A spiritiszta kör a szellemvilág előszobája

Az ember nem egyéb, mint egy testben élő szellem, és a szellem meg nem egyéb, mint egy test nélküli ember. Ez egy igazság! Ezen igazság mindazon emberben ellenszenvet ébreszt, aki csak a látható testéhez és e látható világhoz ragaszkodik. Az az ember, aki szívesen, örömmel és teljes nyugalommal el tudja hagyni e világot bármikor az örömmel, tárt karokkal fogadja a spiritizmust, mint a szellemi érintkezés lehetőségét.

Ki van tehát ellene a spiritizmusnak? Mindazon ember, akinek még kedves ez a világ. Aki még irtózik a szellemvilágba való átmenettől, az irtózik a szellemektől is. És még ha egyházi személy is, az a dolgon nem változtat, az hitetlen, illetve annak a hite nem komoly, az hisz is, nem is, még ha mindjárt pap is. Aki komolyan hisz a halál utáni életben, az örömmel fogadja a spiritizmust.

A spiritizmus az Istennek legújabb kinyilatkoztatása, az Istennek legújabb kegyelmi ténye. A spiritizmus mellett háttérbe szorul minden más kérdés. A spiritizmus előbbvaló, mint a politika, mint a gazdasági kérdések, mert minden világi kérdést csak spiritiszta szempontból kell nézni, és elintézni, hogy boldogan élhessünk a Földön.

A spiritizmus tehát nem szórakoztatni akarja az embereket, hanem boldoggá tenni az által, hogy megteremti a lelki nyugalmat. Azért törekszik a spiritizmus legelőször arra, hogy bebizonyítsa a léleknek, szellemnek a síron túli életét érzékelhető módón, hogy felrázza az embert hitetlenségéből. Ez az első lépés! A második lépés pedig az, hogy a meggyőzött embernek megmondja, hogy kicsoda honnan, hová megy, és miért van itt az ember. A harmadik lépés pedig az, hogy a meggyőzött, felvilágosított embert elvezeti Jézushoz, mint a legmagasabb és legtisztább teremtett szellemhez és általa az Istenhez.

Végeredményben tehát a spiritizmus segítségére van az egyházaknak, mert megtéríti azokat a hitetleneket, akiket az egyházak megtéríteni nem tudtak.

A spiritizmus célja tehát, hogy tanúságot tegyen a síron túli életről, a lélek halhatatlanságáról, hogy rendkívüli jelenségeivel felkeltse a hitetlen emberek figyelmét, és megismertesse őket valódi lényükkel, eredetükkel, rendeltetésükkel, hogy megmutassa a földi életnek valódi célját, hogy az embereket az igaz útra terelje, és az anyagban való végelmerüléstől megmentse.

A spiritizmus a lélek halhatatlanságát nemcsak tanítja, hanem bizonyítja is, amire a vallások még berendezve nincsenek, de lesznek. A spiritizmus igazságait ma már többé ignorálni, sem tagadni nem lehet, mert több ezerszer megállapított tényeken alapulnak.

A spiritizmus annyira megvilágítja a földi életet, hogy mi világosan látjuk az élet feladatait és az élet következményeit, és a földi élet legsúlyosabb terhei is könnyen elviselhetőkké válnak előttünk.

A spiritizmus tanítása szerint a halál nem végmegsemmisülés, hanem az életnek más megjelenési alakban való folytatása. A spiritizmusban megmondják nekünk a szellemek, hogy kezdetben az Isten nem a földet teremtette és rajta az embert, hanem csak tiszta szellemeket, tiszta szellemi világokban. Földnek és embernek tehát szükségképen nem is kellett volna lennie. A föld és az emberiség létezése csak bűnnek, bukásnak a következménye. Az Isten bölcsessége és szeretete pedig a bűn következményeit a bűn megszüntetésére használja fel.

A spiritizmus tehát jobban megismertet az Istennel, mint bármely vallásbölcselet. Érdemes tehát spiritisztának lenni. Közönséges értelemben azokat nevezik spiritisztáknak, akik szeánszokra járnak. Igazi spiritisztának azonban csak azon embert tekinthetjük, aki a szellemi érintkezéstől eltekintve, felismerte eredetét, rendeltetését, célját, és ezután megvalósítja önmagán Jézus Krisztus megváltó tanításait mindennapi életében, vagyis szereti felebarátját, mint önmagát.

A spiritizmus valódi lénye, kvintesszenciája tehát az, hogy akivel az ember érintkezésbe lép az életében, azt tekintse testvérének, és szeresse, mint édes testvérét. A testvéri szeretet megvalósítását vannak hivatva elősegíteni és megvalósítani a spiritiszta körök.

