A nagy rendeltetésünk

Jézus Atyja a mi Atyánk, mi tehát testvérei vagyunk Neki és egymásnak. Amikor a mi URUNK Jézusunk, a mi legnagyobb testvérünk azt mondja, hogy: „Minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a romlott fa pedig rossz gyümölcsöt terem.” (Máté 7,17), akkor evvel idézi az ok és okozat törvényét, vagyis annyit mond, hogy a jó oknak jó az okozata, a rossznak rossz. Ha mi a szeretet ellen vétkezünk, akkor bűnt követünk el. A bűn pedig egy rossz ok, amelynek rossz az okozata, vagyis a szenvedés. Mi aztán, ha szenvedünk, tudatlanságunkban azt mondjuk, hogy büntet az Isten. Pedig nem úgy van. Az Isten nem büntet. Ő csak hagyja, hogy a rossz oknak az okozata elérje célját, vagyis eltérítsen bennünket az újabb bűntől. A rossz okozatból tehát jó ok lesz. Így változtatja át a végtelen bölcsesség a rosszat jóra. Vagyis a rossznak célja, rendeltetése az, hogy előidézze a jót. Mindennek van tehát oka és célja.

A célt mi másképpen rendeltetésnek is mondjuk. Egy emberi élet tehát egy rendeltetés arra, hogy mi egy lépéssel előbbre haladjunk a szeretetben, a mi eredeti nagy rendeltetésünk felé! Mert a mi végtelenül szerető Atyánk minden gyermekét avval az eredeti nagy rendeltetéssel teremtette, hogy azok saját elhatározásukból, saját szabad akaratukból munkatársaivá legyenek, mint a földi apa gyermekei a földi apjuknak. Pál apostol is beszél erről a nagy rendeltetésről, amikor azt mondja, hogy mi Isten munkatársai vagyunk. (Kor. I. 3,9) Tehát mi mindannyian az Isten munkatársai vagyunk, és mivel TŐLE eredünk, így ŐHOZZÁ is térünk vissza. Tehát nem veszhet el, nem kárhozhat el örökre senki. Minthogy Isten is azt akarja, hogy mindannyian visszatérjünk ŐHOZZÁ, így újból csak lehetetlen az örök elkárhozás.

A teremtett szellemek bármily messzire is eltávolodnak az Atyától, az eredeti rendeltetésük, az örök üdvözülés mégis megmarad. Mert a kiszabott rendeltetésnek örökös érvényt adott az Atya örök akarata. És az Atya örök, korlátlan akaratával szemben a szellemek korlátolt akarata tehetetlen. A szellem az Ő korlátolt akaratával nem változtathatja meg az örök üdvözülés tervét, örök kárhozattá, mert ez a teremtett szellem győzelme volna az Örökkévalóval szemben. Ez pedig lehetetlen!

Nem veszhet el, nem kárhozhat el tehát egyetlen egy szellem sem. Mert csak akkor veszhetne el egy szellem, ha a mindent tudó Atya már a teremtés kezdetén avval a szándékkal teremtette volna, hogy elvesszen, és ha akarna, se tudjon üdvözülni. Bizonnyal ez a végtelen Szeretetről nem tételezhető fel, mert Ő egyformán szereti minden teremtett gyermekét. Üdvözülnie kell tehát még a sátánnak, a Lucifernek is. Az örök elkárhozás ellen beszél Jézus is, amikor azt mondja: „Az pedig az Atyának akarata, aki elküldött engem, hogy amit nékem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam azt az utolsó napon.” (János 6,39)

Annak az általános nagy rendeltetésnek tehát, amellyel az Atya minden szellemgyermekét megteremtette, hogy az Ő munkatársa legyen a szeretetben, annak be kell teljesedni az utolsó napon, amikor a bűnös, bukott szellem eléri eredeti tisztaságát, amellyel bírt a teremtés alkalmával. Ezen az utolsó napon történik az utolsó feltámasztás. Amíg ez a bukott szellemnél bekövetkezik, a mi szemünkben örökkévalóságok telhetnek el, de ezek csak pillanatok ANNÁL, AKINÉL idő nincs.

