Virágok letépése

Jézus Atyja a mi Atyánk, mi tehát testvérei vagyunk Neki és egymásnak. Jézus Urunk, a mi legnagyobb testvérünk, nekünk, aggodalmaskodó embereknek példaképen felemlíti a mezei liliomokat. Ők se nem szőnek, se nem fonnak, és mégsem aggodalmaskodnak az öltözet miatt. Hogy a virágokról az Atya gondoskodik, azt látjuk. De, amikor azt látjuk, hogy a virágok ki vannak téve a gyarló emberek szeszélyeinek, romboló kedvének, akkor önkéntelenül felmerül bennünk a kérdés: Lehet-e az a teremtő Atya oly kegyetlen, lehet-e az Ő akarata, hogy mikor én egy csodás virágot látok, azt letépem és megsemmisítem anélkül, hogy gondolnék rá, hogy ezt ott kellett volna hagynom, hogy más is gyönyörködhessen abban a virágban. Lehet-e az, az Ő akarata? Nem lehet ez annak az Atyának öröme, az akarata, mert nem lehet, hogy legyen egy teremtő Atya, vagy mondjuk egyszerűbben egy kertész, aki fáradtsággal, féltő gonddal felnevel egy színpompás virágot, és amikor már gyönyörködhetne benne, akkor jön egy kegyetlen, önző ember, és letépi. Nem lehet, hogy ez ANNAK az akarata legyen, ezt nem bírom megérteni. Ekképp gondolkozom a leszakított virágok fölött!

Ha egy veréb nem esik le az Atya akarata nélkül, akkor a virágpusztítás is az Atya akarata lenne? Ha pedig ezt lehetetlennek tartom, akkor miképp értelmezzem az Atya akaratát? Úgy, hogy az Atya bizonyos korlátokon belül nekünk szabad akaratot engedélyez. Ha most az Ő akaratával történik a mi akaratunk is, akkor világos, hogy semmisem történik az Ő akarata nélkül. Ő megengedi, hogy mi gonoszul is cselekedhessünk, hogy lássuk, hogy annak rossz következményem vannak, hogy annak nyomában a szenvedés jár.

Azáltal tehát, hogy az Atya bizonyos korlátokon belül szabad akaratot engedélyez, azáltal kineveli a szabad akaratunkat csak a jóra. Mi a saját kárunkon okulva, egy bizonyos idő után, nem fogjuk akarni a rosszat, csak, ami a szeretettel egyezik. Vagyis tökéletesek leszünk, mint a mi Atyánk, mert Ő is mindig csak jót akar. Ha a rossz cselekedetek felett gondolkozunk, azokból nagyon sokat tanulhatunk. Mi most a tanulság abból a két esetből, hogy az ember egyszer letépi a virágot és megsemmisíti, máskor meg letépi, hogy magáévá tegye. Mind a két eset elrettentő példa, hogy mi szellemi értelemben ne viselkedjünk ekképpen, mert bizony mi majdnem mindnyájan lelki virágokat tépünk, hogy megsemmisítsük, vagy magunkévá tegyük őket.

Ha virágok alatt a lélek virágait értjük, és ha magunkba szállva látjuk, hogy miképp viselkedünk mi ezekkel szemben, akkor bizony meglátjuk a mi gonoszságunkat. Mik a lélek virágai, melyek szépek és illatoznak? Ezek a hit, szeretet, alázat és azok az igazságok, amelyek békességet adnak. Már most, mikor történik meg az első eset, hogy mi ezeket letépjük és megsemmisítjük, hogy más ne gyönyörködhessen azokban? Vagyis mikor tépjük mi ki másnak a lelkéből a hitet, szeretetet, alázatot és valamely életet adó igazságot, és mikor semmisítjük meg ezeket? Miképp, mivel csináljuk azt?

Mi kitépjük és megsemmisítjük másnak a hitét, a mi hitetlenségünkkel, másnak a szeretetét a mi szeretetlenségünkkel, másnak az alázatát a mi gőgünkkel azokból a lelkekből, amelyeknek a hite még nem szikla, és amelyeknek szeretete és alázata még nem erősség! Mi kitépjük és megsemmisítjük másnak a lelkéből, és a lelkében az ott kivirágzott, életet adó igazságot, ha az abban a lélekben még nem lett meggyőződéssé, még nem lett tudássá, és mi az ellenkezőjét hirdetjük. A kitépést és megsemmisítést mi öntudatlanul cselekedjük, a mi ellentétes gondolatainkkal, helytelen szavainkkal, és rossz cselekedeteinkkel. Azért mondta a mi Urunk, Jézusunk, hogy: " Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Máté 5,16) Mert ha ellenkezőleg történik, ha a mi cselekedeteinket látva, ha a mi szavainkat hallva, ha a mi gondolatainkat érezve az emberek nem dicsőítik, de megtagadják az Atyát és Jézust, akkor bizonnyal mi lelki virágokat téptünk le, és semmisítettünk meg öntudatlanul, és ezért felelni fogunk.

