Szellempélda – A kereső útja 4. rész
Amikor eldobta a vakhitét, amikor nem hallgatott a világi tudásra, akkor harmadszorra elfogadta a szellemet.
A kereső ember ismét elküldé az övéit, és mikor megtalálták a vándort, azok örvendeztek, mert tudták, hogy nekik már nem lesz bántódásuk. Bekopogtatván a hajlék urának az ajtaján, mondák: Megtaláltuk azt, akit kerestettél. Ím, itt vagyon, nézd mily szegény, mily rongyos a ruhája, saruja már nem vala bizonnyal régen, lábai sebekkel borítván, és látszik, hogy hosszú utat tett már meg. A szegény vándor ekkor kopogtatván az ajtón, a hajlék ura pedig kiszólt: Jöjjetek be! Ők bementek, és köszöntvén a ház urát, a vándor mondá: Békesség szálljon rád! Bizonnyal engem kerestettél!
Szólj, kérdezz! Mit adhatok én neked? Nézz rám, szegény vagyok, semmim sincsen, neked pedig nagy vagyon a gazdagságod, sok vagyon a kincsed. Ha a kincsed sokasodása irányában akarsz engem kérdezni, bizony, bizony mondom néked, nagy vagyon a te tévedésed, mert ehhez segítséget nem adhatok. Bár vagyon egy kicsiny kincsem, amely nemcsak az enyém, de AZÉ, AKI küldött engem, hogy róla tegyek bizonyságot. Az én bizonyságom kevés, kicsiny, de mikor ezt teszem, bizonyságot teszek róla, hogy nekem ez elég!
Mondá a hajlék ura: A hangod az a hang, amelyet már hallottam, és a kincsedről beszélsz, pedig én látom, hogy kincsed az nincs, szegény vagy. Én megosztom veled az én kincsemet, ha nekem bizonyságot tudsz adni arról, hogy megvagyon neked az a kincs, amelyről te beszélsz, mert én oly kincset nem látok rajtad, amire felfigyelhetnének az én testvéreim, vagy azok, akik körülöttem vannak. Mondd el mi vagyon a te kincsed?
Mondá a vándor: Békesség és nyugság vagyon velem, amit te keresel, kutatsz. Bizony, bizony mondom néked, ezt a kincset, ami nekem vagyon és azokkal, akik velem valának, akik velem indultak el, akiknek ez megvagyon, ezt a kincset nem találod meg ott, ahol te azt keresed. Bár ott vagyon az a kincs, amely egykor világított, fénylett, de most már nem világos, nem fénylik, mert elfelejtetett és belepte az út pora, és így elveszette a fényét. Bizony, akik őrzik ezt, nincsen azok közül egy sem, aki elég erős volna, hogy letörölje a port arról a fényről, hogy az újból felragyogjon. De nézd, ím, nekünk megvagyon a mi kincsünk, azt nem homályosítja el az út pora, a mi kincsünk fénye megvagyon, bárhová megyünk, bármerre járunk. De mikor kopogtatunk egy hajléknak az ajtaján, nem mindenhová engednek be bennünket, miként te nálad is megtörtént, mikor nálad kopogtattunk. Bezárják az ajtókat, miként te bezártad, és nem engedik, hogy beléphessünk. De a mi kincsünk, a mi fényünk áthatol a bezárt ajtón is, és ahol egyszer meghallották, ott már nyugságot nem hagy addig, amíg a testvéreink meg nem keresik azt a nyugságot, azt a békességet, amelyet elhoztak a testvéreink onnan, ahonnan az küldetett. Onnan mindig jönnek testvéreink, hogy bizonyságot tegyenek az Ő végtelen jóságáról. Ha bizonyságot keresel az én szóim igazságára, bizonnyal ne higgy nekem, de higgy azoknak, akik szóltak, és bizonyságot tettek. Azoknak a hitében indulj el, és keresd, kutasd AZT A VALAKIT, AKI engem és azokat küldte, akik járunk sokfelé. Bizonnyal meglátod, megtalálod azt, amit egykoron elvesztettél. Megtalálod azt, amit ott azok között, akikhez mentél nem találtad meg. Keresd magadban, és amint mondottam, ott megtalálod, mert én nemcsak hiszem, de hitemből tudom, hogy aki kér, annak adatik, aki keresi a nyugságot, békességet, bizonyságot ŐNÁLA, annak megadja azt, a mi végtelenül szerető Atyánk! Az Ő békéje legyen veled!
A hajlék ura felnézett és látá, hogy a vándor eltűnt, és ekkor nagy világosság vette őt körül, amely elhomályosította az ő látását, és Ő nem tudta, hogy mi légyen az, mert az valami más, valami új, ismeretlen vala, de vala neki egy érzése, mely mondá: Ím, megláttad a piciny fényecskét, megláttad annak a hajnalnak az elindulását, amely megnagyobbodva megvilágít, eláraszt mindeneket. Mikor ezt átérezte, eltűnt körülötte minden, és egy oly érzés szállt rá és vette körül, amelyet nem talált, nem ismert eddig. Az ő öröme végtelen vala, és szólítá övéit, akik körülötte valának, és mondá nekik: Örvendjetek velem és örvendeztessük meg a testvéreink minden sokaságát. Menjetek bizonnyal mindenfelé, szóljatok nekik, hogy jöjjenek hozzám, az én hajlékomba és örvendjenek velem, mert ím, ünnepnap virradt rám, oly ünnepnap, amelyet megérteni még nem tudok, de érzem, hogy amit kerestem, megtaláltam azokban a szókban, cselekedetekben, amit az a vándor mondott és cselekedett. Ünnepeljük e napot!
