Az irgalmas szamaritánus

A mi Urunk, Jézusunk idejében a farizeusok annyiféle törvényt hoztak, hogy ki sem ismerték magukat bennük. Ezért egy törvénytudó, miután tudta, hogy Jézus nem végezte el az ő iskolájukat, zavarba akarta hozni Jézust a nép előtt. Jézus pedig őt hozta zavarba ugyancsak a nép előtt. A törvénytudó azt kérdezte, hogy a törvényeink közül melyiket cselekedjem, hogy a lelkem örökké nyugalomban éljen? Jézus pedig azt kérdezte tőle, hogy a törvényben mi van megírva, tehát nem a törvényeitekben.

A törvénytudó megértette, hogy evvel a viszontkérdéssel Jézus őt akarja vizsgáztatni, hogy tudja-e ő, hogy melyik a tulajdonképpeni törvény, és ha azt olvassa, melyiket tartja a legfontosabbnak? Hogy ne váljon nevetségessé a sokaság előtt, kénytelen volt idézni Mózes két legnagyobb törvényét, az V. könyv 6. rész 5. versét, és a III. könyv 19. rész. 18. versét: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat.” Jézus Urunk erre azt mondta: „Jól feleltél, ezt cselekedd és élsz.” (Lukács 10,28)

A törvénytudó, hogy ne váljon egészen nevetségessé a nép lőtt, azt kérdezte: „De ki az én felebarátom?”. Miután Mózes III. 25-ben legfőképpen az atyafiak szeretését rendelte el, Jézus Urunk az irgalmas szamaritánus példázatával azt mondta, hogy az a te felebarátod, aki segít rajtad, ha bajban vagy. Hogy ez egy lenézett és tisztátlannak tartott szamaritánus, az mellékes. Tehát eredj el, és te is ekképpen cselekedj azokkal, kiket te lenézel, annál is inkább, mert te egyedüli igaznak tartod magadat.

Az irgalmas szamaritánus példázata akkor a zsidóknak szólt, mert akkor ők tartották magukat egyedül üdvözítő vallásúaknak és a szamaritánusokra meg azt mondták, hogy azok tisztátalanok, eretnekek és szakadárok, és tiltották a szamaritánusokkal való érintkezést, és egy szamaritánus helységbe, templomba való belépést is. Most pedig szól az összes vallásnak, vallásfelekezetnek, mert most ők viselkednek ekképpen, most ők a törvényszegők, és érdekes, hogy ők nem veszik ezt észre, valahányszor ezt a példázatot maguk közt felolvassák. Azért mondja Jézus Urunk, hogy: „Mert megkövéredett e népnek szíve, és füleikkel nehezen hallottak, és szemeiket behunyták, hogy valami módon ne lássanak szemeikkel, és ne halljanak füleikkel, és ne értsenek szívükkel, és meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket.” (Máté 13,15)

De lássuk a példázatot. Ki az az ember, aki aláment Jeruzsálemből Jerikóba? Mi az a Jeruzsálem, és mit jelent Jerikó? Jeruzsálem a világi tudás, gazdagság, fény és pompa központja. A mélységben lent fekvő, csendes Jerikó, a lélek mélysége és csendje. Az ide igyekvő ember pedig egy kereső lélek, aki elhagyja a világi tudást, és lemegy a lelkének mélységeibe, hogy ott keresse meg azt az igazságot, amely a lelkének nyugalmat ad, amiként nyugalmat ad egy csendes, félreeső kis falu a nagyvárosi embernek.

A kereső lelket ezen az úton megtámadjak, félholtra verik és kifosztják a rablók, de nem bántják a papot és a lévitát. Miért? Mert a hivatalos, világi tudástól elpártolt kereső lélek kincseket visz magával, és pedig a SZERETETET, ALÁZATOT.

A rablók jelentik a megpróbáltatásokat, a nyomort, a szenvedéseket. Hogy ez így van, erről meggyőződött már minden komolyan kereső, kutató, mert a komolyan keresőt bizony megtámadják, félholtra verik és kifosztják a megpróbáltatások, a nyomor és a szenvedés. Akivel még nem esett meg, annak még nincsenek kincsei, mert az Isten csak azt engedi át a rablóknak, akiknek kincsei vannak.

A sebek a kételyt és a zúgolódást jelentik. Ezekben a sebekben fekszik félholtan a kereső lélek, és ha meglátja őt a pap, a lévita, elkerüli őt. Miért? Mert félnek, hogy a vele való érintkezés tisztátalanná tenné az ő tudományukat, és aztán egy igen körülményes és kellemetlen tisztítási procedúrának kellene alávetni magukat. (Mózes IV. 19,16-20) A tisztítás ideje alatt a pap és a lévita nem mehetett volna be a templomba, és elesett volna a hét napi mellékjövedelemtől. Ettől félt a pap és a lévita, és azért kerülték el a félholtat.

