Békesség csak az igazság megismerése után jöhet

Békesség néktek! Így köszöntötte Jézus a tanítványait a feltámadása után, valahányszor szellemi testben megjelent köztük. Miért köszöntötte őket így csak három év után, a tanításának befejezése után? Azért, mert akkor már betöltötte az Ő lelküket az Ő igazsága, a szeretet, az alázat, és a hitük már tudássá változott át, amikor látták Őt, mint szellemet a feltámadása után. Jézus békessége csak akkor lehet már egy emberben, amikor a lelkét betölti a szeretet és alázat, és már nemcsak hiszi, hanem tudja is, hogy a halála nem megsemmisülés, hanem a test halála után tovább él, mint szellem, és még tökéletesebben lát, hall, érez, és nem hatnak rá az idő és tér korlátai.

A szeretet és alázatnélküli, hitetlen embernek hiába mondja akár egy egész gyülekezet is, akár minden öt percben is, hogy áldás és békesség, annak bizony semmi foganatja nincsen. Ezért sokkal helyesebb, ha az emberek úgy köszöntik egymást: „Isten velünk.” Mert evvel felhívják egymás figyelmét az Istenre. És minden embernél csak egy a szükséges, és pedig az, hogy felfigyeljen az Istenre.

Megértjük most már, hogy miért köszöntötte Jézus tanítványait így csak háromévi tanítása után, a feltámadása után, és megértjük azt is, hogy a tanításának elején miért mondta azt, hogy: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássák e földre, nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy meghasonlást és fegyvert.” (Máté 10,34; Lukács 12,51) Végül megértjük azt is, hogy miért csak a tanításának végeztével, miért csak a feltámadása után mondta azt a tanítványainak, hogy: „Békességet hagyok néktek, az én békességemet adom néktek, nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (János 14,27)

Jézus tanításának a kezdetén tehát azt mondta a tanítványainak, hogy: „Nem azért jöttem, hogy békességet bocsássák a földre.”, még pedig arra a kis földre, amely alkotja az ember testét. Vagyis nem azért jöttem, hogy békességet bocsássák a lelkekbe, hanem meghasonlást, és ezen célból két fegyvert is hoztam, szeretetet és alázatot. Ez az a két szablya, amelyről szó van Lukács 22,38-ban.

Miért hozta Jézus a meghasonlást és a fegyvert, tehát a harcot a lelkekbe? Azért, hogy a lelkek kiharcolják önmagukban a meghasonlás után az Ő békességét. Igaza van tehát annak a latin közmondásnak, hogy: „SIU VIS PACEM, PARA BELLUM!” Vagyis, ha békét akarsz, háború által kaphatod meg. Vagyis, ha az emberi lélek azt akarja, hogy Jézus békessége legyen benne, akkor azért előbb harcolnia kell, de nem a világ fegyvereivel, hanem Jézus szeretetével és alázatával, és nem másokkal, hanem önmagával kell harcolnia. Csak ha a lelkekben lesz békesség, akkor lesz a világon békesség!

Hogy a lelki harcban az egyik táborban van a szeretet és alázat, azt már tudjuk, és hogy a másik táborban levő ellentét csak a hitetlenségből származó gőg, gyűlölet, indulat, harag, hiúság, érzékenység stb. lehet, az természetes. Gyönyörűen illusztrálja ezt a hindu Bhagavad-Gíta.

Amikor ez a harc a Jézussal való állandó együttlétben három év után végbement a tanítványok lelkében, csak akkor mondta nekik Jézus a legnagyobb bizonyság adása után, a feltámadása után, hogy: „Békességet hagyok néktek, az én békességemet adom néktek, nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!”

Ugyanezt mondja nekünk ma a spiritizmusban az általa küldött Szentléleknek és Igazság lelkének elnevezett szellemi tanítóknak a serege is. Abban a spiritisztában kinek a lelke teli van szeretettel, alázattal, abban már bent van Jézus békessége. És miután a spiritiszta már megkapta a legnagyobb bizonyságot, a szellembeszédet, és sokszor a szellemnek a meglátását is, ezért hatásosabb a spiritizmus, mint a teológia, mert a teológiában nincs bizonyság.

Hogy az a békesség, amelyet Jézus ad, egészen más, mint a világ által adott békesség, azt megmondja Jézus is: „Nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” Akiben már bent van Jézus békessége, az nem nyugtalankodik a nyomorban, szenvedésben, és nem fél még az életveszedelemben sem. Ilyen békességet a világ nem adhat!

