Szellempélda – A kereső útja 1. rész

Aki nem gondolkozik, az vakhit áldozata lesz!

Szellemtestvéreink 1933. 4. 27-én a következő példát mondták erre. Vala egy vándor, ki elhagyá övéit, hogy nyugságot keressen az ő szomorgó lelkének, mert nem talált sehol sem, sem az övéinél, sem azoknál, akiknél könyörgött, hogy mondják meg, mi az ő nyugtalanságának az oka, bár mindene megvagyon. Ők mondák néki: Mit keresel te, ami nincs, aminek semmi értelme, semmi haszna. Nézd, neked is, nekünk is megvan minden, ami kell. Nekünk nyugságunk van, tehát lehet neked is. Mi nem keresünk, ne keress te sem, végy példát mi rólunk. Mondá ő: Az a minden, amim van, az a lelkemnek nyugalmat nem ad. Engem valami űz, valami hajt. Én szeretném megtudni, megérteni, hogy mi az, ami nyugton nem hagy, és miért vagyon lelkem nyugtalansága. Ha ti nem tudtok nekem nyugságot adni, elmegyek azokhoz, kik mindent tudnak, kik nagyok és bölcsek, kik a tudósok tudósai. Bár messze vannak mihozzánk, én elmegyek hozzájuk, mert hiszem, hogy ők nyugalmat adnak.

Ő ellátván magát mindennel, hogy szüksége az úton ne legyen, elindult. Az úton olyan testvérekkel találkozott, kiknek nem vala sem sarujuk, sem ruhájuk, sem kenyerük, és meglátszott rajtuk az éhség. Megállította őket és kérdé az egyiktől: Testvérem, mond meg nekem, vagyon-e veled nyugság? Az mondá: Bizonnyal éhség és nyugság vagyon velem. Ő nem tudta megérteni, miképp lehet az, miképp férhet össze egymással az éhség és nyugság, ezért mondá néki: Atyánk igazságára kérlek, mond meg nekem, igazat mondtál-e, és én ezüstpénzt adok neked, hogy ne legyen veled éhség, és a lábaidra sarut vehess, hogy ne sebezze fel azokat az út köve. Mondá ő: Ha megsegítsz, megköszönöm, de mást nem mondhatok, csak újból azt, hogy nyugság vagyon velem. Nem vagyon földi kincsem, és ezért nem is vagyon bennem félelem, hogy kincsemet elveszítem. Tovább menvén ismét találkozott egy ilyen testvérrel, kinek éhsége és nyugsága volt, és ő neki is adott az ezüstpénzéből.

Tovább menvén egy kicsiny városba ért, ahol nagy volt a könnyek árja, sírás és jajgatás. Ő kérdé őket, miért vagyon ez, és ők mondák néki: Az Atya megfeledkezett rólunk. A sáskák mindent megettek és nekünk nem maradt semmisem, és mi várunk, könyörgünk, hogy küldjön ide valakit, aki segít rajtunk, és mi visszafizetünk annak mindent, amit ad. Ő kérdé őket: És ha eljő az a valaki, akit vártok, és segít rajtatok pénzzel, lészen-e akkor nyugsága a ti lelketeknek is, nem fogtok-e vágyakozni valami ismeretlen után? Mondák ők: Bizonnyal nyugság lészen bennünk, a lelkünkben is, ha mindenünk meglészen. Mondá ő: Nagy a ti hitetek, íme, itt vagyon nékem még egy utolsó erszényem teli ezüstpénzzel, nektek adom, cselekedjetek vele, amit akartok. De mondjátok meg nekem, hogy messze vagyon-e még ide azon város, amelyben vannak azok, akik mindent tudnak, akik mindent megértenek? Mondák ők: Innen már nem vagyon messze, alig egy napi járásnyira, és eléred a város kapuit. Ő megköszönte, és felüdülvén elindult, hogy hamarosan oda érjen.

