A királyi menyegző és a nagy vacsora

A királyi menyegző és a nagy vacsora példázatát lásd Máté 22,2-14 és Lukács 14,16-24. A menyegző is, a nagy vacsora is egy alkalom, ahol a hivatalosak gyomra megtelik minden jóval. Szellemi értelemben véve a menyegző és a nagy vacsora egy-egy alkalom, amelyet az Isten felkínál az embernek, hogy a lelke beteljen szeretettel. Ez az alkalom pedig nem más, mint a földi életben felkínált rendeltetés. A vacsora a kisebb rendeltetés, amelyben csak az én lelkem telik meg szeretettel, a királyi menyegző egy nagyobb rendeltetés, amelyben nekem egy szellemcsoportot, mint menyasszonyt kell elvezetnem Hozzá.

Aki a leszületése előtt csak arra vágyakozott, hogy az ő lelke teljen be szeretettel, az a nagy vacsorára kívánkozott. Aki pedig azt vágyta, hogy ne csak az ő lelke teljen be szeretettel, hanem azt is, hogy az ő szeretetével egy egész szellemcsoportot, mint mennyasszonyt elvezessen a vőlegénye elé, Jézus elé, hogy vezető szerepet töltsön be a Földön, hogy a lelkek pásztora legyen, aki ezt választotta az a királyi menyegzőn való részvételét kérte leszületése előtt. De neki nagyobb a felelőssége, mint annak, aki a nagy vacsora, illetve csak a saját lelkének a jóllakása után vágyakozott.

Hogy a szeretet képes a szellemnek a burkát, lelkét betölteni úgy, mint az anyagi eledel a gyomrot, az azért van, mert a szeretet egy finom anyag. Ebből a mindenfelé sugárzó finom anyagból áll a mi Urunk, Jézusunknak a teste és az igen magas például a Napban lakó szellemeknek a teste is. Azért mondja a mi Urunk, Jézusunk, hogy az Ő teste bizony étel, az Ő vére bizony ital. Aki eszi az Ő fénytestét, a szeretetet, és issza az Ő fényvérét, a szeretetet, amely állandóan sugárzik belőle, tehát nem a kenyeret és bort, az Őbenne lakozik, és Ő abban. (János 6,55-56) Mindazon ember, aki már evett Jézus fénytestéből, szeretetéből, azon az meglátszik.

A királyi menyegző példázatát Jézus Urunk akkor Izrael vezetőinek, főpapoknak, farizeusoknak, írástudóknak és a véneknek mondotta, azután pedig a mindenkori szellemcsoportok mindenkori vezetőinek. A nagy vacsora példázatát ellenben csak egy embernek mondja, aki a nagy tömegben volt, és azt mondta Neki, hogy: „Boldog az, aki eszik kenyeret az Isten országában.” (Lukács 14,15)

És ki a hivatalos a királyi menyegzőre vagy a nagy vacsorára? Az aki ilyen rendeltetést kért a leszületése előtt. Azért vannak sokan a hivatalosak, mert sokan kérték azt, és azért kevesek a választottak, mert mikor ide leszületnek, az anyag annyira elfátyolozza a látásukat, hogy a rabjai lesznek az életpályájuknak, foglalkozásuknak, és csak az öt érzékükre támaszkodnak. Ők csak az értelmükre hallgatnak, vagy a vallások kereteiben, a dogmák szorosaiban élnek, vagy az élő sövények, a bennük élő gyarlóságaik közt állnak. Választott tehát az, aki hallgat a hívó szolgacsoportra, vagy a hívó egy-egy szolgára.

Kikhez jönnek a szolgacsoportok, és kikhez jön az egy szolga az Ő hívó szavával? A szolgacsoportok hívják a mindenkori szellemcsoportok mindenkori vezetőit, az egy szolga pedig hívja az egyes embert, hogy a lelke beteljen szeretettel. Hogy valaki elfogadja a királyi menyegzőre való meghívást, illetve hogy választott legyen arra, hogy egy szellemcsoport vezetője legyen, és mint mennyasszonyt elvezesse a vőlegényhez, Jézushoz, ahhoz az szükséges, hogy egy előbbi földi életében már részt vegyen a nagy vacsorán, vagyis már az előző földi életében a lelke beteljen a szeretettel. Minden leszületendő szellemnek tehát először a nagy vacsorán való részvételt kell kérnie. Ha aztán a földi életében elfogadja a meghívást, teljesíti ezt a rendeltetését, és akkor a következő eletében kérheti a királyi menyegzőre való elhivatását is, mert akkor már elfogadja.

