A templomadó példázata a spiritizmus megvilágításában

Általános felfogás szerint a templom az Isten háza. Jézus idejében az Isten házába való belépésnél, az odavaló papokon, prédikátorokon kívül adót kellett fizetnie mindenkinek. A nép felfogása szerint Jézusnak nem kellett volna belépő díjat fizetni, mert a nép elismerte papnak, igehirdetőnek, de a farizeusok, írástudók szerint kötelessége volt fizetni, mert ők nem ismerték el annak. Azért kérdezték a templomba való bemenetel előtt a pénzbeszedők Pétert, hogy a te Mestered fizeti-é a belépődíjat az Isten házába? (Máté 17,24-27)

A nemfizetés azt jelentette volna, hogy Jézus egyenrangúnak tartja magát a farizeusokkal és írástudókkal, dacára annak, hogy nem végezte el az ő papi iskolájukat, nem végzett teológiát, amin ők megbotránkoztak volna. Péter tehát egészen helyesen azt felelte, hogy igen, Jézus is fizeti a belépő díjat, mert tudta, hogy Jézus nem tartja magát egyenlőnek a farizeusokkal és írástudókkal.

Péter ezen válasz után bement a templomba, azon hiszemben, hogy a belépő díjat majd Júdás megfizeti, mert hisz az erszény a pénzel Júdásnál vala. (János 13,29) Jézus azonban nem engedte meg ezt, hanem elküldte Pétert a tengerparthoz, hogy ott fogjon egy halat, és azt a pénzt, amit a hal szájában talál, azt fizesse meg Jézusért és önmagáért.

Amint az írásból tudjuk, Jézus gyakran fordult meg Kapernaumban és prédikált a templomban, de mégis csak ez az egy különös adófizetési eset jegyeztetett fel az utókor számára. Annyi bizonyos, hogy a fizetés nem történt mindig ilyen formában. Hogy Jézus egyszer ily különös módon fizetett, és hogy ez feljegyeztetett, ennek tehát nagy tanító értelme van. Minden esemény, amely Jézussal kapcsolatban megtörtént és feljegyeztetett, azért jegyeztetett fel, hogy mi abból tanuljunk. Tanuljunk tehát Jézus kérdéseiből és válaszaiból most is!

Jézus kérdése így hangzott: „Mit gondolsz Simon? A föld királyai kiktől szednek vámot vagy adót? A fiaiktól-é, vagy az idegenektől? Monda néki Péter: Az idegenektől. Monda néki Jézus: Tehát a fiak szabadok.” (Máté 17,25-26) Miért szólítja ebben az esetben Jézus Pétert Simonnak? Mert azt akarja, hogy Péter most nem, mint tanítvány, hanem mint a nép gyermeke válaszoljon Neki, hogy kiket vámolnak, vagy adóztatnak meg a Föld királyai az ő országukban.

És Péter ismervén az akkori földi helyzetet jól felelt, amikor azt mondta, hogy az idegeneket. Vagyis Péter tudta azt, hogy ha egy földi király országába bejött egy idegen, aki nem annak az országnak a fia volt, akkor az vámot, vagy adót fizetett abból a tulajdonból, az után a tulajdon után, amelyet magával hozott, és fizette pediglen mindjárt a belépésnél úgy, hogy a magával hozott tulajdona kevesebb lett.

Már most, ha tudjuk azt, hogy ezen anyag világ a nagy, tiszta szellemvilágnak csak egy kicsinyített, homályos utánzata, és mi ebben, mint tükörben homályosan látjuk (Kor. I. 13,12) a tiszta szellemvilágot és annak viszonyait, akkor rájövünk arra, hogy amiképpen van itt minden kicsinyben, akképp van ott minden nagyban. Vagyis ha én még e világnak fia vagyok, és az én tulajdonom e világból való, vagyis ha az én tulajdonságom a hitetlenség, gyűlölet és gőg, és én már most elhatározom magam, hogy belépek a szeretet világába, akkor nekem ezekből mindjárt a kezdetnél vám vagy adó fejében sokat le kell adnom. Ha én a lelkiismeretem unszoló szavára hallgatva, minden akaratomat oda összpontosítom, hogy ezentúl csak szeretni akarok mindenkit és mindent, és még az ellenségemet is úgy akarom szeretni, mint a jó barátomat, akkor természetes a gyűlöletnek, gőgnek és hitetlenségnek a megvámolása, kevesbedése, és természetes, hogy az után, ami még megmarad bennem, hogy az után adót kell fizetnem. Ha már semmim sincs ezekből, akkor világos, hogy akkor az adófizetés megszűnik hiszen, akinek semmije sincs, az nem fizet adót sehol.

Vámot vagy adót kell fizetnem még a testem levetése után a szellemvilágban is, ha ott egy szférával, egy fokozattal feljebb akarok jutni. Ez a fokozatos vámolás és adófizetés addig tart, amíg lassanként le nem adom mindazt, ami e világé, ami nem a szeretet, ami nem Tőle való, ami nem Hozzá való, ami az én gyarlóságom!

