Szellempélda - Ne hagyjuk el a vallásunkat!

Szellemtestvéreink 1933. 4. 6-án a következő példát mondták erre. Két vándor megy az úton. A nap heve eltikkasztja őket. Szomjúság gyötri őket, a lábukat felsebezte az út köve, sebeiket belepte az út pora, és ők alig tudnak már menni. Megpillantanak a távolban egy árnyat adó fát. Ők örömmel, vígsággal üdvözlik azt. Érzésükben az vala, hogy ők ott megpihenhetnek, gyümölcsöt is találnak, és éhségüket csillapítják a fának a gyümölcseivel, sőt még vizet is találhatnak, mert ahol zöldellő füvek és fák vannak ebben a nagy forróságban, ott víznek is kell lenni.

Ők sietve menének nem törődvén az út fáradalmaival, hogy hamar elérhessék azt a fát, ami be is következett. Mikor odaértek látták, hogy bizony nem vala ott sem zöld fű, a fa már elszáradt, és gyümölcs rajta nem vala. Leültek tanakodván, hogy mit csináljanak, hogy el ne pusztuljanak itt az út porában. Mondá az egyik: Én hiszem, hogy nemsokára egy árnyat adó felhőcske fog felénk borulni, az elveszi a nap hevét és nékünk könnyű lesz folytatni a mi utunkat, amíg el nem érjük a várost, amely már nem lehet messze. Mondá a másik: Nézz körül, honnan vagyon néked gondolásod, hogy ide felhőcske jöjjön, amely árnyékot és vizet ad, amikor a legnagyobb tisztaságban ragyog felettünk az ég. Az én szemeim jók, és én mégsem látom, hogy valahol, valami mutatkozna. Bizony nem jön ide egy hűs árnyékot és vizet adó felhő, és nem teszi nekünk lehetővé azt, hogy mi felfrissülve elérhessük a várost, és ne essünk össze. Mily könnyen vagyon neked hited abban, ami nem is lehet. Ne higgy te ilyesmiben, inkább induljunk tovább, mert bizony, ha itt felfrissülésre várunk, egyikünk sem fogja elérni a várost, mielőtt a sötétség ránk borulna, és akkor el fogjuk téveszteni az utat, és bizony elpusztulunk az út porában.

Mondá a másik: Bár igazság vagyon te veled, amiképpen te látod, de én mégis hiszem, hitemben imádkozom, és kérem az Ő segítségét. Én hiszem, hitemből tudom, hogy ő meg nem feledkezik rólunk, és meglesz úgy, amint mondottam. Jobb lészen itt maradni, mert lészen, hogy jön az árnyat adó felhőcske, megöntözi az út porát, vizet ad nekünk, a szomjúságunk elmúlik, és mielőtt még besötétedik, mi még elérjük a várost. Mondá a másik: Szép a te hited, de te csak higgyed! De én cselekszem. És akkor ott hagyá őt és elindult, hogy hamarább elérje a várost. Melyik cselekedett jól?

MAGYARÁZAT: A vándorok mindig mi vagyunk, a földi emberek. Amint lelki öntudatra ébredünk, keresni kezdjük az élet értelmét és célját, vagy megfordítva, amint elkezdjük keresni az élet értelmét és célját, akkor ébredünk öntudatra, és akkor már vándorok vagyunk. Vándorolunk az egyik elképzelésből a másikba, mígnem rátalálunk egy olyanra, amely a lelkünknek nyugságot, békességet ad az élet megpróbáltatásaiban, de addig bizony elmúlik sokszor az életünknek a háromnegyed része is. Aki hamarább elkezd vándorolni, az a boldogabb, mert az találja meg hamarább Jézust, és az Ő békéjét, azt, amit nem adhat meg ez a világ!

A vándorlásunkban sokszor eltikkaszt a nap heve, vagyis az élet és annak izgalmai. Akkor szomjúság gyötri a lelkünket, és felmerül a kérdés, a vágy, megtudni azt, hogy mi az élet értelme, a szenvedések célja, van-e valami, ami az élet különböző helyzeteiben nyugságot ad, és ha van, mi az. Keresésünket, haladni akarásunkat felsebzik a zúgolódás és a kétely kövei, és a zúgolódás és a kétely által okozott fájdalmunkat elmérgesítik az élet viszontagságai, miként a nyílt sebet gyulladásba hozza és elmérgesíti a rá szálló por. Ilyenkor bizony alig tudunk haladni a megkezdett keresésünkben.

Ebben a keresésben, mikor a lélek nyugságot keres, mikor keresi az élet problémájának a megoldását, minden ember először eljut a valláshoz. A valláshoz ugyanis nem akkor jövünk el, amikor gyermekkorunkban tanuljuk a hittant, tanuljuk az Ótestamentumbeli történeteket és megismerkedünk az Újszövetségben Jézus életével. Nem! Ilyenkor még nagyon messze vagyunk a példában felhozott fától, a vallástól. A vallás fájához csak akkor közeledünk, ha az életben a felzaklatott lelkünk nyugalmat, hűs, árnyat adó helyet keres.

