Szellempélda – Az igaz ima csodálatos, láthatatlan eredményeiről

Hogy az igaz imának milyen eredményei vannak, azt a következő szellemileg leadott példázat érteti meg velünk. Egykoron, egy erdőségen keresztül menvén, látám egy csodás, szép madarat. Az ő tündöklő ruhájában annyira megigézett, hogy meg kellett állnom, hogy megcsodáljam, mily szép is ő. Amint néztem, csodás, szép hangot hallatott. Egy énekbe kezdett, amelyben dicsért valakit, és az énekének erőssége megéreztette velem, hogy ő nemcsak hiszi, de tudja is, hogy az ő énekével most ad valamit, egy parányit ANNAK, AKINEK eddig elfelejtett adni. Az ő hitéből ő tudja, hogy AKINEK ezt küldi, AZ messze vagyon tőle, és mégis érzi, hogy vele van, hogy róla meg nem feledkezik.

Én a csodálkozásomban elálmélkodtam. Nekem úgy tetszett, mintha csak álomban éreztem volna, hallottam volna mindazt, ami velem, körülöttem történt, mert a kis madarat megsimogatta egy kéz, amely fénylett és világított annyira, hogy én a fényt elviselni nem tudtam, de éreztem a kisugárzó meleget, amely engem is átjárt vala. A kis madár a kéz simogatása után egy új énekbe kezdett, amely elbűvölte egész valóm. Az ő csodás hangját nektek, semmihez hasonlítani nem tudom. És íme, hallok egy hangot, amely azt mondja a madárnak: Csak folytasd kicsiny testvérem, nézd, mily sokan vannak körülötted, mily sokan vágyják hallgatni a te zengő imádságodat, amit odaküldesz AHHOZ, AKI mindnyájunkat szeret, AKI mindnyájunkról gondoskodik. KI mindnyájunkat felemel, vezet és eltévelyedni nem enged.

Honnan jött e hang? Ki volt az, aki szólhatott, és kiről szólhatott? Hogyan lehet az, hogy a kis madárka megértette a hangot, és én a csodás, a tökéletes, én nem hallom meg? Hogyan lehet az, hogy a kis madárka elbírta viselni a fényt, amely körülvette őt, és én nem bírom elviselni, mert engem lesújt? Hogyan? Hát ő volna az erősebb? Amint ezen gondolkoztam látám, hogy a kis madárkát egy végtelen sokasága veszi körül az újabb madárkáknak. De milyen mások valának azok ruhái? Tündöklő fényükben játszadozva, körülvették őt, és velem együtt hallgatták az ő hálaadó énekét.

A csodás hangokat hallva, újból kérdezém magamtól, miképpen lehet az, hogy én eddig ezeket a hangokat nem hallottam, ezeket a csodás fényeket és ruhákat nem láttam? És ekkor megszólalt egy hang, amely azt mondta: Testvérem, ébredj fel a te álmodból, mert ez nem álom, ez valóság! Ím, nézd azt a kis testvéredet, aki köszöntötte az Ő ATYJÁT a hajnalnak első sugaránál. Megköszönte NEKI az ő végtelen szeretetét, jóságát, amellyel körülveszi őt. Megköszönte az ő testvéreinek, annak a sokaságának, hogy körülvették őt, és féltő gonddal vigyáztak reá, hogy el ne tévelyedjen. Testvérem, téged is körülvesz a testvéreidnek végtelen sokasága, kik remegve, féltve, őriznek téged, és ébresztenek, hogy íme, ébredj fel, érezd meg te is ŐT, és adj te is hálát, zengjed te is hálaimádat AFFELÉ, AKI veled ezt megcselekszi. Én széjjelnézvén, nem láttam azt, aki szólt hozzám, csak éreztem mily szegény, szánalomra méltó, eltévelyedett vándor vagyok, aki annyira megfeledkeztem RÓLA, a végtelen SZERETETRŐL.

MAGYARÁZAT: A példában szó van egy vándorról, aki egy erdőségen ment keresztül, és látott egy csodás szép madarat. A vándor mindazon ember, aki nem marad meg, nem áll meg egy helyben, hanem elindul egy úton, hogy megkeresse azt az igazságot, amely neki nyugságot ad. Az erdőség azon emberek sokasága, akik egyforma nagyságúak, helyhez vannak kötve. Nekik egy helyben kell végezniük a rendeltetésüket, mert az ő megkötöttségük nem engedi, hogy a helyükről elmozduljanak. Ők mindig azon talajból táplálkoznak, amelyben felnőttek. A madár ellenben mindazon embertestvérünk, aki szabadon jár, keres, kutat, nem hagyja magát lekötni és megtalálja a fényt, az igazságot, a bizonyságot, és kincse van, amely ragyog és fényes.

Bizonnyal kevés ilyen testvérünk van, aki nincs lekötve, ilyen testvért ritkaság látni. Az ilyen testvérnél meg kell állnunk, hogy azt megcsodáljuk, mert az megigézi a mi lelkünket az ő szép, tündöklő ruhájával, az ő énekével, illetve az imájával. Az ő tündöklő ruhája az ő kisugárzása, az ő éneke, illetve imája pedig az ő igazságos gondolkozása, az ő alázatos beszéde és az ő szeretetteljes cselekedetei. Ez a legszebb ima! Ezért mondják a szellemtestvéreink: „Imátok munka, munkátok munka legyen.” A példa tulajdonképpen az igazságban imádkozó ember imájának a láthatatlan eredményeit ismerteti, mert minekünk fogalmunk sincs arról, hogy mi történik láthatatlanul körülöttünk akkor, amikor mi igazságban imádkozunk, mert mi átlagemberek nem látjuk meg az anyagi szemeinkkel azt, amit csak a szellemlátó, tisztánlátó emberek képesek meglátni.