Ez a fokozatos megvámolás, vagyis az én gyarlóságaimnak a fokozatos, minden határátlépésnél való megvámolása, vagy az ezek utáni adófizetés nekem és mindnyájunknak bizony nagyon fájdalmas, mert mi nem szívesen válunk meg a tulajdonunkat képező gőgtől, gyűlölettől és hitetlenségtől. Azok elhagyása nekünk körülbelül olyan fájdalmat okoz, mint amikor most elutazunk egy hosszabb útra, és minden következő országhatárnál megvámoltatják a poggyászunkat, vagy adót kell fizetnünk utána. Ha nem akarunk vámot adni, ha nem akarunk fizetni, akkor nem mehetünk be, nem engednek be abba, a nekünk idegen országba itt, és nem engednek be egy magasabb szférába, hazába ott.

Jézus Urunk azért beszél vámról vagy adóról, mert Ő tudja azt, hogy ha mi be akarunk lépni a szeretet királyságába, világába, vagy csak a szeretetnek egy nagyobb fokozatába, a szeretetnek egy tökéletesebb hazájába, akkor nekünk a határátlépésnél vám fejében vissza kell hagynunk a gyarlóságainknak oda nem való részét, és az után a rész után pedig, ami még megmarad, azután adót kell fizetni. Ez az adó pedig nem más, mint a karma, a jóvátétel, a kiegyenlítés. A szellemvilágban tehát úgy van, hogy amíg csak gyarlóságaink vannak, addig mindig szednek tőlünk vámot vagy adót.

Ennek a folyamatnak a fényes és élő bizonyságait látjuk a spiritiszta szeánszokon jelentkező, szenvedő, szellemtestvéreinknél is, amikor elmondják elmúlt, sorozatos, földi életeiket és a következő, nehéz, földi életüket. Itt tisztán látjuk azt a folytonos vámolást, fizetést az utolsó fillérig. Nálunk a Földön az elvámolásnál ellehet dugni egyet-mást, de ott nem! Nálunk lehet a fizetéssel hátralékban maradni, de ott nem, mert különben visszamaradunk. Az Isten házába való belépő díj fizetése tehát arra tanít minket, hogy az Isten országába való belépésnek díja van. Mindaddig, amíg mi az Isten országára nézve idegenek vagyunk, mindaddig megvámolnak, nekünk fizetnünk kell. Csak ha már fiak vagyunk a Jézus királyságában, akkor vagyunk szabadok a vám és fizetés alól.

Mi módon lehetünk mi szabad Istenfiak és mivel kell nekünk fizetnünk, ha a világ pénze erre nem alkalmas? Szabad Istenfiak csak akkor lehetünk, ha keressük az Isten igazságát, és ha a megtalált isteni igazságban talált szeretettel fizetünk az embereknek az ő igazságtalanságaikért. Erre tanította ki Jézus Pétert, amikor utasította, hogy menjen a tengerre, vesse be horgát, és vonja ki az első halat, amely ráakad, nyissa ki a száját, és a pénzt, amit benne talál, azt adja oda az igazságtalan embereknek Jézusért és önmagáért, hogy őket meg ne botránkoztassa.

Ha most már a végtelen tenger alatt az Isteni igazságok végtelen tárházát értjük, akkor a kifogott hal jelenti a kifogott igazságot, a horog a kereső gondolatot, a hal szájában levő pénz az igazság lényegében levő szeretetet. A Péternek szóló utasítás tehát szól minden olyan embernek, aki Jézussal jár, és keresi az igazságot, hogy szabad Istenfia lehessen, mert Péter is azért járt Jézussal, és azért halászott az igazság után, hogy Jézus királyságának szabad polgára legyen.

Minden ember, aki Jézussal jár, illetve Jézus hitével, szeretetével és alázatával jár, és kereső gondolatát beleveti az igazság végtelen óceánjába, az okvetlen kifog onnan egy igazságot. Ha felnyitja annak a száját, akkor ott pénzt, kincset talál, és ez a SZERETET. Evvel a szeretettel kell fizetni az őt meg nem értő embereknek!

Jézus Urunk azonban még azt is mondja Péternek, hogy fizessen nemcsak magáért, hanem Érte is. Ezt úgy kell érteni, hogy önmagáért mindenki akkor fizet, ha szenved a gyarlóságaiért, és a szenvedést okozó testvéreivel szemben szeretettel viselkedik. Magamért fizetni tehát annyit jelent, mint önmagamért szenvedni. Jézusért pedig akkor fizetek, amikor a Jézus hitét, szeretetét, alázatát mutatom a testvéreimnek, és ők ekkor kicsúfolnak, a magatartásomat kihasználják, bolondnak neveznek és kinevetnek. Ha én ennek örvendeni tudok és meg tudom köszönni ekképpen: „Uram, köszönöm Tenéked, hogy erre is méltónak találtál.”, akkor fizetek Őérte.

Budapest, 1932. 10. 27.