Szellempélda - Miképpen viselkedjenek az Ő tanítványai?

Szellemtestvéreink 1933. 4. 20-án a következő példát mondták erre. Vala egy vándor, ki egy este bezörgetett a testvéréhez és bebocsátást kért. Amikor kinyílt az ajtó, köszönté testvérét ekképpen: Béke veled! Békesség szálljon rád és a tieidre! Könyörülj meg rajtam, és engedd meg, hogy az éjt nálad tölthessem az istállóban a barmaid közt, hogy kipihenjem magam, hogy mikor felvirrad, tovább mehessek. A ház ura testvéreként fogadta, mert szintén Izrael fia volt, és elkészíttette neki a vizet az előírt evés előtti mosdáshoz, és monda néki, hogy aztán jöjjön az asztalához, mert együtt fog vacsorázni a családjával.

A vándor megköszönte a szíves befogadást és elvégezte az előírt mosdást. Mikor leültek az asztalhoz, az evés előtt a ház ura elmondta az előírt imát. És pedig felemelé szemét és hálát adott az Atyának, hogy neki mindene van, miközben tekintett jobbra, tekintett balra és vára a vándortól, hogy ugyanazt tegye. De nagy vala a csodálkozása, amikor az nem emelé fel, de lehajtá fejét, és nem nézvén sem jobbra, sem balra, mondá: „Atyám, én tudom, hogy te velem vagy. Atyám, én tudom, hogy te engem el nem hagysz. Atyám, én tudom, hogy nem vagyok méltó a te végtelen jóságodra és türelmedre. Atyám, köszönöm! Atyám, add minden testvéremnek, hogy megérezze, megláthassa, hogy nem méltó a te végtelen jóságodra!”

A ház ura csodálkozott azon, hogy miért nem imádkozik a vándor előírásszerűen, amikor az is Izrael fia, és mikor a vacsora után egyedül maradtak, akkor szólt a vándorhoz ekképpen: Mondd, ki vagy te, honnan jöttél, hová mégy, ki volt az, aki így tanított téged imádkozni, aki ennyire elferdítette előtted az előírt imát? Nézd, én látom most már, hogy miért vagy te szegény, azért mert nem tartod be azt, amit előírtak a bölcsek és a nagyok. Látod, én azért élek fényes jómódban, mert én betartom azt, ami elő van írva. Barmaim száma oly nagy, hogy nem is tudom őket elhelyezni. Te is ilyen gazdag lennél, ha betartanád azt, ami előíratott örök igazságnak.

Mondá a vándor: Egy kérdésem van hozzád, légy könyörületes, és szólj az én kérdésemre, de ha nem szólsz, úgyis jó lesz! Mondá a ház ura: Kérdezz, én felelni fogok, mert én velem van az igazság, bennem nincs más csak igazság! Mondá a vándor: Bizonnyal a te anyagi kincsed nem a tiéd, az csak rád bízatott ATTÓL, AKI azt akarja, hogy széjjeloszd azt, ha testvéreid sokaságára rájön az éhség. Amiként látod, ruhám rongyos, saruim nincsenek, tarisznyám üres, egyebem nincs csak botom, amelyre rátámaszkodva kipihenem az életem fáradalmait. Mégis azt mondom neked, hogy nekem kincsem van, amely fényes és tart örökkön örökké! Ez a kincs reám bízatott, hogy vigyázzak rá, és visszaadjam ANNAK, AKI rám bízta. E kincs nehéz, e kincs súlyos annyira, hogy meggörnyedve tudom csak elhordozni, elviselni, de hiszem, hogy nem sokáig kell már vinnem e kincset, mert elvétetik tőlem, és másokra bizatik. Bizonnyal az én kincsem más, mint a tiéd, bizonnyal nem ismered azt, AKI rám bízta, mert ha ismernéd, bizony velem jönnél, bizony segítenél nekem és azoknak, kik hozzám hasonlók, és velem járják az utaknak hosszú útját. Mondá a ház ura: Bizony szánalomra méltó vagy te szegény vándor, mert neked semmid sincsen, te csak beképzeled azt magadnak. Te és a hozzád hasonlók, csak akkor juttok hozzá valamihez, ha megszán titeket egy olyan, mint én, de bizony kevesen vannak ilyenek, mint én. De menj a bölcsekhez, és ha megmondod, hogy én küldtelek, akkor azok könyörülnek rajtad, és neked nem kell járnod többé az utaknak útját. Mondá a vándor: Én nem gondolom, én tudom, hogy kincsem van, ha én elmennék a bölcsekhez, azok nem ismernék meg az én kincsemet, nem adhatnám oda nekik, mert az csak azoknak adatott, akik vágyják megtudni, hogy kicsodák ők, honnan jöttek, miért vannak, hová mennek. Mondá a ház ura: Akkor csak menj a hozzád hasonlókhoz!

Eljövend az ideje, hogy lepihentek, de a ház ura álmatlanul töltötte az éjt, mert gondolkozott a vándor szavain, és nem tudá, mi azok értelme. Reggel odament hozzá és adott neki egy erszényt teli ezüstpénzzel, hogy könnyebb legyen az ő útja. A vándor elfogadta és mondá: Köszönöm, sokaknak nevében, mert evvel sokaknak fogom letörülni a könnyeiket, és sokaknak fog felragyogni e kincsnek a fénye.

