Szellempélda – Egy városból sokfelé vezet út 2. rész

A példa első része szerint tehát új évünk, illetve új életünk csak akkor van, ha rálépünk az útra, és elindulunk, járunk rajta, vagyis kilépünk az anyagias életből, és nem a kenyérkereső pályát és a családi boldogságot tekintjük a legfőbb jónak, az egyedüli életcélnak. Az egyes kijáratoknál álló kőoszlopok, amelyekre fel van írva az egyes utak hosszúsága és a cél, nem egyebek, mint azok a tekintélyek, akik ezt az utat hirdetik, ajánlják és ismertetik a híveikkel.

Mindegyik úton sokan indulnak el, de sokan vannak olyanok, akik nem figyelnek arra, hogy melyik úton indulnak el, melyik igazság szerint rendezik be az életüket. Ezek a nem gondolkozók, akik magukévá teszik azon emberek életét, akik közt élnek. De vannak kevesen, akik a gondolkozásukban kiemelkedtek a kenyérkereset és a családi boldogság kereteiből, és végig tanulmányozták a hirdetett utakat, és azon igazság szerint rendezik be az életüket, amely a legrövidebb úton vezeti el őket a célhoz.

A legrövidebb útra lépők két csoportra oszlanak. Az első csoporthoz tartoznak azok, akik mindjárt akkor lépnek ki a megszokott életből, akkor kezdik elhagyni az anyagias életet, amikor felébred bennük a vágy egy új élet után, és az a sejtés, hogy ez a világ nem lehet az én világom, és az a tudat, hogy a békét nem az anyagban, nem az embereknél találom meg. Mikor ébredezik bennem ez az érzés, sejtés és tudat, akkor még nem dereng a hajnal, még sötét van, még nem látom az utat, hogy hová fog ez vezetni, de már akkor rá kell lépnem az útra, mert ezen titkos érzés, sejtés és vágy szerint kell gondolkoznom, beszélnem és cselekednem ott, ahova ezek vezetnek, és azt, amit ők mutatnak. Ha ezt teszem, akkor már azelőtt elérem az utamnak az első városát, vagyis az igazságnak az első tökéletesebb meglátását, mielőtt még az élet megpróbáltatásai tikkasztóak, elviselhetetlenek lennének.

Az igazságnak az első, tökéletesebb megismerése, meglátása menedéket ad nekem, miként a vándornak az első város a nap tikkasztó heve ellen, az élet tikkasztó megpróbáltatásai ellen. Abban megpihenhetek, megállapodhatok, ha ismét sötét lesz az, ami eddig világos volt, és addig, amíg egy újabb vágy, sejtés és érzés továbbmenni késztet. Például az igazság első tökéletesebb meglátása, az első város, amely védelmet ad nekem az élet tikkasztó megpróbáltatásai ellen az, hogy magamévá teszem azt, hogy: Minden az Isten akarata, és az Isten akaratában meg kell nyugodnom.

Ha ebben megpihenek, akkor ez ismét elkezd sötétedni, és én bennem újból ébredezik a vágy, egy tökéletesebb megismerés után. Ezen ébredező vágynál rögtön el kell indulnom a szeretet és alázat útján tovább a következő városba, az igazságnak egy tökéletesebb városába, hogy mielőtt az újabb megpróbáltatások megjönnek, én már akkor megpihenhessek ebben a városban, ebben a tökéletesebb megismerésben. Ez a következő város, illetve tökéletesebb megismerés például az, hogy: Semmi sincs ok és cél nélkül, mindennek oka és célja van. Ha ezt jókor magamévá teszem, ha ide jókor vonulok be, akkor ismét védve vagyok az élet megpróbáltatásai ellen. Azok ugyan rám jönnek, de nem tikkasztanak el, nem ártanak.

Így haladva városról-városra, tökéletesebb és tökéletesebb megismerésbe, eljutok az igazságnak abba a még tökéletesebb megismerésébe, hogy: Én minden szenvedésre rászolgáltam, és ha nem ebben, akkor egy előbbi életemben. Tovább haladva végül eljutok abba a legfelsőbb megismerésbe, abba az utolsó városba, ami a Földön elérhető, hogy: Minden próbával az Atyám közelebb visz oda, ahonnan egykoron eltávoztam, ahol egyforma voltam a mi Urunk, Jézusunkkal, hogy ismét olyan hatalmas, tiszta szellem legyek, mint az legnagyobb testvérem az én Uram, Jézusom! Ha ebbe az utolsó földi városba, megismerésbe bevonultam, akkor itt már meg tudom köszönni a szenvedést, és evvel bevonultam a hegytetőn épült városba, ahol nincs más, csak szeretet és béke. Ha én a szeretet és alázat útján ekként vándorlok városból városba, megismerésből megismerésbe, akkor van mindig boldogabb életem, mindig boldogabb új évem! Ezek a kozmikus lelki évfordulók igenis hasznosak, de a naptári évfordulókból sohasem lesz boldogabb életem!