Amikor elérte a város falát, be akart menni a kapun, de elébe álltak, akik a kapunál valának, és mondták néki: Te idegen vagy ugye? Igen! Mondá ő. És mondák ők: Nem tudod azt, hogy minden idegennek, aki ide be akar lépni, meg kell fizetni a nagyoknak járó pénzt? Mondá ő: De ím, nézzétek, azt a pénzt, ami nálam volt, mind odaadtam azon város lakóinak, akik sírtak. Én könyörültem rajtuk, könyörüljetek hát ti is rajtam, és engedjetek be, és én ígérem nektek, hogy elküldöm nektek azt a kicsiny pénzt, amit tőlem kívántok, sőt még ajándékot is küldök, ha visszatérek az otthonomba. Mondák ők: Ha nem vagyon nálad e kicsiny pénz, nem lépheted át ezen kaput.

Vala nagy bánkódása, de nem messze meglátott egy patakot, és elment oda, hogy a lábait megmossa, megáztassa, mielőtt visszatérne az övéihez. Miként ott ült, látá, hogy egy rézpénz vala a homokban. Ő örömmel kivette azt, és újból elment a kapuhoz, és mondá: Íme, megvagyon a nektek járó pénz, engedjetek be. Ők megnézték az ő pénzét és bebocsáták őt.

MAGYARÁZAT: A példában levő vándor az az ember, aki azt szeretné tudni, hogy mi az, ami teljes lelki nyugalmat ad. Amikor az anyagias emberek azt mondják neki, hogy elégedj meg avval, hogy mindened meg van, és ne keress mást, mert annak értelme, haszna nincs, akkor elhatározta magát, hogy jobban belemélyed az ő vallásába. Odáig csak abban merült ki a vallásos élete, hogy megfizette az adót, tisztelettel vette körül az egyház szolgáit, meghallgatta a prédikációkat, imádkozott, de a vallásának a tanításai értelmetlenek, a dogmák pedig idegenek voltak előtte. Az örök életet az örök elkárhozással, a végtelen szeretetet az eredendő bűnnel, a lélek létezését a szellemtagadással összeegyeztetni nem tudta. De ahelyett, hogy önmaga gondolkozott volna és kikérte volna az Úr Jézus segítségét a megértéshez, arra határozta el magát, hogy elmegy a dogmás nagyokhoz, hogy azok adjanak megértést és nyugalmat az ő lelkébe, mert ők mindent tudnak, mert ők csalhatatlanok. Hogy azok messzi vannak, az alatt az értendő, hogy az ő értelmetlen tanításaik messzi vannak a kereső ember értelmétől.

A kereső ember, mikor hozzájuk közeledik, magával viszi a kincseit, a szeretetét, a hinni akarását, az áldozatkészségét, de nem viszi magával a megfigyelő képességét és az értelmes gondolkozását, ezért ha olyan emberekkel találkozik az életben, akik éheznek és nyugságuk van nem áll meg ezeknél, nem kérdezi meg tőlük, hogy mi az, ami az éhségükben is nyugalmat ad. Ő csak elosztja köztük az ő kincsét, az ő szeretetét és tovább megy az életben, és közeledik a dogmák felé. Azután látja a síró várost, vagyis látja az emberek nagy tömegét, kik sírnak azért, mert a sáskák, a sorscsapások elették előlük az anyagot. Amikor ezek csak anyagi segítséget várnak, akkor nem mondja meg nekik, hogy ő látott egyeseket, kik éheznek és mégis boldogok. Nem tűnik fel neki a nagy ellentét, mert nem gondolkozik. Ezeknek is ad az ő kincséből, szeretetéből és tovább megy a vallások értelmetlen tanításainak a megértése után a dogmás nagyokhoz.