Én szeretett, kicsiny testvéreim, eddig szól az én példám. Ebben megtaláltok mindent, amit kerestek, kutattok. Megtaláljátok a legnagyobb kincset, magatokat! Meglátjátok, hogy amiképpen ti éltek most, akképpen élt az a testvérünk, akivel ez megtörtént, aki velünk, veletek, köztetek volt. Mondhatom, hogy időben bizony régen, igen régen, anyagban. Ő is ezen példában előadott módon találta meg azt, amit nem talált meg az ő tudásában, és azoknak a tudásában, akik neki adták azokat az elhomályosított igazságokat. Ti is mindig azon legyetek, hogy az Ő példáján keressétek és találjátok meg azt, hogy kik is vagytok, miért is adatott ez nektek most, és miért nem előbb vagy miért nem később. Mindent megtaláltok, ha hitetekben, türelmetekben keresitek! Isten veletek! Isten velünk!
MAGYARÁZAT: Az elküldött, vágyakozó gondolatok újból elhozták a szellemet. A bekopogtatásuk jelenti a gondolatok visszatérésének megérzését. A visszatérő gondolatai azt mondták: Íme, itt van újból az, akit kerestél, vágytál. Ez a szellemtestvér szegény, földi kincset neked nem adhat. Rongyos, vagyis alázatos annyira, hogy nem lép fel erőszakosan veled szemben. Saruja nincs már régen, vagyis szelíden, kíméletesen lép oda hozzád már régóta és most is. A lábai pedig sebesek attól a sok akadálytól, amelyet a lába elé gördítenek a hitetlenek, és te is. A mi tanító szellemtestvéreink is ilyenek, és ekképp viselkednek velünk szemben is. Ezt érezzük és mondják is a mi gondolataink ugyanezt.
Ezen érzései előrebocsátása után a szellem kopogtatott, illetve kapcsolódott a kereső lélekhez, és bement, elfoglalta a lelket. Hogy a kereső lélek aztán befogadja a kereső gondolatait is, az azt jelenti, hogy gondolkozott a szellemi sugalmazásokon. A szellem pedig szólt: Bizony szegény vagyok, földi kincset nem adhatok, ahhoz én, nem segíthetlek. Csak bizonyságot adhatok ARRÓL, AKI küldött, Jézusról. Kincsem a békesség és a nyugság, amelyet te is keresel, de amelyet nem találsz meg ott a vallás által nyújtott igazságokban. Mert ezek már nem fénylenek, belepte őket a sok évszázados útnak a pora, tisztátalansága. Bizony, akik őrzik a vallás igazságait, nincsen azok közül egy sem, aki elég erős volna, hogy letörölje a port azokról az igazságokról, hogy azok újból felragyogjanak. Bizony az elhomályosított igazságokban nyugságot nem találsz, de ne higgy nekem, és nekünk, szellemtestvéreidnek, de higgy azoknak a bizonyságoknak, amelyeket tettek a tanítványok és az első keresztények a mi Jézusukról. Azoknak a hitében indulj el a te kereső utadra, és keresd magadban a bizonyságot, a megértést, a békességet, ott megtalálod, de nem találod meg a dogmás nagyoknál, kikhez mentél. Béke veled!
A szellemi szavak elhangzása után a kereső lelket világosság, és oly érzés vette körül, amit eddig még nem érzett. Így van velünk is a szellemi szók hallgatása után. A kereső lélek örvendezett és elhatározta, hogy hirdetni fogja mindeneknek azt az igazságot, amely fénylik, nyugságot ad. Ez a kereső lélek pedig nem volt más, mint Assisi Ferenc, aki régen, 700 évvel ezelőtt élt a Földön. Ő volt az, aki előbb vakhittel ment el az egyházának a dogmás nagyjaihoz, hogy békességet keressen az ott őrzött, porlepte igazságokban, de a szellemi sugallatok figyelmeztették, hogy ne ott keressen, mert ott nem találja meg a nyugságot. Ezért alapított külön rendet az egyházában!
Ferenc testvérünk élete és működése teljesen más, mint az egész katolikus egyházé. Az összes keresztény egyházakban csak ő és a hozzá hasonló egynéhány szent szegénységben élő testvér volt igazi keresztény. Ő volt az igazi reformátor és az igazi spiritiszta is, mert Ő felismerte a cselekvő szellemet még a kőben, fában, állatban, tűzben, vízben, szélben is. Ezért szólította mindezeket testvéreinek, miként Jézus is. Ő nem ismert dogmát, csak szeretetet.
Budapest, 1933. 6. 15.