A visszatérő szellemeknek az ATYA a visszatérés folyamatában külön-külön rendeltetéseket ad, tehát ahány szellem, annyiféle a rendeltetése, és egy és ugyanazon szellemnek is más és más a rendeltetése az újabb és újabb életében. Ki számlálhatná meg mindazokat az élethelyzeteket, amelyeket az oly mélyen bukott szellem az első bukásától egészen le idáig magának teremtett. Mily sok következményt okozott már magának az ember, amelyekből újabb rendeltetések lettek. Minden újabb rendeltetés tulajdonképpen egy újabb feltámasztás. A sok rendeltetés sok feltámasztási nap. Az utolsó feltámasztási nap tehát az lesz, amikor a lebukott szellem már az utolsó rendeltetését kapja azon célból, hogy visszatérjen eredeti tisztaságába az Atyához. Miután a Földön élő szellemek rendeltetéseit a mi Urunk, Jézusunk intézi, tehát igazság szerint mondhatta volna azt is, hogy a bukott szellemek feltámasztása, felébresztése az Ő feladata.

Miután minden egyes leélt életünkkel egy új rendeltetést teremtünk magunknak a következő életre, mondhatjuk azt is, hogy az ember önmaga teremti meg a rendeltetéseit. Az életfeladataink, kötelességeink, illetve rendeltetésünk hű, pontos teljesítése feltétlen szükséges azonban nemcsak magunkra, de a felebarátainkra való tekintettel is, mert a mi sorsunk kereke naponként, óránként, percenként belekapcsolódik felebarátunk sorskerekének a fogazatába. A mindenség tehát hasonlítható egy olyan komplikált, bonyolult gépezethez, amelynek minden egyes fogaskereke belekapcsolódik, belekapaszkodik egy másik kerék fogazatába. Vagyis egy ember rendeltetése belekapcsolódik a másik ember rendeltetésébe. Ha én nem teljesítem, vagy hanyagul teljesítem a rendeltetésemet, akkor avval megállást, vagy késést okozok a közvetlen mellettem élő testvérem rendeltetésében. Hiszen tagadhatatlan az, hogy az én viselkedésem befolyással van a környezetem viselkedésére. Az én szorgalmam egy hajtóerő, mert hajtja a közvetlen mellettem élő testvéremet is a szorgalmas munkába, viszont a lustálkodásom, lustálkodásra készteti őt is.

Ha most már tudjuk, hogy mennyire fontos az ember szellemi rendeltetésének betöltése, felmerül bennünk az a kérdés, hogy miért nem születik meg az ember avval a tudattal, hogy mi az ő rendeltetése. Miért nem ismeri az ember az ő rendeltetését, és miként ismerheti meg azt? Hogy ne mondhassa senki sem, hogy ő nem tudta, vagy nem tudja mi az ő rendeltetése, hogy mire vállalkozott a leszületése előtt ebben a földi életében, ezért tudnia kell mindenkinek, hogy a mi Atyánk a lelkiismeret hangja által mindnyájunkat szüntelenül és állandóan figyelmeztet a mi rendeltetésünk betöltésére. A lelkiismeret hangja annak a szellemtestvérnek a hangja, akit a mi Urunk, Jézusunk egy egész földi életre mellénk rendelt. Ha hallgatunk rá, teljesítjük a rendeltetésünket, és ennek a bizonysága a mi lelki békességünk. Az a nyugtalanság, az a bizonytalanság pedig, amely gondolkozásunkat, szavainkat, cselekedeteinket kíséri, annak a bizonysága, hogy nem teljesítjük rendeltetésünket. Ez körülbelül úgy van, mint amikor mi nem hallgatunk szüleink, nevelőink, jóakaróink hangos, kérlelő figyelmeztetéseire, kérleléseire. Mindkét esetben mi akarattal ellenszegülünk az intésnek és a nyugtalanságunkat pedig szórakozásokba fojtjuk.

Bizonnyal sokan közülünk azt fogják mondani, hogy a lelkiismeret hangja nem beszél világosan, nem mondja meg pontosan az elvégzendő feladatainkat. Ez igaz! A lelkiismeret hangja nem mondja meg világosan mindennapi magatartásunkat, nem ad részletes utasítást se mára, se holnapra azért, mert a mi Atyánk nem akar automatákat, hanem mindig nyitva tart előttünk két utat, hiszen másképp nem volna szabad akaratunk, szabad választásunk a jóban és a rosszban, nem volna érdemünk, nem volna egyéniségünk, hanem a mi egyéniségünk az Ő egyénisége volna. A mi Atyánk és a mi Urunk, Jézusunk ugyanazt akarja, hogy a mi egyéniségünk az Ő egyénisége legyen, de nem muszájból, nem a tehetetlenségből kifolyólag, hanem a mi szabad akaratunkból. Jézus sem adott senkinek részletes utasítást, csak állandóan figyelmeztet a szeretetre. Ezt teszi a lelkiismeret hangja is állandóan minden nap, és ha hallgatunk rá, akkor betöltjük, teljesítjük a rendeltetésünket.

Budapest, 1935. 3. 14.