Szenvedés a spiritizmus megvilágításában

Ki kormányozza ezt a világot? Isten a végtelen Szeretet, az abszolút Igazság, a legmagasabb értelem, a legnagyobb Bölcsesség! Ha ezt tudjuk, akkor el kell ismernünk, hogy sehol nincs véletlen, hanem mindennek van oka és célja, így oka és célja van annak a mérhetetlen szenvedésnek is, ami körülöttünk, velünk van napjainkban.

A szenvedésnek oka az, hogy az Isten gyermeke, a tisztán megteremtett szellem az ő megteremtése után az ő szabad akaratából kifolyólag annyira elmerült a gőgben, hogy gőgjében nem akarta elismerni az Atyának a feltétlen hatalmát, eltávolodott Tőle, és belemerült az anyagba. Az emberi testnek elnevezett nehéz anyagban elmerülve elvesztette tisztánlátását, nem látta többé szellemi eredetét, és hitetlen lett. A gőghöz tehát hozzájárult a hitetlenség, és ez a kettő pedig megölte benne a szeretetet, és kifejlesztette az érzékenységet, az indulatot, a haragot, a gyűlöletet, a nagyravágyást, a kapzsiságot.

No most, ha körülnézünk a világban, mit látunk? Érzékenységükkel okoznak az emberek egymásnak lelki gyötrelmeket, szétszakítják a családi, rokoni, baráti kapcsolatokat, amiért szenvednek lelkileg, anyagilag. Indulatos kitörésekkel okozzák a haragot, a haraggal a tartós gyűlöletet, amiért szenvednek lelkileg, anyagilag. A nagyravágyásukkal, kapzsiságukkal elvonják egymástól a betevő falatot, kifosztják egymást, munkanélküliek, hajléktalanok lesznek, amiért szenvednek lelkileg, anyagilag. A szenvedésnek az okát tehát ismerjük, de miután mindennek nemcsak oka, hanem célja is van, nézzük most már, hogy mi a célja a szenvedéseknek.

A szenvedésnek az a célja, hogy az ember a szenvedésben, és a szenvedés által megtisztuljon a gőgtől, hitetlenségtől, gyűlölettől, mint a szenvedések okozóitól. Vagyis végeredményben, hogy az ember a szenvedés által megszabaduljon a szenvedéstől. A hasonszenvi gyógymódot tehát az Isten találta fel és alkalmazza azért, hogy meggyógyítsa vele a beteg és emberi testbe zárt szellemgyermekeit. Ő, a végtelen Szeretet nem sújt bennünket szenvedéssel, és nem büntet. Ő csak engedi, hogy a mi gőgünk, hitetlenségünk és gyűlöletünk, nekünk szenvedést okozzon, hogy megtisztulva jöhessünk vissza Hozzá, a kimondhatatlan boldogságba.

Ha tehát napjainkban a Földön nagy a nyomorúság és a szenvedés, és nem akar elmúlni, hanem egyre csak növekszik, ez azt jelenti, hogy napjainkban a Földön nagy a gőg, a hitetlenség, a gyűlölet és nem akar elmúlni, hanem egyre növekszik. A szenvedésnek, a nyomornak a bizonysága és fokmérője a gőg, a hitetlenség, gyűlölet és megfordítva. Az Igazság megfordítva is igazság marad! Ha most már tudjuk a szenvedés okát és célját, ha rájöttünk a két ismeretlenre, akkor ezek segítségével megfejtjük a nagy algebrai tételt, és rájövünk a harmadik ismeretlenre is, vagyis megtaláljuk a szenvedés tartamát. Hiszen ez után tudakozódik minden ember. Valahányszor, valahol két ember beszélgetni kezd, okvetlen elhangzik az a kérdés: „Meddig mehet ez így?” Az egész világ keresi ezt a harmadik ismeretlent.

A spiritizmus segítségével mi most megfejtettük ezen kérdést. Addig tart a nyomor és a szenvedés, amíg oka és célja van, vagyis amíg bennünk gőg, hitetlenség, gyűlölet van. A gőgben, hitetlenségben, gyűlöletben csökönyösen megmaradni akaró szellemgyermek tehát addig okoz magának szenvedést, nyomort, addig égeti magát a gőggel, hitetlenséggel, gyűlölettel, amíg alaposan megégetve, meggyötörve, alázattal azt nem mondja:

„Atyám, elismerlek már, hogy a Te a Mi Atyánk vagy! Atyám, elhiszem már, hogy Te csak az alázat, a hit, a Szeretet mennyeiben vagy! Atyám, szent lesz már ezentúl előttem a Te neved! Atyám, jöjjön el már a Te országod, a béke országa! Atyán, legyen meg már a Te akaratod, bármi jöjjön is reám! Atyám, nem kérem én már ezentúl az anyagi kenyeret, csak a lelki kenyeret, az alázatot, a hitet, a szeretetet, ezt add meg nekem ma és mindennap! Atyám, bocsásd meg már az én bűneimet, mert már én is megbocsátok mindent, de mindent mindenkinek! Atyám, adj erőt a kísértésben, és szabadíts meg engem a gonosztól, vagyis a bennem lakozó gőgtől, a megkísértések, a próbáik, a szenvedések, a nyomorúságok által. Ámen!”

