Szellempélda - Két hiterősítő történet

Jézus Atyja a mi Atyánk, mi tehát testvérei vagyunk Neki és egymásnak. Vagyis mi egykoron egyformán születtünk, mint tiszta szellemek az Atya kebléből. A mostani születés valójában csak testet öltés. Jézus sem született, csak testet öltött, avval a különbséggel, hogy neki nem volt szüksége ehhez földi asszonyra, mint nekünk. (Máté 11,11) „Apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélkül való.” (Zsidók 7,3) Tehát földi anya nélkül, a Melkhisédek rendje szerint. Ezért Ő, mint látszólagos gyermek is állandóan tudatában volt rendeltetésének. Ezt bizonyítja az alábbi történet az Ő gyermekkorából.

Hogy erősebben tudjunk hinni a test halála utáni életben, és hogy erősebben tudjunk hinni az Ő csodás gondviselésében, ezen célból adatta Ő nekünk a Szentlélek által az alábbi két hiterősítő történetet. Az első mindjárt az első században történt Ő utána, mikor az első keresztények még tikokban jöttek össze, mert üldözték őket, halálra adták őket. Így szól:

Vala egykoron egy kicsiny gyülekezet, ahová összejövendtek testvéreink és vágyakozásukban vágyák, kérék ŐT, hogy küldjön nekik vigaszt és erősséget. És erősség szállt rájuk, és ők egymást erősítve, egymásnak fényt és világosságot adának, hogy megismerjék azt, ami előttük még ismeretlen vala.

Törtért, hogy egy nap nem jöttek el mindnyájan, mert néhányat elfogtak közülük, és valának sokan, kiknek megrendült a hitük, amikor látták a társaik eltűnését, és nem tudák, mi lészen velük, mikor fogják el őket is. De vala közülük egy, aki szóla nékik: Ne féljetek, higgyetek, ők bizonnyal eljönnek, és köztünk, velünk lesznek még ma. Mondának erre mások: Ők már nem lehetnek itt, mert ahol ők vannak, onnan már vissza nem jöhetnek, mert megölték őket. Mondá újból az első: Bizonnyal higgyetek testvéreim, hogy ők ma velünk lesznek.

És vala, hogy egyszerre egy nagy fényesség vevé őket körül. Fényesség lett abban a homályban, abban a rejtekhelyben, amelyben valának. És vala, hogy az ajtó, amely le vala zárva, kinyíla, és belépnek rajta akkor azok, akikre vártak. De miképpen jövendtek ők? Nagy fényesség és világosság vevé őket körül, és egy jel vala a homlokukon. Ők mondák: A mi utunk megrövidíttetett és megengedtetett, hogy ma eljöhessünk, mert voltak és vannak köztetek testvéreink, kik hittek, hitükből vártak ránk, vágytak utánunk.

Akik a gyülekezetben valának, csodálkozván nem tudák megérteni, hogy miképpen lehet az, hogy megváltoztattatott az ő ruhájuk, hogy nem vala már földi testük. És mondák azok, akik jöttek a fényes ruhában: Bizonnyal, ami rendeltetett, bekövetkezett. Mi elindultunk arra a hosszú útra. Azok, akik elvittek bennünket, hogy megbüntessenek, azok végeztek velünk, kivégéztek. Vagyis elvették azt a földi ruhánkat, amit ti ismertetek. De Ő, a végtelen jóság felöltöztetett bennünket és szólt, hogy menjünk sietve hozzátok, mert vágytok, vártok, hogy mi is veletek, köztetek lehessünk. Vágyatok, amely hitetekből jött, íme beteljesedett. Mi itt vágyunk, és mi újból eljövünk, ha megengedi az a végtelen jóság, hogy bizonyságot adjon nektek, hogy ne féljetek, legyetek hitetekben nagyok, hatalmasok.

Ez a példa azon célból mondatott el, hogy eltávolítsa tőlünk a halálfélelmet, mert bizonyságot ad arról, hogy nincs halál, csak a szellem örök élete, amely fényes, dicső és boldog, amelynek csak örvendeni kell! A halálveszedelemnek tehát csak örvendeni kell.

A másik példa pedig az Ő csodás kegyelmét mutatja, és bizonyság arra, hogy nekünk a megélhetés miatt, a holnap miatt aggodalmaskodnunk nem kell soha, mert Ő a csodával határos módon is tud nekünk kenyeret teremteni akkor, ha Ő ezt szükségesnek és jónak látja.

A csodás történet Assisi Ferenc testvérünkkel történt az 1220-as években, az akkor még eltemetve, a föld alatt fekvő Pompeji város kopár, lakatlan területén. Erre vándorolt akkor, mint kolduló szerzetes, Assisi Ferenc. Itt találkozott a nehéz, sziklás úton az éhségtől kimerült vándorokkal. Amerre szem ellátott, kopár, kietlen volt minden, és a messze távolban még egy árnyat adó fácska sem látszott sehol.