Most lássuk, hogy mikor történik meg a második eset, mikor tépünk le mi virágokat azért, hogy azokat magunkévá tegyük? Ez akkor történik meg, ha én tudatosan, akarva akarom, hogy egy más lélek illetve, sok más lélek, éppen úgy gondolkozzon, mint én, éppen úgy beszéljen és cselekedjen, mint én, ugyanazokat az igazságokat tegye magáévá, mint én. Ha én erőszakosan tépek ki egy lelket, illetve sok lelket az ő helyükről, az ő hitükből, az ő meggyőződésükből, az ő igazságukból, és erőszakosan viszem át az én hitembe, az én meggyőződésembe, hogy magamévá tegyem őket, hogy ők rám hallgassanak, hogy engem kövessenek, hogy nekem hódoljanak, és nekem hozzanak még anyagi áldozatot is, akkor én virágokat téptem, hogy magamévá tegyem azokat.

Ezt a virágtépést és magamévá tevést csinálja az egyes ember, cselekszik az egyházak, és az ördögnek nevezett ellentétes szellemek, és pedig tudatosan, akarattal. Ez a virágtépés sokkal nagyobb bűn, mint az első esetben, mert tudatosan történik, és mégis, különösen a keresztény egyházak követik már el évszázadok óta folytonosan és szüntelenül még ma is, dacára annak, hogy virágtépésüket és a virágok elsajátítását könny és vértenger követte, és fájdalmas szenvedés jelezte évszázadokon át. Ma pedig ez a bűnös eljárásuk sok kellemetlenséget és kultúrharcot idéz fel. Ez az erőszakos virágtépés nem jogosult még akkor sem, ha az egyik egyház tiszta búzának gondolja magát, és a másik egyházat meg konkolynak nézi. Hiszen éppen erre mondta a mi Urunk, Jézusunk: „Hagyjátok, hogy együtt nőjjön mind a kettő az aratásig.” (Máté 13,29-30) De a keresztény egyházak nem akarják megérteni Jézusnak a Bibliában hagyott üzeneteit. Igazán jó volna tehát megszívlelni a virágtépésből és elsajátításból folyó tanulságot, hogy: Ne tépjétek le! Gyönyörködjetek benne ott, ahol van, hogy amikor a virágát elveszíti, gyümölcsöt hozzon, majd abból ismét, még több virág legyen!

Amint látjuk, mindaz, amit mi a virágokkal szemben elkövetünk, csak csekélység ahhoz képest, amit az emberekkel szemben követünk el. És az ATYA megengedi, hogy mi ezt is megcselekedhessük a mi szabad akaratunkkal, de megengedi a következményeknek, hogy nekünk azért szenvedést okozzanak, hogy mi szabad akaratunkból csak a jót cselekedjük. Addig pedig, amíg mi még a rossz cselekedetekre is képesek vagyunk, az ATYA rossz cselekedeteink elkövetését csak ott, azoknál engedi meg, ahol, akik ezekre rászolgáltak. Tehát nem lehet az ATYÁT igazságtalansággal sem vádolni.

Nekünk tehát van is szabad akaratunk, és nincs is. A mi szabad akaratunk hasonlattal élve olyan, mint egy vezetőkötélhez egy vékony cérnaszállal hozzákötött lepkéknek a szabad akarata. Ezek csak addig repülhetnek el a vezető kötéltől, ameddig a cérnaszál engedi. A vezető kötél jelenti az ATYA akaratát és kegyelmét, a vékony cérnaszál a mi szabad akaratunkat. A vezető kötél állandóan mozog, halad fölfelé, és nemcsak a lepkéket viszi magával az elhagyott ATYA hajlékba, de a Föld anyagát is állandóan sodorja magával. Nekünk tehát valamennyiünknek meg kell javulnunk, üdvözölnünk kell, még a sátánnak is. Ez az egyedüli predesztináció, eleve elrendelés!

Ami pedig a földi virágot illeti, annak nincs kárára az, ha az önző, irigy ember letépi, mert az abban levő életerőnek a letépés után azt mondja az ÚR: „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután.” (Máté 25,21) A letépett virág életereje aztán nagyobb és szebb növényegységeket, utána pedig állategységeket éltet, mint állati lélek, és végül több emberi életben tovább fejlődik, mint öntudatos SZELLEM.

Budapest, 1935. 1. 10.