Akik tehát a spiritizmusban találkoznak, azok ne lássák abban a véletlen játékát, mert véletlen nincs a mindenségben. Akik a spiritizmusban találkoznak, azok tudatosan vállalkoztak az együttmunkálkodásra a testet öltésük előtt. Az együttmunkálkodásban a kis körben megtanulják levetni egyéni önzésüket, megismerik az összetartozás törvényét, amikor mint legkülönbözőbb fajtájú, értelmi fokozatú, műveltségű és vallású emberek egymást megszeretik.

Az együttmunkálkodásban megérzik mind, hogy egységes vezetés alatt állnak, hogy láthatatlan, szilárd kötelékekkel össze vannak kapcsolva, és megérzik a láthatatlan vezetők erejét és melegségét. Az együttmunkálkodásban szükséges az, hogy a spiritiszta kör tagjai legalább egymással szemben, leküzdjék a gőgöt, önzést, hiúságot, hogy az önzetlen testvéri szeretetet minden utógondolat nélkül megvalósítsák egymással szemben.

Szükséges, hogy azok, akik a spiritiszta körben összejönnek, nemcsak azért jöjjenek össze, hogy ott hetenként újabb és újabb igazságokat halljanak, és érdekes térítési eseteknek szem és fültanúi legyenek, hanem minden következő összejövetel alkalmával mindig jobban és jobban ismerjék fel egymásban a testvért. Szükséges, hogy a felébredt testvériség érzése hétről hétre erősödjön annyira, hogy a hetenkénti összejövetel a megszokásból lelki szükségletté legyen, annyira, hogy a körtagok közül egy se mondhassa többé azt, hogy én már meguntam ezt a testvériséget, én már nem jövök el.

Mert egy spiritiszta kör nem egyéb, mint előcsarnoka, előszobája a szellemvilágnak. Ebben az előszobában szépen leültetnek bennünket egymás mellé, és azt mondják nekünk, hogy addig is míg bemehetünk a szellemek nagy termébe, ismerkedjünk meg egymással, fogjunk szépen kezet, és beszélgessünk egymással testvériesen, sok-sok szeretettel, mert odabenn, a nagy teremben már mindenkivel szemben olyan testvériesen kell viselkednünk, mint ebben a kis előszobában, ahol csak kevesen vagyunk, kik megszerettük egymást.

A szellemvilág előszobája, előcsarnoka tulajdonképpen az egész emberi társadalom, a Föld társadalma, de odabent a szellemek nagytermében tudják azt nagyon jól, hogy az ember még nem érett arra, hogy a Földön minden embert szeressen, azért tömörítik most az embereket ilyen kicsinyke előszobákba, hogy legalább azok, akik itt összejönnek, azok szeressék meg egymást. Mert a nagy előszobában, a nagy emberi társadalomban az emberek csak gőgösen elnéznek egymás feje fölött és egyenesen be akarnak rohanni a nagy terembe. És be is mennek, de mindjárt vissza is lesznek küldve ismét az előszobába, hogy előbb ismerkedjenek meg az előszobában levőkkel. Ez a kiutasítás megesett már velünk is többször, ki tudja hányszor?

Az Isten azonban az Ő végtelen szeretetében és kegyelmében mikor látja, hogy az Ő gyermeke mily sokszor lett már visszautasítva az előszobába, az emberek társaságába, kiküldi a szellemvilág nagy terméből a nagy előszobába, az emberek társadalmába az Ő szellemi gyermekeit, hogy azok által, a szellemek által ismertesse meg az előszobában ülő gyermekeket egymással, mint testvéreket.

Mi tehát egy ilyen kis spiritiszta körnek, egy ilyen kis előszobácskának a célja? Az, hogy már itt ebben a kis előszobában tanuljuk meg azt, hogy testvérek vagyunk, mert a díszes templomok padjain, némán egymás mellett ülve, nem tanuljuk meg ezt soha! A templom padjain az ember a Krisztusi szeretetet nem tanulja meg soha, példa erre az elmúlt két évezred emberisége közt dühöngő szeretet!

Ne képzelje be tehát magának egy spiritiszta sem, hogy ő már elérte a célját, ha több éven át részt vett a szeánszokon, és végig hallgatta a szellemek tanításait. Nem! Egy spiritiszta körnek a tagjai csak akkor érték el a céljukat, ha felismerték egymásban a testvért, és mint édes testvérek szeretik egymást egészen addig, amíg be nem mennek a szellemek nagy termébe.