Csak ilyenkor vesszük észre a vallást és örömmel, vígsággal üdvözöljük azt, mint a Szahara utasa az életet adó oázist, hogy a lelkünk ott megpihenjen, mert úgy gondoljuk, ahol annyi az ember, mint a fű és azok messziről nézve zöldellnek, vagyis látszólag nyugságban élnek, akkor ebben a mindent felperzselő izgalmas életben, ott víznek, életet adó erőnek is kell lenni. De, amikor nagy fáradtsággal belemélyedünk a vallás tanításaiba és belehatolunk a vallásos emberek lelkivilágába, akkor csalódással vesszük észre, hogy ott nincs életet adó erő, és nincs nyugság a vallásos emberek lelkében.

Miért van ez? Azért, mert amint a példa mondja, a fa már elszáradt és gyümölcs rajta nem vala. Vagyis a vallás, még pedig a Földön levő valamennyi vallás már elszáradt, és nem terem gyümölcsöt egyik sem! Vagyis semmiféle vallás a Földön nem teremti meg a lelki békességet az emberben. A vallás csak addig lehet zöldellő fa, amíg nem tanít mást és nem követel az emberektől mást, csak szeretetet, alázatot, hitet, és bizalmat a mi Atyánkban és a mi Urunk, Jézusunkban. De elszárad azonnal minden vallásnak a fája, mihelyst kikezdik a dogmák, a szentségek, a téves tanítások, és mihelyst az Isten szolgáiból egyházi szolgák lesznek, akik nem adnak példát sem a szeretetről, sem az alázatról, sem a hitről. Ezért a vallás fája alatt levő sok száraz fűszál, ember gyűlölettől eltelve ütődik egymáshoz az élet viharaiban, pedig templomba járnak, énekelnek, imádkoznak, gyónnak.

Mi kereső vándorok, mit csinálunk, ha ezt látjuk? Egyelőre leülünk a fa alá, egyelőre helyet foglalunk a nyugtalan, száraz fűszálak, emberek között. Tanakodunk, mit csináljunk, hogy el ne pusztuljunk, hogy az életünk ketté ne törjön, mint annak a sok száraz fűszálnak, embernek az élet viharaiban. Tulajdonképpen ekkor lesz belőlünk, vándorokból két csoport. Az egyik csoportja a testvéreknek csalódásában ott hagyja a vallást, és vallás nélkül indul el az életben tovább, hogy elérje az őshazát. A másik csoportja a testvéreknek ellenben ott marad a vallásban és fohásszal, vágyakozással fordul az Istenhez, és hiszi, és tudja, hogy az Isten nyugságot, életet adó igazságot, megismerést fog küldeni, és nem borul rá a sötétség a vallás száraz dogmái alatt, hanem világosságban, mindent világosan látva, elfogja érni azt a fényes hazát, ahonnan egykoron eltávolodtunk, és amit a vallás mennyországnak mond.

Ebbe a másik csoportba tartoznak a valláserkölcsi, bibliai alapon álló spiritiszták. Mert ők komolyan veszik Jézus Urunknak eme szavait: „Még sok mondani valóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok. De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem ő magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek.” (János 16,12-13) Ama vigasztaló pedig a Szent Lélek, akit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam néktek.” (János 14,26)

Jézus Urunk itt nem egy erőről beszél, hanem olyan tisztult, magas szellemekről, akiket az Atya küld, akik hallják, szólják és tanítják Jézus szavait. Ezek a szellemek tanítanak minket már az egész világon, de Jézus 1900 évvel ezelőtt még nem mondhatta el, mert akkor még el nem hordozhattuk volna.

Azok a spiritiszták, akik a Biblia alapján állnak, ők azok a vándorok, akik megmaradtak a fa alatt a vallásban, de kimélyítik azt a szellemek által, a Jézus küldöttei által hozott életet adó igazságokkal. A spiritizmusban jön el az az életet adó felhő, amely megöntözi a kiszáradt fát és a fűszálakat az élet vizével. Bizony, ha a vallásokról lefűrészeljük a száraz ágakat, a dogmákat, akkor nem marad meg bennük más, csak a szeretet. Minden vallás egyforma, és új, zöld lombkoronát kap, ha nem hirdet mást csak szeretetet, alázatot, hitét, és akkor lészen egy akol, egy pásztor. Senkinek sem szabad tehát a vallás fájától eltávozni, mert akkor nem éri el a békesség városát, ahová kívánkozik. Helytelenül cselekedett tehát az a vándor, aki a fától eltávozott azt gondolván, hogy ő már ismer minden igazságot, és az Isten már nem adhat neki újat.

Budapest, 1933. 5. 4.