Szellempélda – Ne féljünk az új igazságoktól

Jézus Atyja a mi Atyánk, mi tehát testvérei vagyunk Neki és egymásnak. Hogy ismét hasonlók legyünk HOZZÁ, az alábbi példában bíztat, hogy ne féljünk az új igazságoktól, ha azok békességet, életet adnak. Nagy vala egykoron a nap heve, és elszárada minden. Nem valának árnyas fák, hogy életet adhattak volna. Vala nagy szomorúság, keresés, kutatás, mert nem vala mit enniük, és vala rettegés a bekövetkezendő időktől. Vala ekképpen messze földön, de valának helyek, hol vala termés és bőség mindenben. De azokhoz nem volt szabad elmenni, mert azok tisztátlanoknak tartattak, és aki azoktól valamit elfogadott, az tévelygőnek mondatott. De vala mégis egy éhező, aki mondá: Én elmegyek mégis azokhoz, akiknek mindenük van, bár tudom, hogy odáig hosszú és fáradtságos az út, de bizonnyal lesz ott olyan is, amit elszabad hoznom, ami nem lesz kárára senkinek. Ő nem hagyá magát lebeszélni és elindult a nehéz, rögös úton.

Amiképpen méne látá, hogy szembe jönnek vele testvérei, annyira megrakodva, hogy izzadának. Ő köszönté őket: Béke veletek! Ők is hasonlóképpen és kérdek: Hová mégy te fáradt vándor ebben a tikkasztó melegben egyedül és minden csomag nélkül, így nem éred el a várost. Ő mondá: Bizonnyal nincs nálam semmi, de velem van AZ, AKI mindennel ellát, én elérem a várost, ahol minden van, és elvihetem az enyéimnek is azt, amire szükségük vagyon. Mondá közülük az egyik: Bizonnyal nagy erősség van veled, eléred célodat, de ha visszajössz velünk, mi megosztunk veled egy kicsiny részt, mert többet hoztunk magunkkal, számítva azokra is, akiknek nincs semmijük. Ő mondá: Köszönöm a ti jóságotokat, bizonnyal könnyebb volna nékem visszamenni veletek, de én reám sokan várnak, kiknek hiányuk van, ezért mennem kell. Ő tovább méne, nem törődvén avval, hogy kisebesedett az ő lába. Vala, hogy kétnapi járóföldre vala attól a várostól, ahová bemenni akar. De ereje elfogyván, leült egy száraz fához.

Fáradtságában erősséget kérvén, megjelent előtte egy testvére, kit nem látott, hogy honnan jött, mert amerre nézett az utak üresek valának. Az a testvér köszöntvén őt, feléje nyújtá egy ital vizet és mondá: Akiben te bíztál az elindulásodnál, AZ erősséget küldött néked általam miután megpróbált. Ő mondá: Nem tudom ki vagy te, honnan jöttél. A te ruhád más, mint az enyém vagy azoké, akiket ismerek. Nem tudom elfogadhatom-e tőled azt, amit te adsz nékem, hátha az a romlásomra lészen? Mondá az: Ó kicsiny testvérem, miképp gondolod azt, hogy nem volna szabad elfogadni a segítséget ATTÓL, AKI mindnyájunk felett őrködik és küldi az Ő segítségét akkor, amikor a pusztaságban vagy és utat nem látsz. Nyújtsd felém kezedet és meglátod, erősség száll rád. Vala, hogy amint az a testvér megérinté kezét a fáradtság elhagyá őt, és erőben folytatá útját. Az a testvér pedig mindig két kőhajításnyira méne előtte mígnem eléré a várost.

Mikor a városba ért nagy vala a szomorúsága, mert az üres vala, onnan már mindent elvittek, amit elvinni lehetett. Szomorúságában újból ott vala az a testvér és kérdé: Miért szomorkodsz, mikor elérted célodat? Mondá ő: Célomat elértem, a városba megérkeztem, de nincs benne az, amit kerestem. Mondá az a testvér: Jöjj egy kicsiny hajlékba, egy kicsiny testvérhez, kevés az, amit ő adni fog, de mire a tieidhez érsz, az annyira megnövekszik, hogy elég lesz mindnyájatoknak. Ők bekopogának egy városon kívül levő hajlékba, és a hajlék ura üdvözölvén őket, mondá: Legyetek az én testvéreim, mert nékem mindenki testvérem, az én hajlékom nyitva áll minden testvérem részére. Én minden testvéremet egyformán szeretem, mindenki részére van egy kincsem, amellyel ha valaki él, az nagyra növekszik. EZ A SZERETET ES BÉKESSÉG! A vándor ezt hallván elszomorodva mondá:

Hiszen ezt én is tudom, ezt ott is mondják ahonnét eljöttem. Én mást akartam, tehát hiába jöttem ide. És vala, hogy ő elaludt, mert rájött az est, és mire eljött a hajnal derengő fénye, felébredvén elvétetett tőle minden fáradtság, lábainak sebei begyógyulának. Ő csodálá mikép lehet az. És jött a testvére, aki egy kicsiny tarisznyában hozá néki gyümölcsöt mondván: Testvérem nézd, amim van, megosztom veled. Fogd e kicsiny tarisznyát, bízzál, higgyél, és mire odaérsz a tieidhez, az a kevés, ami benne van, megnövekszik annyira, hogy elég lesz mindnyájatoknak. Ő bár mást szeretett volna, de elindult, és bekövetkezett.