Ennek a megértéséhez és elfogadásához tudnunk kell, hogy a láthatatlan mindenségben mindent a színek, színárnyalatok fejeznek ki. Saját külön színárnyalata van minden éltetett ásványfajnak, növényfajnak, állatfajnak, minden egyes embernek, szellemnek a Földön és minden bolygón. A mi Atyánk csak a színárnyalatra tekint rá, és már is tudja ki és mi van előtte, és milyen fejlettségi fokon áll az, aki, ami előtte van. Csak nálunk a Földön van mindennek neve. Odaát csak színárnyalat van, és az mindent megmond. A láthatatlan mindenség tehát a számmal ki nem fejezhető színárnyalatok káprázatos nagy tömege.

Ugyancsak saját külön színárnyalata van minden kimondott és ki nem mondott gondolatnak, szónak, mondatnak is. Amikor mi emberek beszélünk, gondolatokat, vágyakat, szavakat küldünk ki magunkból, akkor valóságos fénycsóvák mennek ki tőlünk, amelyek annál fényesebbek, minél több hit, szeretet, alázat van bennünk. Miután az ima nem egyéb, mint a mi Urunk, Jézusunkhoz, és a mi Atyánkhoz küldött gondolat és vágyakozás, illetve a vágyakozó gondolat, tehát mi belőlünk gyönyörű, fénylő, ragyogó kisugárzások mennek ki akkor, ha mi hitünkből tudjuk, hogy velünk van AZ, AKIHEZ szólunk.

Amint a példa mondja, nekünk ilyenkor tündöklő ruhánk van, és bennünket ilyenkor szeretettel simogat egy elviselhetetlen fényű világos kéz. Ez az Ő keze, az Ő melegítő, boldogító fénye. Amint megérezzük az Ő simogató kezét, akkor azonnal még buzgóbban imádkozunk, és érezzük egyúttal azt is, hogy nemcsak Ő, de sokan vannak még körülöttünk, és hallják a gondolatainkat, szavainkat. Ez a megérzésünk igaz, mert mi sohasem vagyunk egyedül, hanem állandóan körülöttünk van a szellemtestvéreink nagy tömege különösen akkor, ha mi hitben és igazságban imádkozunk.

Amikor mi hitben és igazságban imádkozunk, akkor sokan vágyják hallani a mi zengő imádságunkat, amit odaküldünk AHHOZ, AKI mindnyájunkat szeret, vezet, felemel, mindnyájunkról gondoskodik és eltévelyedni nem enged a végtelenségben.

Nem álom, de valóság az, hogy a végtelen szeretet felfogja, meghallja, meghallgatja a FELÉJE küldött szavakat, gondolatokat, és pedig minden egyes gondolatot és szót, amit igazságban, fényben küldünk HOZZÁJA, FELÉJE! Nincs az a háborgó lélek mely, ha egy parányi fohászt, sóhajt küld is FELÉJE a mindenségbe, hogy az meg ne érezze az ŐTŐLE küldött erősséget. Valahányszor tehát mi vagy testileg, vagy lelkileg elerőtlenedünk, akkor nem tehetünk okosabbat, mint azt, hogy egy parányi fohászt, vagy sóhajt küldünk HOZZÁ, mert arra rögtön megjön a bizonyság, AZ ERŐSSÉG, mely megerősít testileg, lelkileg.

Nincs rá eset, hogy egy fáradt vándort, aki összeesik az ő fáradtságában, otthagynák feküdni az út porában, ha az egy sóhajjal, egy vággyal felfohászkodik a végtelen SZERETETHEZ. Ő rögtön mellette van, elveszi az ő fáradtságát, kiemeli az út porából, megerősíti és békességgel, nyugsággal elárasztva, engedi tovább az ő útjára.

Bennünket tehát az imádságunk közben fényes kisugárzás vesz körül. Ez a GLÓRIA, amit a festőművészek az imádkozó szentek feje köré szoktak festeni. Akit az imája közben körülvesz ez a GLÓRIA, az megérzi, meghallja azt a biztató hangot, amely azt mondja neki: „Csak folytasd kicsiny testvérem nézd, mily sokan vannak körülötted, és bizony sokan vágyják hallani a te zengő imádságodat.” Ez a hang a mi URUNK, JÉZUSUNKTÓL jön, és nem fantázia mert, amit mi fantáziának mondunk, az mind meg nem érthető valóság! Ez a meg nem értett valóság azért közöltetik velünk, hogy mi csak hitben, igazságban imádkozzunk és köszöntsük a mi Atyánkat mindjárt a hajnalnak első sugarainál, vagyis amint a megismerésnek, a világosságnak az első sugarai eljönnek hozzánk. Köszönjük meg az Ő végtelen szeretetét és forduljunk bizalommal HOZZÁ, amikor testileg, lelkileg elerőtlenedünk, amikor úgy érzünk, hogy már nem bírjuk továbbvinni a földi életet.

Budapest, 1934. 1. 4.