Történet Jézus látszólagos gyermekkorából

Jézus Atyja a mi Atyánk, mi tehát testvérei vagyunk Neki és egymásnak. Vagyis mi egykoron egyformán születtünk, mint tiszta szellemek az Atya kebléből. A mostani születés valójában csak testet öltés. Jézus sem született, csak testet öltött, avval a különbséggel, hogy neki nem volt szüksége ehhez földi asszonyra, mint nekünk. (Máté 11,11) „Apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélkül való.” (Zsidók 7,3) Tehát földi anya nélkül, a Melkisédek rendje szerint. Ezért Ő, mint látszólagos gyermek is állandóan tudatában volt rendeltetésének. Ezt bizonyítja az alábbi történet az Ő gyermekkorából.

Vala egykoron, mint ti mondjátok, messze-messze és réges-régen egy kicsiny gyermeki lélek, KI bár hasonlatos vala a többiekhez mégsem vala olyan, mint a többiek, mert csodálatos erő vala VELE. Vala, hogy ahol Ő megjelent, ott elmulának a könnyek, a fájdalmak, és öröm és vígság jőve a szomorúság helyébe. Vala, hogy Ő elméne egy napon egy városnak egy ismeretlen utcájába, ahol sok vala a szomorúság és végtelen vala a könnyeknek árja. Ő odaméne a könnyezőkhöz és szomorkodókhoz, és szóla hozzájuk ekképpen: Miképpen lehetséges az veletek, hogy szomorúságotok vagyon, mikor látjátok, hogy körülöttetek minden új életre ébred, minden örvend az életnek.

Vala, hogy ők jobban megnézék a gyermeki lelket, hogy megismerhessék ŐT, mert idegen volt előttük. Ők szerették volna meglátni az övéit, hogy arról megismerhessék, hogy Ő honnan jött, és hová megy, de nem látták mellette az övéit. Ő mondá nekik: Látom, érzem mi vagyon a gondolatotok. Én bizonnyal idegen vagyok köztetek, de nem valék mindenkoron az és bizonnyal nem leszek az akkor, ha megismertek engem, és megismeritek azt, AKI engem küldött. Bár kicsiny gyermeki lélek vagyok, miként ti látjátok, de AKI elküldött engem, AZ bizonyságul erősséget is adott, hogy megvigasztalhassam könnyező testvéreim sokaságát. Bizonnyal az én időm még nem érkezett el, hogy mást is cselekedhessek, mint amit most cselekszem, de tudom, hiszem, hogy szóim körülvesznek benneteket, könnyű lészen utatok, és nem könnyeztek.

Vala nagy csodálkozás, hogy ki légyen ez a kicsiny gyermeki lélek. Ők kérdezvén ŐT, mondák NEKI: Mondd, te csodás, kicsiny, gyermek, KI vagy TE? Honnan jöttél, hol vagyon a TE otthonod, és hol vannak a tieid, hogy elengednek TÉGED egyedül, és nem féltenek, hogy eltévelyegsz a városban? És Ő mondá újból: Az enyéim velem vannak, ők féltő gonddal vigyáznak rám, hogy el ne tévedjek. Hogy honnan jöttem, onnan ahonnan mindnyájan elindultunk egykoron, és ahová mindnyájan visszatérünk, a fénybe, a nyugságba, az örömökbe! Béke veletek! Amikor ezt mondá, eltüne!

A történet bevezető szavai a mi gondolkozásunkat jellemzik. Mi, keresztények beszélünk Jézusról múlt időben. Ez a mi legnagyobb bajunk, hogy Ő előttünk csak vala, régen, messze-messze! Mert hasonlatos vala a többiekhez, az megtéveszt bennünket. Embernek gondoljuk, de mert csodálatos erő vala BENNE, az sejteti velünk, hogy még sem vala olyan, mint a többiek. Ha azt olvassuk, hogy „Ahol Ő megjelent, ott elmulának a könnyek, a fájdalmak, és öröm jőve a szomorúság helyébe”, akkor kívánjuk az Ő jelenlétét, az Ő eljövetelét újra, mert nem hiszünk az Ő szavaiban, amikor Ő azt mondja: „Én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Máté 28,20) Hiszen, ha a közönséges szellemek állandóan körülvesznek bennünket, akkor természetes, hogy Ő, a leghatalmasabb Szellem is körülvesz bennünket mindennap a világ végezetéig!

A legújabb tudomány szerint a fény egy finom anyag, Jézus szellemteste is, amely a legnagyobb, legintenzívebb fény, szintén egy finom anyag, amely betölti ezt a mindenséget, és betölti a mi lelkünket is, ha mi enni, inni akarunk belőle, ebből a mennyből alászállt kenyérből. (János 6,53) Jézus tehát nem a múlté, és nem is lehet soha! Ő most is mondja mindnyájunknak: „Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek.” (János 6,53) Ha a szellemnek a burka, lelke, vagyis a mi lelkünk, amely szintén fény, vagyis finom anyag, befogadja a Szeretet anyagát, akkor eszi-issza az Ő fénytestét, szeretetét, és öröme, békessége örökké tart.