Amikor eléri a város falát, vagyis a vallás dogmáit, és be akar menni a kapun a megértésen át, akkor az értelme elé állnak azok, akik Isten szolgáinak mondják magukat, és kérdik tőle: Te idegen vagy itt ugye? Vagyis a mi tanításaink még idegenek előtted? Mondá ő: Igen! És mondák ők: Nem tudod azt, hogy aki ide a titkokba be akar lépni, annak be kell fizetni a nagyoknak járó pénzt, a vakhitet? A lelki nyugalmat kereső hiába hivatkozik az ő szeretetére, amelyet ő az egyesekkel és a többséggel szemben gyakorolt. A kiosztott ezüstpénz jelenti itt az ő szeretetét, de a szeretet az érthetetlenségek megértésénél nem számít semmit. Az érthetetlen tanításokat, dogmákat vakhittel kell elfogadni, pedig a vakhit az Isten előtt egy értéktelen semmi, csak rézpénz!

Ha a kereső ember ezen a követelésen elkezdene gondolkozni, bizony nem vágyakozna olyan helyre, ahol a szeretet nem számít semmit, csak a vakhit. A dogmás egyháznak semmiség még az az ígéret is, amikor a tanítások mélyébe behatolni akaró megígéri, hogy szeretetet küld az egyháznak otthonról is, sőt még ajándékot, vagyis áldozatot is fog hozni. Vannak azonban értelmesen gondolkozók, akik nem adják meg az egyháznak a követelt rézpénzt, a vakhitet, hanem eldobják azt, ezért található meg az a dogmás egyházak közvetlen közelében, a homokban, az értéktelen semmiségben. A nem gondolkozó emberek, mikor megtalálják, örömmel felveszik az élet vize mellől, és odaadják azt. Az Isten szolgáinak nevezett őrök megnézik, és amikor látják, hogy ez az ő pénzük, akkor beengedik magukhoz a kereső embert.

Akik nem adják meg az egyházaknak a vakhitet, a rézpénzt, azok az egyházak részére még idegenek, dacára annak, hogy templomba járnak, adót fizetnek, megadják az illő tiszteletet a nagyoknak, mert ezek kívül élnek a dogmákon. A példa szerint a dogmákon kívül vándorolnak azok a szegények, akik éheznek és boldogok, a dogmákon kívül él az anyag miatt síró, jajgató emberek többsége, és a dogmákon kívül, de közvetlen közelben előtte folyik az élet vize.

A példa szerint láttuk, hogy a kereső ember vakhittel ment bele a dogmákba, az értelmetlen tanításokba, de a példa folytatásából látni fogjuk, hogy állandóan velünk van az Isten kegyelme, és a kereső gondolataink, a szellemi környezetünk, és a szellemi szózatok által felráz, kiemel bennünket a szeretettel teli keresőket a vakhitből.

Budapest, 1933. 6. 15.

SZELLEMES CSOPORT
Ha szeretnél olyan emberekkel megismerkedni, beszélgetni vagy a tapasztalataidat megosztani, akik hozzád hasonlóan szintén hisznek vagy érdeklődnek a szellemvilág iránt, akkor csatlakozz te is az egybengy.hu szellemes Facebook csoportjához.
HÍRLEVÉL
Értesülj az újdonságokról e-mailben is!
Hozzájárulok, hogy az egybenegy.hu hírlevelet küldjön a számomra
Elolvastam és elfogadom az egybenegy.hu Adatkezelési tájékoztatóját
Feliratkozom
Sikeres feliratkozás!
Küldtünk egy e‑mailt, melyben egy gombra kattintva meg kell erősítened a feliratkozásod.

Köszönetnyilvánítás!

Szeretnék köszönetet mondani valamennyi szellemi lénynek, akik odaátról segítettek nekem az életem során, akár szellemi üzenetekkel vagy bármilyen egyéb módon. Külön szeretném megköszönni a sok szellemi segítséget és üzenetet a Nagymamám és Nagypapám szellemének, az Angyaloknak és az Őrangyalomnak is. Tudom, nem vagyok egy egyszerű eset, ezért külön hálás vagyok, hogy ennek ellenére foglalkoztok velem.

Köszönöm!