Ha az ember ilyen nagy alázatban tudja elsóhajtani a Miatyánkot, hogy a végén azt mondja: „Atyám, szabadíts meg a gőgtől a szenvedések által!”, akkor elérte a szenvedés az ő célját, és megszűnik! Mert akkor már az önként, szeretetből vállalt szenvedés is örömöt okoz. Amíg a Miatyánkot sokszor elmondjuk, és csak arra vigyázunk, hogy hányszor mondtuk el, és még hányszor kell elmondani, addig abból semmi hasznunk nincsen! Ne az imát ismételjük, hanem azt a megszólítást, hogy: „Én Istenem! Én Atyám! Én mindenem!” Ezt ismételjük addig, amíg alázatban, hitben, szeretetből tudjuk kiejteni azt! Ezután kezdjük el az imát. Így tett Assisi Ferenc is.

Miután egyedül a szenvedés hivatott arra, hogy mi megtisztuljunk a gőgtől, hitetlenségtől, gyűlölettől, tehát nekünk a szenvedést szeretni kell, kívánni kell, annak örülni kell, mert azután jutunk a kimondhatatlan, örökké tartó boldogságba. Ezért szól hozzánk Assisi Ferenc a szellemvilágból most ekképpen:

Fivéreim és nővéreim! Nem abból van nekem hasznom, ha minden kincsem van, és a lelkem üres, hanem ha semmim sincsen, ha koldus szegény vagyok, és a lelkem megtelik Ő vele, a Szeretettel. Óh, bár lehetnék egy ilyen koldus, hiszen akkor mindenem van. Mert ha engem megaláznak, ha engem kitaszítanak, akkor testvéreim nekem jó. Ha szenvedek, akkor tudom, hogy az nekem jó, tudom, hogy az nekem hasznomra van. Nehéz volt nekem is. De mi érdemem van nekem akkor, ha nekem minden könnyű? Nem, testvéreim, ne keressük a könnyűt, a szépet, hanem csak egyet keressünk, az legyen Ő, a Szeretet, a mi Urunk, Jézusunk, a Mesterünk!

Ha végig korbácsol az élet, ha zivatarban nem nyitnak ajtót nekünk, ha kitagadnak bennünket, ha ujjal mutatnak ránk, akkor annak örvendjünk. Örvendjünk, ha szenvedni tudunk, ha szenvedünk a gúnytól, megalázástól, nélkülözésektől, akkor imával köszönjük meg azt Neki, és azoknak a testvéreinknek, akik gúnyolnak, akik lelki és anyagi szenvedést okoznak nekünk. Köszönjük meg a mi végtelen jóságos Urunknak mindenkor azt, ha alkalmat ad arra, hogy szenvedhessünk. Hiszen nem Érette szenvedünk, hanem magunkért!

És bizony, aki magáért szenved örömmel, az Érette is szerved! Mert elhiszi Neki azt, hogy annak úgy kell lenni, mert ha nem úgy kellett volna lenni, akkor Ő nem engedné meg azt sem, hogy egy hajunk szála is meggörbüljön. Mert Ő Nála, és Ő előtte semmi sincs ok és cél nélkül. Aki hisz Ő benne, az örömmel szenved, aki nem hisz Benne az zúgolódik a szenvedések ellen! Mi a legfényesebb bizonyság tehát az Ő benne való hitnek? Ha örömmel szenvedünk. Aki nem tud még örömmel szenvedni, annak a Jézus Krisztus még nem valóság! Aki fél a szenvedésektől, aki indulatba jön és haragra lobban, ha bántják, az nem hisz a mi Urunk, Jézusunkban!

Ezért testvéreim, ne féljetek a szenvedésektől, örvendjetek. Ha bántanak, ha rosszat mondanak rátok, ha kitaszítanak, akkor köszönjétek meg ezt Neki örömmel ekképpen: „Uram, köszönöm, hogy erre is méltónak találtál engem. Mert, ha erre méltónak találtál engem, akkor Uram, Te szeretsz engem, és megadod nékem azt, amire szükségem vagyon. Uram, küldj még szenvedést, hogy mutathassam, hogy láthassák a testvéreim rajtam azt, hogy én, ki porban fetrengek, én mosolygok, s örvendek a szenvedéseimnek! Uram, könyörgöm, adj még többet a szenvedésekből, mert én tudom, hogy az nemcsak értem van, hanem sokakért, sokaknak a megkönnyebbülésére!”

Bizony nehéz lesz megérteni a szavaimat, hogy miképp is lehet örvendeni a szenvedésnek. De én is úgy voltam, mint ti vagytok most. Ha alamizsnát kértem magamnak, nem magamnak kértem, hanem azoknak, kiknek nem adatott meg. Ti is a családtagjaitokért kéritek. Amikor kértem, és az ajtók becsapódtak előttem, akkor örvendtem. Amikor legjobban megaláztak, kigúnyoltak, kitaszítottak, akkor tudtam, hogy Ő velem van. Akkor jött az erő, fénysugár, és boldog voltam. Legyetek ti is ekképpen. Ha a nehéz idők kényszerítenek alamizsnát kérni, és ha becsapódnak előttetek az ajtók, ha kitaszítanak, ha kigúnyolnak, örüljetek és mondjátok: „Uram, köszönöm, mert nem engem aláztál meg, mert nekem kincset adtál. Köszönöm, hogy ezt el tudtam viselni!” Fivéreim és nővéreim, Isten veletek! Isten veletek!

Budapest, 1931. 11. 26.