MAGYARÁZAT: A vándor egy tanítvány, aki arató munkájában elfáradván, betér egy anyagi kincsekben gazdag testvéréhez, hogy nála megpihenve, virradatkor továbbmenjen. Mikor kinyílt az ajtó, a Mesterének szavaival köszönté őt: „Béke veled! Békesség szálljon rád és tieidre!” Hogy megmutassa alázatát, csak az istállóban kért fekvőhelyet, mert hasonló akarván lenni a mi Urunkhoz, Ki szintén megelégedett az istállóval mikor közénk jött. A ház ura felismervén benne a hitsorsost, testvérének szólította és meghívta, hogy vacsorázzék vele és az övéivel, de éljen az előírt szokásokkal, az írott imával, miként ő és az övéi.

A tanítvány engedelmeskedett, mert hiszen az Úr avval küldte ki, hogy éljen azokkal a szokásokkal, amit elébe adnak (Lukács 10,8), és töltse be mindenkinek az igazságát, mert így illik nekünk. (Máté 3,15) De a tanítvány tudta azt is, hogy nem szabad követni és utánozni azt, ami ellenkezik az alázattal, a szeretettel, de jó példát kell adni. Azért nem imádkozott oly büszkén, mint a ház ura, hanem a fejét alázatosan lehajtva, félre nem nézve, röviden csak annyit mondott, amit mindegyikünknek mondani kell: „Atyám, én tudom, hogy te velem vagy. Atyám, én tudom, hogy te engem el nem hagysz. Atyám, én tudom, hogy nem vagyok méltó a te végtelen jóságodra és türelmedre. Atyám, köszönöm! Atyám, add minden testvéremnek, hogy megérezze, megláthassa, hogy nem méltó a te végtelen jóságodra!”

A ház ura, aki a legfontosabbnak és a lényegnek csak a formákat, a kereteket tekintette, kérdőre vonta ezért a tanítványt, és megmondta neki, hogy azért szegény, mert nem tartja be azokat a formákat, amik lerögzítettek örök igazságoknak. Ő meg ellenben azért gazdag, mert betartja a dogmákat, a bölcsek, a nagyok rendelkezéseit. Itt jellemző aztán a tanítványra, hogy az nem ellenkezett vele, nem mondta neki, hogy: „Nem igaz! Én nem azért vagyok szegény, és te nem azért vagy gazdag!”, mert ebből csak haszontalan vita lett volna, hanem csak választ kért a kérdésére, de nem követelte. A tanítványnak ugyanis még a választ sem szabad kikövetelni senkitől, mert az erőszak!

A ház ura kijelentette, hogy megadja a választ, hiszen így kívánja az igazság, ő benne pedig csak igazság van. Mondá a tanítvány: Kié a te kincsed? Bizonnyal nem a tiéd, az csak rád bízatott, te csak a sáfárja vagy, hogy gondozd, és add azoknak, akiket az Atya küld hozzád. Nézd a rongyos ruhámat, lemondásomat, a mezítelen lábamat, amellyel vigyázok minden lépésemre, hogy ne gázoljak bele a szeretetbe, az üres tarisznyámat, a bizonyságát annak, hogy eldobtam magamtól az anyaggyűjtés iránti vágyakat. Nincsen más csak a botom, a hitem, amelyre támaszkodom az élet fáradalmaiban. És mégis nekem nagy kincsem van, amely fényes és örökké tart. Ez a kincs, a békességgel teljes életem, amelyet kaptam az anyagban, amely fénylik. Bizonnyal te nem ismered ŐT, AKI e kincset adta, mert ha ismernéd, velem jönnél az Ő útján, és segítenél nekem.

Mondá a ház ura: Bizony szánalomra méltó szegény vagy te, mert neked semmid sincs, ez mind csak képzelődés. Te neked csak akkor van valamid, ha én tőlem és a hozzám hasonlóktól kapsz, de ilyen kevés van, mint én. Ez a dicsekvés jelenti azt, hogy itt tudja a balkéz, a gőg, hogy mit cselekszik a jobb kéz, a szeretet. (Máté 6,3) De ha elmégy a bölcsekhez, és felajánlod a szolgálataidat nekik, mindened lesz, és nem kell járnod ezen úton. A tanítvány nem fogadta el a világ szolgálatát, mert a bölcsek nem fogadnák el az ő kincseit, mert az nem nekik küldetett, hanem a kisdedeknek (Máté 11,25), kik vágyjak megtudni azt, hogy kicsodák, honnan jöttek, miért vannak, hová mennek.

A ház ura, vagyis az általa felépített világnézetben lakó anyagias ember álmatlanul töltötte az éjszakáját, mert nem értette meg a tanítványt, és reggel egy ezüstpénzzel teli erszényt adott a tanítványnak, Júdás pénzt, hogy könnyítsen magán. Az megköszönte és elfogadta, hogy szétoszthassa azoknak, akik rászorulnak, hogy azok előtt felragyogjon a szeretet, az alázat, a hitnek a fénye még jobban!

Budapest, 1933. 5. 4.