A szabad akarat korlátozása Isten bölcsessége
A megteremtett szellemeket Isten szabad akarattal, szeretettel és értelemmel ruházta fel. Ez a hármas adomány csak kezdetben volt meg bennünk egyenlő arányban. Amikor az egyforma arány felbomlott, beállott a bukás. Amikor az egyenlő arány ismét helyreáll, ismét ott leszünk, ahol voltunk kezdetben, rendeltetésünk helyén. Mert világos, hogy a hegyről a völgybe legurult embernek nem képezheti a rendeltetését az, hogy ismét feljusson a hegyre, hanem miután ismét felkapaszkodott a hegyre, akkor kezdi el, illetve folytatja az ő hegyi útját, rendeltetését.
Amint a völgybe való lecsúszás, csak egy kis baleset, akképp a szellem bukása is csak egy kis epizód a nagy mindenségben, az örökkévalóságban, a mi Édes Atyánk előtt, Akit csak a bukásban nevezünk Istennek, mert megfeledkeztünk arról, nem hisszük azt, hogy Ő a mi Édes Atyánk. Minél gyakrabban nevezem az Istent Édes Atyánknak, annál közelebb vagyok Hozzá, annál boldogabb, örömteljesebb az én lelkem, az én életem. Ha pedig nem lesz már előttem Isten, csak Édesatya, akkor leszek ismét az eredeti helyemen, érem el azt a boldogságot, amelyet az anyagban elviselni nem tudnám.
Jézus sohasem mondta azt, hogy Istenem, hanem mindig csak azt, hogy: „ATYÁM!” Ezért nem értették Őt meg az emberek. Csak az emberi tudatlanság fogta rá, és tudja elhinni azt még ma is, hogy Ő a keresztről azt kiáltotta volna: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?”(Máté 27,46; Márk 15,34) Ez lehetetlen és nem igaz! Először azért, mert Jézus sohasem használta azt a kifejezést: „Én Istenem!”, hanem mindig csak azt, hogy: „Atyám!” Másodszor, mert Jézus és az Atya mindig elválaszthatatlanok voltak, és lesznek, és nem volt, és nem is lesz soha olyan pillanat, amelyben Jézus elhagyottnak érezte volna és érezné magát.
Az a kiáltás, hogy: „Én Istenem, miért hagytál el engemet?” Az ugyan elhangzott, de nem Jézus, hanem az egyik keresztre feszített, és megtért rabló szájából. Akik ezt feljegyezték, azok nem voltak a kereszt tövében, azok azt messziről hallották és abban a nagy zsivajban, a zsidók kiáltozásában, szitkozódásában, az asszonyok sírása, jajveszékelése, és a római katonák rendcsináló kiabálása közepette ezt a felkiáltást tévesen Jézusnak tulajdonították. Hogy Jézus ezt nem mondta, annak világos bizonysága az is, hogy János, aki a kereszt tövében volt, nem ír róla. Lukács szerint pedig Jézus azt mondta: „Atyám, a Te kezeidbe teszem le az én lelkemet!” (Lukács 23,46) És ez a helyes! De helyes a János által feljegyzett az a szó is, hogy: „ELVÉGEZTETETT!” (János 19,30)
Hogy mi képesek vagyunk elhinni Máté és Márk téves feljegyzését, az is bizonyítja az értelmünknek, szeretetünknek a minimumra való lefokozódását. Csak a szabad akarat kísért el bennünket a legnagyobb erőben a bukásunkba, mert különben nem tudnánk a bukásunkból kiemelkedni. Szabad akaratunkból buktunk el, tehát világos, hogy szabad akaratunkból is kell onnan kiemelkednünk. Hogy mennyire lefokozódott az értelmünk és a szeretetünk, azt semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy mi boldogok akarunk lenni akkor, amikor azt cselekedjük a felebarátainknak mondott testvéreinkkel szemben, amit akarunk, hogy azok ne cselekedjenek velünk. Persze, ha így viselkedünk, boldogtalanok vagyunk, mert akkor így viselkednek irántunk a testvéreink is. A mi boldogtalanságunk tehát az értelemnek és a szeretetnek egy szegénységi bizonyítványa. Lehetetlenség az, hogy boldogan éljen egy olyan család, illetve emberiség, amelynek tagjai egymásnak anyagi és lelki szenvedést okoznak.
Az Isten végtelen bölcsessége, az ok és okozat törvénye, vagyis a saját bűneinknek a következménye szerezte meg tehát nekünk ezt a nehéz emberi testet, amely korlátozza a mi szabad akaratunkat, szabad mozgásunkat, de korlátozza egyben a mi gonoszságunkat is. Hogy valamikor nagyobb mozgási szabadságunk volt, azt bizonyítja az a határtalan vágy és igyekezet is, hogy mi mindig újabb és újabb sebességi rekordot akarunk elérni a közlekedés terén. Mi a gondolat sebességével akarunk haladni anyagban és lélekben. Ez valamikor így volt, mert nem volt előttünk tér és idő, hanem a gondolat szárnyain utaztuk be a mérhetetlen végtelenséget.