Örök élet az a város, amelybe Ő lejött, a mi lelkünk. Kik a lakói? Lakói a jó és rossz, a helyes és helytelen gondolatok, érzések. Van itt aztán utcája és tere minden jó és rossz tulajdonságnak. A szeretetnek, alázatnak utcája és tere ismeretes ELŐTTE, de a gyűlöletnek, gőgnek, hitetlenségnek utcája, tere Jézus előtt ismeretlen. Ezekben a szeretet előtt ismeretlen utcákban van a szomorúság és könnyeknek árja. Mikor Ő a Szeretet elmegy egy lélekbe, amely befogadja, akkor mindig ebbe az ismeretlen utcába tér be, és szól az ott szomorkodó, síró gondolatoknak, érzéseknek ekképpen: „Miért szomorkodtok, sírtok, amikor körülöttetek csak úgy hemzsegnek, szállnak ide-oda, az öröm gondolatai, érzései, és örvendenek újjáéledésükben?” Ez Jézus vigasztalása, és akképpen történik, hogy az Ő fényteste, szeretetanyaga, rezgései ráhatással vannak a mi szomorkodó gondolataink, érzéseink anyagára, rezgéseire és átváltoztatják azokat az öröm és békesség rezgéseire, anyagára, gondolataira, érzéseire. Amikor mi azt mondjuk, hogy megvigasztalódtunk, akkor Ő tette ezt, mert mi ettük az Ő fénytestét. Az Ő teste és vére tehát nem a föld anyaga és folyadéka, csak a gyarló ember találta ki ezt, mert ezeket könnyebb bevenni, mint a Szeretetet.

Amikor Ő, a Szeretet először jön be a léleknek ismeretlen utcájába, akkor ott Ő még idegen, és a lélek igyekszik ŐT, a Szeretetet jobban megnézni, megismerni, különösen az övéit, a szüleit, hogy azokról ismerhesse meg, hogy honnan jött, hová megy, de nem látja mellette az övéit, a szüleit! Vagyis mi kutatunk a Szeretetnek a szülő okai után, mert nem látjuk mellette azokat, ami természetes, mert a Szeretetnek a szülei, övéi A HIT ÉS AKARAT!

Ő látja a gondolatainkat, érzéseinket, azért mondja nekünk most is: „Én bizonnyal idegen vagyok köztetek.” Bizonnyal a Szeretet idegen köztünk. „De nem valék mindenkoron az, és bizonnyal nem leszek az, ha megismertek engem, és AZT, AKI engem küldött.” Vagyis a Szeretet nem volt előttünk idegen mindenkoron, abban az időben, amikor még az Atyánál voltunk, mint tiszta szellemei, és ismét nem lesz előttünk idegen akkor, ha megismerjük ŐT, a Szeretetet, és azt a Szeretetet, AKI küldte ŐT! Természetes, hogy a megismerés alatt nem a látást, nézést kell értenünk, hanem a VELE való érintkezést, cselekvést!

Amikor a Szeretet először jön hozzánk, az mindig kicsiny, azért szimbóluma a gyermek. És ez a kicsinyke Szeretet mondja nekünk, hogy bár kicsiny vagyok, de adatott nékem annyi erősség, hogy megvigasztalhatom a testvéreim sokaságát. De mert kicsiny vagyok, tehát az én időm még nem érkezett el, vagyis nem érkezett még el az az idő, hogy áldozatot hozhassak. Ahhoz szükséges, hogy nagyra nőjek. Csak a nagyra nőtt Szeretet képes áldozatot hozni, magát feláldozni.

Amikor a Szeretet a szenvedésnek könnyeit örömkönnyekké változtatta át nálam, és én figyelem lelki életemet, akkor csodálkozva kérdem önmagámban, hogy: „KI VAGY TE, AKI ezt megcselekedted. Honnan jöttél te kicsiny, parányi érzés, hol van a TE otthonod, és hol vannak a szüleid, miért engednek el egyedül, és miért nem vigyáznak rád, hogy el ne tévedjél a gondolatok és érzések nagy városában, a lélekben?” Vagyis én kezdek kutatni a Szeretetnek a szülei, szülő okai után, hogy mi légyen az, ami majd megszüli én bennem is a Szeretetet?

És Ő mondá: Az enyéim, vagyis a Szeretetnek szülei a hit és akarat velem vannak, és féltő gonddal vigyáznak rám, hogy el ne tévelyedjek. Honnan jöttem, onnan ahonnan mindnyájan elindultunk és visszatérünk, a fénybe, nyugságba, örömökbe. Vagyis az összes rezgések, érzések, gondolatok egykoron mind egy helyről indultak ki, még az ellentétesek is, de az Atyától való eltávolodás következtében átváltoztak, amiként egyes angyalok is átváltoztak ördögökké! De lészen, hogy egykoron az összes ellentétes rezgések, érzések ismét visszaváltoznak szeretetté, és akkor térnek vissza!

Amikor ezt mondá, eltüne! Ez annyit jelent, hogy amikor mi már megismerjük a Szeretet lényét és szülő okait, akkor eltűnik előlünk a forma, amelyben a Szeretetet megismertük, vagyis eltűnik a földi család, a földi rokonság alakja, formája, eltűnnek a vallásos formaságok, külsőségek, szokások, erkölcsi előírások, vagyis mindazok az alakok, amelyekben a Szeretet először szólt hozzánk, emberekhez. Amint látjuk e kicsiny példában, kevés szóban, sok mondatott nekünk!

Budapest, 1934. 5. 3.