Már most ki az a szamaritánus, aki az úton menvén odaért és könyörületességre indult? Ez a mi Urunk, Jézusunk! Ő járul hozzá mindenkor a félholtra vert, megsebesült lelkekhez, emberekhez, és bekötözi azoknak a sebeit, vagyis a kételyt, a zúgolódást. Ő olajat, vagyis világosságot, megismerést, és bort, vagyis erősítő hitet tölt azokba, és felhelyezvén őket az Ő tulajdon barmára, vagyis az Ő tulajdon türelmére, mely csakis az Ő tulajdona, elviszi őket a vendégfogadó házhoz. Hogy a kétely csak több megismerés által gyógyítható, és a zúgolódás csak a hit erőssége következtében múlik el, az természetes, azt tapasztalatból tudjuk.

A vendégfogadóház pedig nem egyéb, mint egy olyan lélek, amely befogadja a Földön vándorló lelkeket, embereket és hajlékot és élelmet ad nekik, ha rászorulnak. Vendégfogadóház tehát lehet mindnyájunknak a lelke és kell is, hogy az legyen. Kell, hogy mi készséggel fogadjuk be mindazokat, akiknek a lelke hajléktalan és éhezik, és szomjúhozik az igazság, a megismerés, a világosság után. Tudnunk kell, hogy ezek nem maguktól jönnek, hanem a mi Urunk, Jézusunk hozza őket hozzánk, különösen akkor, ha ezeket megtámadták a rablók, a megpróbáltatások, a nyomor, a szenvedések és félholtra verték és kifosztották őket az ő szeretetüktől, alázatuktól, vagyis az ő pénzüktől. Mert SZERETET és ALÁZAT az a pénz, amellyel mi megfizethetünk mindent az utolsó fillérig!

Ha a mi lelkünk egy vendégfogadóház lesz, akkor mi a segélyre szoruló lelkekkel az irgalmas szamaritánust is, vagyis a mi Urunk, Jézusunkat is befogadjuk magunkhoz, azért mondja Ő: „Jövevény voltam, befogadtatok, éheztem, ennem adtatok, szomjúhoztam, innom adtatok. Bizony mondom nektek, amennyiben megcselekedtétek ezt eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, velem cselekedtetek meg.” (Máté 25,35- 40) Mi sohase féljünk attól, hogy a befogadott lelkeknek a gondjait is nekünk kell viselni, hiszen azért van megírva, hogy a sebesültnek a gondjait Ő viselte és viseli a vendégfogadóházban. (Lukács 10,34)

Másnap reggel felé pedig kivévén két pénzt, adá a fogadósnak, és mondá néki: „Valamit ezenfelül reáköltesz, én mikor visszatérek, megadom neked.” (Lukács 10,35) Másnap reggel jelenti annak a boldog napnak a hajnalát, amely ránk virrad egy jócselekedet után. A két pénz pedig, amint már tudjuk, a SZERETET és ALÁZAT, csakhogy az Ő szeretete és alázata. Amit mi ezenfelül ráköltünk, vagyis a türelmet és ismeretet, azt is az övéből egészíti ki, adja meg nekünk, ha visszatér hozzánk.

Mikor és hogy térhet vissza hozzánk a mi Urunk, Jézusunk, amikor Ő egy más helyen azt mondja: „Én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig.” (Máté 28,20) Igen, Ő velünk van, de mi Őt csak akkor érezzük meg, ha Ő valamit ad nekünk. Tehát fordítsuk meg ezt a mondatot: „Mikor visszatérek, akkor megadom neked!” És akkor az így fog hangzani: „Amikor megadom neked, akkor visszatérek!” Jézus Urunk tehát mindig akkor tér vissza hozzánk, ha fizetni jön boldogsággal, lelki nyugalommal, mennyei üdvösséggel.

Mi tehát annyiszor érezzük meg Jézus Urunk visszatérését, ahányszor magunkhoz fogadjuk a hajléktalan, éhező és szomjúhozó lelkeket, és végül megérezzük ama napon, amikor Ő eljön az Ő királyi dicsőségében. Az irgalmas szamaritánus példájából mi most már tudjuk, hogy ki a mi felebarátunk, ki az, aki segít rajtunk, ha bajban vagyunk. Nekünk is azt mondja Jézus: „Eredjetek el és ti is ekképp cselekedjetek!”

Budapest, 1932. 2. 4.