MAGYARÁZAT: A példa a mi időnkre vonatkozik, mi vagyunk benne. Mi nálunk száradt el minden életet adó igazság. Száraz kóró lett az evangéliumból, mert nem hiszünk benne, nem öntözi a hit esője. Nagy a nap heve, az élet megpróbáltatásai. Nincsenek sehol a lelkekben árnyat adó fák, vagyis árnyat, életet adó békesség és szeretet, mert a hitetlenség következtében mind kiszáradt. Mi rettegünk a jövendőtől. Vannak azonban emberek, kik békében élnék ott, ahol mindenki békétlenkedik, mindenük van a nincstelenségükben, és szeretetet éreznek a szeretetlenségben. De ezeket a mai világ nem tartja tiszta elméjűeknek. Ezekhez nem szabad elmenni, mert aki elmegy hozzájuk, az tévelygőnek mondják. De azért akadnak bátrak, akik azt mondják: Én mégis elmegyek azokhoz, akiknek mindenük van, szeretetük és békességük.

A példa szerint az az ember, aki elindult a lelki kincsekben bővelkedőkhöz az nem volt vallásos ember, azért ennek éhsége nagyobb, mint a vallásosságban élő emberé. A vallástalannak mondott azért indul hamarább keresni, mert éhesebb és tudja, hogy hosszú lesz az ő útja, de nem hallgat az anyagiasságban élőkre, mert hiszi, tudja, hogy talál a lelki dolgokban olyat, ami nem lesz senkinek a kárára. Természetes, hogy amikor a lelkiekben üres ember elindul keresni, kutatni, akkor legelőször találkozik a vallásosságban elő testvéreivel, és látja rajtuk azt, hogy ők nagyon meg vannak terhelve, keretekkel, szabályokkal, faragott képekkel. Ő békességgel köszönti őket és ők viszont.

A vallásos lelkek, emberek, csodálkoznak a kereső emberen, hogy az szabályok és keretek nélkül indult el, és mondják neki, hogy így nem éri el a várost, az egyházat, és hívják, jöjjön velük vissza, ők megosztanak vele mindent, amijük van. De a kereső szegény lélek nem hagyja magát lebeszélni, mert neki és övéinek, éhes gondolatainak, sokra van szükségük. Bár kisebesedett a lába a kutatása fájdalmas lett, ő mégis továbbhalad, és bízik ABBAN, AKINEK erejével elindult. És annyira elközeledett a városhoz, a valláshoz, hogy már csak kétnapi járóföldre volt tőle, vagyis attól csak a hit és szeretet hiánya választotta el. Ez választ el bennünket mindentől.

Ereje elfogyván, a szeretetet, hitet nélkülözve, lelkében lepihent és erőért fohászkodott fel. És a mi Urunk, Jézusunk küldött hozzá egy erősítő, bíztató gondolatot, érzést. A fáradt ember az erősítő, bátorító gondolatot, érzést bizalmatlanul fogadja, mert ilyen idáig ismeretlen volt előtte, de amikor elfogadja, erősséghez jut. És újból elindulván, követi az erősítő, bátorító érzést, amely mindig két kőhajításnyira volt tőle. Vagyis a szeretet és hit hiánya választotta el attól, hogy az benne legyen.

Amikor a kereső ember, lélek eléri a várost, az egyházat, vagyis hittel, szeretettel belemélyed az egyház tanításaiba, akkor szomorúan, csalódva látja, hogy már onnan mindent elvittek. Amit lehetett elvinni, azt elvitték az emberi változtatások, a meg nem értés, a tudatlanság. Nincsen már ott békét és életet adó igazság! Szomjúságában ismét megjelenik előtte az az erősítő, bátorító érzés, gondolat, amely idáig vezette, és a kereső ember elmondja, hogy azért szomorú, mert a városban, a vallásban nem találta meg azt, amit keresett. Erre a bátorító, erősítő gondolat, érzés elvezette egy, az egyházon kívül levő hajlékba, ahol szeretetet, békességet kínálták neki.

A kereső ember itt csodákat várt, és csalódva mondta: Hiszen ez nem új. Szeretetet, békességet kínáltak már nekem ott is ahonnan elindultam, az anyagiasságban. És akkor eljött az est, elaludt, és egy új hajnal, új derengő sugaraira ébredt fel. Vagyis bekövetkezett, hogy a kereső lélek előtt elsötétedett, és elmúlt a régi tudás és egy új megismerés hajnalára ébredvén, lelki sebei begyógyulának. És ő csodálá, mikép lehet az, hogy most már békességet, szereteted érez. A hajlék ura, vagyis az új megismerés birtokosa pedig megkínálta őt az új megismerés gyümölcseivel, a békességgel, a szeretettel, alázattal, hittel és mondá: Mire odaérsz ezzel a tieidhez, vagyis a te gondolatvilágodba, akkor az annyira megnövekszik, hogy elég minden gondolatodnak, minden érzésednek, és nem fog éhezni sem. Testvéreim, minden erősítő, bátorító, bíztató gondolat, érzés TŐLE jön, hogy fogadjuk el mindazt, ami békességet ad, és növeli a szeretetet!

Budapest, 1934. 6. 14.