De, ha én úgy viselkedem, mint a második csoportbeli testvéreim, hogy nem indulok el a szeretet és alázat útján a következő tökéletesebb megismerésbe még a hajnal derengése előtt, vagyis nem követem az első ébredező, életrekelő sejtéseket, érzéseket, vágyakat, hanem arra várok, míg világosabban látom, hogy mitévő legyek, akkor mi történik? Az, ami avval a vándorral, aki nem indul el korán reggel, hanem megvárja a nagyobb világosságot.

Ugyanis a szellemi téren is uralkodik a mindenségnek az a csodálatos törvénye, hogy a növekedő világossággal, növekedik a nap heve, vagyis a növekedő megismeréssel növekednek a próbák. Aki figyeli a saját életét, és a mások életét, az észrevette már azt a csodálatos jelenséget, hogy amíg az embernek nincs megismerése, addig rendszerint elkerülik a próbák, és a tudatlanok boldogabb, nyugodtabb életet élnek. Innen van az a szálló ige, hogy: „Boldog tudatlanság!” Azonban a tudatlanság paradicsomából egyszer mindenkinek ki kell lépni az élet iskolájába!

Már most, ha engem már körülvett a világosság, a megismerés, és még akkor sem léptem rá a szeretet és alázat útjára, akkor nem tudom elviselni az élet tikkasztó megpróbáltatásait, és odamenekülök egy árnyat adó fa tövébe, vagyis egy vallásnak a keblébe. Miután a vallásban lehet szeretet és alázat nélkül élni, mert az a vallással összefér, ellenben ott gondolkozni tilos, ezért én a vallásban lelkileg elalszom, és mire ébredezni kezd bennem a vágy a haladás után, már látom, hogy sötétség vesz körül.

Ebben a sötétségben csak úgy tudom követni a sejtésemet, érzésemet, vágyamat, ha meggyújtom a bennem levő parányi hitemnek kicsiny mécsesét, és világítok vele magamnak és a haladni kívánó testvéreimnek. Mit világít meg ez a parányi hit? Azt, hogy merre kell mennem, hogy elérhessem a több megismerést, de ez a parányi fény nem világítja meg azt, hogy mi miért van az életben, ezért én beleütközöm mindenbe, ami kellemetlen, és az felsebzi az én lelkemet. Én végül agyongyötörve, kimerülve érem el a legközelebbi várost, a tökéletesebb megismerést.

Az első városban, az első megismerésben, hogy: Minden az Isten akarata és nekem az Isten akaratában meg kell nyugodnom, lassan, de időben mégis hamar begyógyulnak a lelki sebeim. De mire itt kipihenem a fáradalmaimat, elsötétedik előttem ez a megismerés, és felébred bennem a vágy, és hajt engem a több megismerés felé, a szeretet és alázat útján oda, ahol megismerem azt, hogy: Semmi sincs ok és cél nélkül, mindennek oka és célja van. És ha most azt mondják nekem, hogy ebbe a megismerésbe nagyon nehéz eljutni, mert itt egyszer hirtelen lejtőn kell lemenni a mélybe, egyszer pedig meredeken kell felkapaszkodni, vagyis egyszer le kell szállnom a megérthetetlen események mélységeibe, hogy mindig mélyebben és mélyebben keressem meg azok okát, egyszer pedig hirtelen fel kell mennem, hogy meglássam a rejtelmes esemény célját, akkor én erre a felvilágosításra vagy megrettenek és visszafordulok, visszamegyek a boldog tudatlanok közé az élet nagy városába, vagy elhatározom magam, hogy mégis tovább megyek a tökéletesebb megismerés felé.

Aki visszafordul az lehetőleg könnyen, simán igyekszik visszafoglalni a régi elhagyott helyét a világban, de már nem akar teljes sötétben tévelyegni, mert már tudni akarja lehetőleg mindennek az okát és célját, és arra is törekszik, hogy lehetőleg elkerülje az élet megpróbáltatásait. Aki pedig tovább halad a több megismerés felé, de nem a derengő hajnalban, a sejtésből jövő világosságban, hanem bevárja a több világosságot, és az utána jövő próbák elmúlását, és elbizakodik az eddig kapott megismerésben, bizony eléri az élet vihara, eloltja kicsiny hitének világát, és nem tudja azt meggyújtani, és rájön a kétségbeesés zápora, és eláztatja az ellenálló képességét. De, ha ilyenkor felfohászkodik segítségért, akkor mindig jön hozzá egy olyan testvér, aki már ezt az utat megjárta, és akinek a világító hite nem alszik ki a viharban, mert az olajat, az erőt nem az emberektől, nem önmagától vette, hanem ŐTŐLE, a mi Urunk, Jézusunktól. Amint látjuk, egy lelki évfordulóhoz, egy lelki új évhez, új élethez, nehezen lehet eljutni, és csak úgy, ha mi változunk meg, és nem a naptárunk!

Budapest, 1933. 12. 28.