A mi Földünk nehéz anyaga tulajdonképpen nem egyéb, mint egy állandó ruhaszövet raktár és anyagraktár, amelyre az itt reinkarnálódó embernek nevezett szellemeknek állandóan szükségük van. A nagy mindenségben ugyanis úgy van, hogy minden bolygónak olyan nehéz vagy finom az anyaga, mint amilyen nehéz, vagy finom ruhára, fizikai testre szüksége van az ott élő szellemeknek. Ezért mondja Pál apostol: „Más a napnak dicsősége és más a holdnak dicsősége és más a csillagok dicsősége, mert csillag a csillagtól különbözik dicsőségre nézve.” (Kor. I. 15,41), vagyis különbözik anyagra nézve.
Az Isten bölcsessége tehát legelőször abban nyilvánult meg, hogy a gyermekeinek szabad akaratot adott, másodszor, hogy a szabad akarat mellé törvényt állított fel, az ok és okozat törvényét, és harmadszor, hogy a törvény végrehajtását a szeretetre és az igazságra bízta. A mi szabad akaratunkat tehát a törvény, az igazság és a szeretet korlátozza azért, hogy megvédje. Így van nálunk, embereknél is, a törvényeink nemcsak korlátoznak, de védenek is.
A tízparancsolat, valamennyi egy-egy korlát, mely a mi szabad akaratunkat, szabadságunkat korlátozza, de egyúttal meg is védi. Az a parancsolat például, amely tiltja nekem a lopást, az ölest, egyúttal megvéd attól, hogy más is meglopjon, megöljön engem. Ezt teszi valamennyi parancsolat és törvény. Hogy a parancsolatokat, a törvényt büntetlenül áthágni ne lehessen, mögöttük áll a büntető, illetve a mindent kiegyenlítő sors keze, a karma, amely egy újabb törvény, és két féleképen működik. Először, mint igazság, amikor mindent kiegyenlít, szemet szemért, fogat fogért. Másodszor, mint szeretet, amikor a kiegyenlítés által, a szenvedések által ismét visszatéríti az eltévelyedett gyermeket a szeretet útjára.
Az Isten bölcsessége tehát háromféleképen működik, és pedig. Először, mint korlátozó és védő törvény, másodszor, mint büntető, illetve mindent kiegyenlítő igazság, és harmadszor, mint visszatérítő szeretet. Hogy mindezek között az embernek csak a kiegyenlítő igazság fáj az természetes, mert annak következtében szenvedtünk, szenvedünk és szenvedni fogunk. Csapás, csapás után ér bennünket, könnyek áradata fog még folyni, és a vér tengere borítja el még a Földet újból és újból. Mindezeket megköveteli a mindent kiegyenlítő igazság. Az elhibázott, rosszindulatú, gonosz és törvénytelen cselekedeteknek könnyel és vérrel kell kiegyenlítődniük.
A kiegyenlítődés, a jóvátétel tehát fáradtsággal, lemondással és szenvedéssel jár. Ez természetes. Mert hol volna az igazság, ha az elkövetett rosszat egy egyszerű fordulattal a hátam mögött hagyhatnám? Ha ez így volna, akkor a bűnbe való visszaesésnek soha nem lenne vége! Arra a sok szenvedésre, a könnyre és vérre a Földünkön szükség van! Az embernek rá kell jönnie arra az igazságra, hogy a szenvedések könnyei, a vérnek cseppjei mögött az Istennek a visszatérítő szeretete van elrejtve.
Mindaddig, amíg az ember nem jön rá a szenvedésekben elrejtett szeretetre, mindaddig zúgolódik a megpróbáltatásokban és azt mondja: „Hol vagy Te Isten, hol van a Te szereteted? Én nem találom, én nem látom, mert ahova csak tekintek, mindenütt csak nyomorúságot, kínt, szenvedést, kétségbeesést látok. Te Isten, ilyen a Te szereteted?” Így beszélget a tudatlan ember, mert nem érti meg az Isten szeretetét. Mert az Isten szeretete más, mint a gyarló embereké. A mi szeretünk véges, mert csak arra irányul, hogy megtartsuk egymást, csak ennek a földi életnek a részére, az Isten szeretete pedig örök, vagyis az örök élet részére akar megtartani bennünket. Örök élet, örök boldogság pedig másképp el nem képzelhető, csak úgy, ha a mi szabad akaratunkat, az értelmünket örökkön örökké a szeretet kíséri.
Ha a szabad akarat a szeretettel párosul, akkor lesz belőle jóság és igazság. Ha az értelmet a szeretet kíséri, akkor lesz belőle bölcsesség. Szeretet nélkül az akarat zsarnoksággá fajul, és a szeretet nélkül az értelemből gőg lesz. Viszont a szeretetnek is föltétlenül szüksége van az akaratra és az értelemre, mert ezek nélkül a tehetetlenségbe és a kétségbeesésbe visz minket és mindenkit. Aki az értelmet akarja elnyomni, az pedig bűnt követ el. Tehát, miután a szabad akarat, a szeretet és az értelem egy hármas egység, szükséges, hogy mind a három egyformán fejlődjék!
Budapest, 1933. 2. 2.