Az éhes vándorok örvendezve jöttek felém, mondja Assisi Ferenc. Összetett kézzel könyörögtek, hogy segítsek rajtuk, adjak nekik egy darabka kenyeret, és az én tarisznyám üres vala, és nem vala még egy kicsinyke morzsa sem benne. Én sajnálván őket, gondolkozám mit tehetek értük, mit tegyek, hogy ne kelljen elhagynom őket, mert hosszú volt az út odáig, ahonnan remélhettem egy kicsiny alamizsnát.

Mikor látták, hogy üres a tarisznyám, mondá közülük egy, hogy ő megy el kenyérért. Én mondám neki: Jó lesz testvérem, induljunk el mind a ketten, te az egyik, én a másik úton, és térjünk vissza ide. Lehet, hogy te hamarább hozol kenyeret, mint én. És úgy is cselekedtünk. Az én utam csak egy pár lépés volt. Leültem egy kőre az út szélén, és kértem azt a végtelen Jóságot, hogy könyörüljön meg rajtam, és mutasson egy utat, amely egy oly testvéremhez vezet, akinek van még egy kicsiny kenyere, hogy elhozhassam azt azoknak, akik éheznek.

Hogy az én könyörgésem meddig tartott, soká vagy rövid ideig, nem tudom, de tudom, hogy rám jött az est, és az est is elmúlt, és jött az éjjeli sötétség, amelyet felváltott a hajnal pírja, és az én tarisznyám még üres vala. Én elindultam, hogy tovább menjek, amikor jött egy testvérem velem szembe és kérdé: Hová megyek olyan korán, amikor még alig látni az utat? Én mondám: Megyek, mert vannak testvéreim, kik éheznek. Kenyeret szeretnék nekik vinni. Ő mondá: Én adnék nekik, de nézd, mily kevés van nekem is, és nékem még hosszú útra kell mennem. És én mondám neki: Testvérem, könyörülj meg rajtam és azokon, és adj csak egy parányi, kicsiny morzsácskát. Én hiszem, hogy mire visszatérek hozzájuk, az a morzsácska megnagyobbodik, és hatalmas, nagy kenyérré lesz.

Ő adá nékem csak egy morzsácskát, de többet nem, és én leborulva hálát adám annak a végtelen Szeretetnek, hogy meghallgatta szóimat. Visszaindulván ott találtam őket az út porában elgyengülve, elerőtlenedve, és az én tarisznyám megnövekedve. Én kivevém belőle a kenyeret, felosztám köztük. Ők magukhoz vevén azt, megerősödének és mondá az a testvérem, aki a másik úton indult el kenyeret keresni, de üres kézzel jövendett vissza, hogy: Honnan vetted e kenyeret, mert e kenyér nemcsak életet ad, de oly erőt is adott, amelyet nem éreztem azelőtt sohasem. És én mondottam: Ezt a kenyeret Őtőle kaptam, AKIBEN hiszek, AKIRŐL tudom, hogyha az Ő akaratát vágyom és kérem, hogy ha akként kérem, hogy legyen meg az Ő akarata, hogy akkor Ő megadja nekem azt, amire szükségem van. Ők csodálák, de nem tudák megérteni, mert még nem vala hitük!

Édes testvéreim, ez nem volt csoda, mert csoda nincs, csak kegyelem van. Ilyen kenyérszaporítás nemcsak velem történt meg, de sokunkkal. De testvéreim, a csodálatos segítség akképp is történik, hogy embertestvéreitek kapnak egy érzést, amely kényszeríti őket, hogy hozzátok jöjjenek és segítséget hozzanak. Csak ti nem akarjátok meglátni az emberi segítségben az Isteni segítséget, hanem véletlennek nevezitek, ha onnan kaptok segítséget, ahonnan nem is reméltétek, ha megsegít titeket az, akire nem is gondoltatok. Pedig ez ugyanaz, mint ami velem történt. Velem ez csak azért történt, mert messze voltam az emberi segítségtől. A legközelebbi város is oly messzi volt, hogy onnan nem tudtam volna kenyeret hozni idejében. A mi Urunk egy embertestvért küldött hozzám, aki nem akarta odaadni kenyere felét sem, csak egy morzsát. Neki és a többieknek is bizonyságot kellett adni, hogy aki megelégszik a kevéssel is, annál a morzsa is megnövekszik annyira, amennyire szüksége van. Ez a második történet is meg akarja erősíteni a hitünket annyira, hogy ne aggodalmaskodjunk soha a bizonytalanságban a megélhetés miatt, mert a mi mennyei édes Atyánk hatalma és gondviselő szeretete végtelen!

Budapest, 1934. 4. 26.