Mint mondottuk, a királyi menyegzőre a hivatalosakat, vagyis a vezetésre elhivatottakat egy egész szolgacsoport hívja. A mindenkori szellemcsoportok mindenkori vezetőihez, mindig két szolgacsoport küldetik. Izraelnél az első szolgák voltak a patriarchák, Ábrahám, Izsák, Jákob, Mózes stb. A második szolgacsoportban pedig voltak a próféták. Az elsőkre nem hallgattak, az utóbbiakat megölték a hivatalos vezetők. A keresztényeknél az első szolgacsoportba tartoztak a tanítványok és az apostolok, a második szolgacsoportba a reformátorok. Az előbbiekre nem hallgattak, az utóbbiakat megölték a kereszténység hivatalosai. A spiritizmus első szolgái a kopogó, kődobáló és bútorokat mozgató szellemek, a későbbi szolgái a tanító szellemek, akiket a Biblia Szentléleknek és Igazság lelkének nevez. Az elsőkre a hivatalosak nem hallgattak, az utóbbiakat megverték, megölték a közönyükkel, a kételyükkel, a gőgjükkel.

A második szolgacsoport azért mondja, hogy a király tulkai és hizlalt állatai le vannak vágva, mert a tulkok jelentik a haragot és a hizlalt állatok a felhizlalt búsulást. Mind a két gyarlóságot, állati tulajdonságot, a haragot és búsulást a hivatalosak az Istennek tulajdonítják, azért bátorítják a szolgák a hivatalosakat, hogy az Isten már levágta ezeket, hogy ezek már Nála nincsenek.

A király hadai nem mások, mint a hivatalos vezetők bűnös cselekedeteinek a következményei. Ezek a következmények felégetik a bűnös vezetők gondolatvilágait, ezek a városok, és elvesztik a bűnös akaratot és öntudatot annyira, hogy a bűnös vezetők egy ideig, időben kifejezve évezredekig, mint öntudatlan erők működnek a Föld gyomrában, de nem örökre. A szolgák aztán elmennek azokhoz, akik a Kámory féle Biblia szerint az utak fejeinél, kezdeteinél vannak. Az elindulásnál a szeretet felé, az elindulók közt vannak még jók és gonoszak.

Annak az embernek az esete, akinek nem volt lakodalmas ruhája úgy értendő, hogy Jézus idejében szokásban volt, hogy a vendégek a lakodalmas terembe való belépésük előtt, ingyen kaptak egy fehér lakodalmas palástot, azt csak le kellett akasztani a szögről és felvenni az előszobában. Ez a magára öltött fehér ruha jelenti a magára vett jó szándékot, jóakaratot, nemes elhatározást. E nélkül a királyi menyegzőn a nép vezetésében részt venni nem lehet. Aki mégis megkísérli a népnek rosszakarattal való vezetését, annak a király szolgái, a karma, a törvény megkötik a kezét, lábát, a cselekvő képességét, és kivetik a külső sötétségbe, a bűnhődésbe, hol lészen sírás, fogcsikorgatás, bánat és zúgolódás.

Az az egy szolga, aki a nagy vacsorára hívja el az egyes embert az nem más, mint a hívó gondolat, érzés, sugallat. A választott hallgat reá, illetve aki hallgat reá az választott. Aki pedig nem hallgat rá, az mentegetőzik. A mentegetőzések értelme a következő? A szántóföld jelenti az életpályát, a foglalkozást, hivatalt, üzletet, műhelyt stb. Az öt iga ökör jelenti az öt testi érzéket, amelyeket igába fog az ember, hogy az életpályáján velük szánthasson, cselekedhessék. A feleség jelenti a segítségül szolgáló észt, értelmet, tudást.

Aki az életpályájára vagy az öt testi érzékére hivatkozik, az még kéri a kimentését, de aki az értelmére, tudására hivatkozik, az már a kimentését se kéri, vagyis nem kéri a hívó gondolatot, szolgát, hogy az mentse ki az Isten előtt, mert természetesnek találja, hogy az értelemhez nem kell szeretet. Erre a hívó gondolat elmegy azokhoz, akik a város utcáin, szorosain vannak. A város utcái és szorosai pedig a vallás keretei és szoros dogmái.

Akik ezekben élnek, azok megismerésben szegények, szeretetben csonkák, alázatban sánták, hitükben vakok, mert az ő szeretetük nem terjed még ki a más vallásúakra, a más nézeten levőkre. Ezekből még kevesen jönnek el a nagy vacsorára, a nagy szeretethez, alázathoz, hithez. Akik az utakon, a sövényeknél vannak, azok azon emberek, akik már elindultak a szeretet felé, akik már úton vannak, de megálltak az élő sövények közt, a bennük élő gyarlóságaik közt. Ezekből annyi sokan hallgatnak a hívó gondolatra, sugallatra, érzésre, hogy megtelik velük a Föld, ő velük telik meg egy-egy spiritiszta kör is, aminek örvend a mi Urunk, Jézusunk, mert Ő él, és lát, és hall.

Budapest, 1932. 11. 3.