, hogy e börtön nélkül is lehet élet. Hiába mondta ezt meg nekünk a mi Urunk, Jézusunk, mi nem hiszünk NEKI, mert nem tudjuk, hogy Ő a mi testvérünk. Mi tehát hitetlenek és tudatlanok vagyunk, mert mindezekről nem világosít fel minket a mi vallásunk. Ezért jött és kellett jönnie a spiritizmusnak, mert az békét és nyugalmat ad azáltal, hogy megmondja az igazságot és más szempontból nézzük a nyomorúságot.

Hogy a helyes szemszögből nézve, az igazság tudatában örömmel ellehet viselni minden szenvedést, azt megmondja a következő példa: Van egy ember, aki kora reggel kirándulni indul egy magas hegynek a megmászása végett, hogy ott fent, a magasban gyönyörködjék a fenséges látványban. Ez az ember kora reggeltől szenvedi a Nap izzó hevét, görnyed a nehéz hátizsák súlya alatt, tűri a szomjúságot, éhséget, elszenvedi panasz nélkül a szúró tövist, a szemébe csapkodó gallyakat. Ez az ember nem siránkozik, ha újból és újból elesik a meredek lejtőn és a bőrét véresre súrolja, ha a kifolyó vére összevegyül az izzadtság csípős cseppjeivel, a porral és sárral. Ő nem türelmetlenkedik a kellemetlen szél miatt, nem fél a közeledő vihartól, legfeljebb csak elbújik egy rövid időre egy bokor alá, fa alá, vagy egy kiálló szikla alá, de mosolyogva eltűr minden kellemetlenséget mindaddig, amíg fel nem jut a hegytetőre.

De, ha most ez az ember hirtelen elfelejtené a célt, elfelejtené azt, hogy ő miért van most itt ilyen helyzetben, a forró, égető napon, izzadtságtól, esőtől átázva, a tövistől megtépázva, a kövektől megsebesítve, a lejtős hegyoldalon beporozva, besározva, a szomjúságtól és kimerültségtől lihegve, hanem kizárólag csak arra gondolna, hogy mennyivel jobb dolguk van most azoknak, akik odalent a városban, a kényelmes otthonukban, hűs szobákban pihennek és békében szórakoznak, akkor ez az ember bizony egyszerre elégedetlen lenne, szomorkodna, és keservesen panaszkodna a sorsa felett.

Ennek az embernek aztán nem használna annyira az, ha valaki ételt és vizet hozna neki, ha letörölné izzadtságát, bekötözné a sebeit, és vigasztalná avval, hogy ne sírjon, ne keseregjen, hanem nyugodjon bele a helyzetébe és bízzon az Istenben. Ez az ember az ily segítség és vigasztalás dacára, mégis csak tovább keseregne, mégis csak irigyelné azokat, akik békésen pihennek a csendes otthonukban.

Ellenben, ha ennek az embernek valaki megmondaná az igazat, hogy: „Te bohó, hát már elfelejtetted, hogy miért vagy itt, hogy te magad vállalkoztál arra, hogy megmászod e hegyet, hogy egy szép kilátásban legyen részed?” Ha ez az ember ekkor ráeszmélne az igazságra, akkor elkezdene egyszerre kacagni önmaga felett, a szenvedései felett, és azokat semmibe véve, már jó kedvvel haladna tovább a meredek lejtőn. Nem az alamizsna gyanánt nyújtott eledel és ital volna neki a fősegítsége, hanem a fölvilágosítás, az igazság!

Ilyen, a meredek lejtőn felfelé haladó vándorok vagyunk mi is, akik megfeledkeztünk arról, hogy mi erre vállalkoztunk, ezért siránkozunk és esünk kétségbe, ha a lejtőn szenvedünk. A vallás hiába vigasztal, hogy nyugodjunk bele a helyzetünkbe és bízzunk Istenben, mert a mi lelkünkben még sincs békesség. Békességet csak a spiritizmus ad, amikor megmondja, kik vagyunk, honnan jöttünk, hová megyünk, és hogy a születésünk előtt mi vállalkoztunk mindarra, amit megtapasztalunk ebben a földi életünkben. Égető szükség van már tehát arra, hogy a vallás tanítsa a preegzisztenciát! Evvel a tanítással megnyer mindent, de nélküle elveszt mindent, mindörökre!

Budapest, 1933. 10. 19.