Hogy Jézus békességét kiharcolni nagyon nehéz, annyira nehéz, hogy nem minden tanítványának sikerül, hanem csak némelyiknek, azt maga Jézus Urunk mondja meg a következő szavakban: „Bizony mondom néktek, hogy vannak az itt állók közül némelyek, akik a halált meg nem kóstolják, mígnem meglátják az Istennek országát, míg meg nem látják az embernek Fiát eljönni az Ő országába, míg meg nem látják, hogy az Istennek országa eljött hatalommal!” (Lukács 9,27; Máté 16,28; Márk 9,1)

Ha tudjuk azt, hogy Pál apostol azt mondja: „Isten országa a békesség!” (Róm. 14,17) Ha tudjuk azt, hogy az embernek Fia a Szeretet, akkor Jézus most idézett szavai, így fognak hangzani: „Bizony mondom néktek, hogy vannak az itt állók közül némelyek, akik csak akkor halnak meg, ha már a lelkük meglátja a békességet, ha a lelkük meglátja a Szeretetet eljönni az ő békességükbe, ha a lelkük meglátja, hogy a békesség eljött hozzájuk hatalommal, és pedig olyan hatalommal, amely megsemmisíti, eltávolítja a szívnek nyugtalanságát a megpróbáltatásokban, és a félelmet az életveszedelemben.” Bizony kevesen vannak ilyenek most is.

Zsoltárok 85,10 azt mondja: „Igazság és békesség csókolgatják egymást.” Ézsaiás 32,17-ben azt írja: „Az igazság gyümölcse nyugalom és biztonság.” Pál apostol kijelenti Róm. 5,1-ben: „Békességünk van Istennel, a mi Urunk, Jézus Krisztus által.” Tehát Jézus békessége az Jézus igazsága, és nem a mi igazságunk, nem az én igazságom. Amíg én az én igazságom szerint gondolkodom, beszélek és cselekszem, addig valami megmagyarázhatatlan, titokzatos nyugtalanság kísér engem. Teljes békesség csak akkor van bennem, ha lemondok az én igazságomról és Jézus igazsága szerint gondolkodom, beszélek és cselekszem.

Hogy Jézus békéjét teljesen megértsük, tudnunk kell, hogy Jézus akkor adta az Ő békéjét a tanítványainak, amikor már az utolsó vacsorát is elfogyasztotta velük, amikor az árulónak megmondta, hogy „Amit cselekszel, hamar cselekedjed.” (János 13,27), amikor már csak órák választották el az elfogatástól, arcul ütésektől, arcul köpésektől, töviskoronától, megkorbácsolástól, és a keresztre feszítéstől. Jézusnak akkor nagyobb békessége volt, mint nekünk van akkor, amikor a legnagyobb jólétben, a legnagyobb biztonságban, kellemesen szórakozunk.

Ő közvetlen a halálos útja előtt az mondta: „Jön a világ fejedelme és én bennem nincsen semmije.” (János 14,30) Ha tudjuk, hogy a világ fejedelme az elmúlás, a változás, akkor megértjük, hogy Jézus ezen szavakban azt mondta: „Jön hozzám az elmúlás és a változás, de én bennem abból nincsen semmi, mert én azután is az maradok, aki voltam.” Jézus ezen szavait példaadásnak mondja, mert azt akarja, hogy mi is azt mondjuk, ha közeledik a veszedelem, az elmúlás. Az ily békesség bizony egy kincs, amit nem adhat meg ez a világ, de megadja a spiritizmus. Aki a nyomorúságokban még aggodalmaskodik, aki az életveszedelemben még fél, abban még nincsen meg Jézus békessége!

Hogy mit tesz Jézus békessége, arra nagyon jó példát kaptunk a szellemvilágból 1932. 2. 3-án, amikor eljött hozzánk az elsüllyedt TITANIC hajónak a parancsnoka, és azt mondta, hogy amikor látta, hogy már nincs menekvés, először kétségbeesés fogta el, de amint felfohászkodott Istenhez, akkor teljesen megnyugodva várta égre emelt arccal és összetett kézzel a halál pillanatát és a víznek az emelkedését. Amint a tenger vize összecsapott a feje fölött, rögtön elvesztette az öntudatát, mint az elalvásnál, és utána egy kimondhatatlan, édes boldogság töltötte el. Mikor ebből a végtelen boldogságból feleszmélt, ismét látta a tengert és a tenger felszínén hánykolódó saját és a többi ember élettelen testét. Látott maga mellett még sok ragyogó szellemalakot is, és magát fehér szellemruhában, azért mert amint elmondta, egész életében alázatosan belenyugodott mindenbe, és sose bántotta az, hogy mit mondanak az emberek, hanem mindig arra ügyelt, hogy mit mond a lelkében Jézus. Ezen parancsnoknak az esete bizonyítja azt, hogy az erőszakos halál, bármily rettenetesnek is látszik az, tulajdonképpen egy boldog, édes átmenet annak, akiben megvan a Jézus békessége!

Budapest, 1931. 2. 18.