Ha keressük mindennek az okát, akkor rájövünk mindenre

Jézus Atyja a mi Atyánk, mi tehát testvérei vagyunk Neki és egymásnak A mi legnagyobb testvérünk azt mondta és mondja nekünk most is: „És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.” (János 3,32) Mi légyen ez az igazság? Miképpen jutunk el ezen igazsághoz? És mitől szabadít meg ez bennünket? Ez az igazság az, hogy: Mik vagyunk, miért vagyunk, honnan jöttünk, hová megyünk? Ezt az igazságot úgy ismerjük meg, ha keressük minden okozatnak az okát, még pedig értelmünkkel, teljes megérzésünkkel és teljes figyelmünkkel, és akkor rájövünk, hogy miért vagyunk anyagban. Ez a megtalált igazság megszabadít bennünket az aggodalmaskodástól, a tévelygésből, gőgből, gyűlöletből, szeretetlenségből. Érdemes tehát megkeresni, és meg is találjuk, ha csak egy parányi hitecskével indulunk is el. A parányi hitecske hosszú-hosszú időn át nem lesz nagyobb, de ha állandóan megmarad, fénylik, világit, akkor egyszerre csak nagy és hatalmas tudás lesz belőle. Mi tudni fogjuk azt is, hogy Ő velünk van.

Kezdjük el tehát a keresést, még pedig ott kint, ahol nincs titok, ahol előttünk van a nagy nyitott könyv, a csodásan induló életben keressük minden okozatnak okát. Például egy szép tavaszi napon kimegyünk a szabadba, és a szél belesodor a szemünkbe egy porszemet. Ha zsebkendőnkkel eltávolítjuk, és nem gondolunk többet rá, nincs hasznunk belőle. De ha kutatjuk, miért került a porszem a szemünkbe, csodálatos igazságokra jövünk rá. Ezen esemény egy okozat. Az oka, hogy a porszem ott volt a földön, arra fújt a szél, és ott voltam én. Az ok a felismerése után ismét okozattá lesz, ismét keresni kell az okot. Mi az oka tehát, hogy porszem van, szél van? Porszem azért van, mert föld van, szél azért van, mert van láthatatlan erő, mely mozgatja a levegőt. Újabb okozatok. Mik az okok? Mi az oka annak, hogy van föld, levegő és láthatatlan erő? Erre minden szaktudós más feleletet adna. De, ha megállunk egy virágba borult fácska előtt, ő olyan választ ad, amelyet minden szaktudós elfogad.

A virágba borult fácska azt mondja: A föld azért van, hogy én belemélyesszem a gyökereimet, megállhassak a helyemen és belőle táplálkozzak. A víz azért van, hogy feloldja, meglazítsa a földet, hogy én táplálkozni tudjak. A levegő azért van, hogy leveleimmel abból szívhassam a finomabb táplálékot, mert hát nemcsak földdel táplálkozom. A napsugár azért van, hogy melege éltessen. A láthatatlan erő azért van, hogy felvigye a vizet a felhőkbe, hogy az, mint eső felfrissítsen engem, és megáztassa a földet, mert száraz földből táplálkozni nem tudok. És a virágba borult fácskának az ő szempontjából igaza van. De, ha a fácska gyökerei, törzse, ágai, levelei, virágai a földből, levegőtől, vízből rakodtak össze, akkor a látható fa csak egy okozat, és nem maga az ok, amely az okozatot létrehozta, és benne van. Az ok, az élet. Természetes már, hogy az okozat létrehozása előtt volt. Sőt volt, mielőtt föld volt, és lesz, ha a fa, a föld már nem is lesz, mert független a fától, a földtől. Ez oly természetes, mint az, hogy a fazekas független az agyagtól, a fazéktól, és volt, mielőtt fazék volt, és lesz, ha a fazék már nem is lesz.

Amint én ekképp gondolkozom, rám szól a fácska: Mégis csak, furcsa egy teremtmény vagy te ember. Nálam elismered, hogy az én gyökereim, törzsem, ágaim, leveleim, virágaim csak okozatok, tehát az én valódi lényem, az az ok, az az élet, amely ezen okozatokat létrehozza, és amely volt már mielőtt ezt a látható faalakot kiformálta, és amely lesz a fa elmúlása után is, sőt független lévén a földtől, volt már előtte, és utána is lesz. Nálam elismered mindezeket, magadnál pedig nem. Magadra azt mondod, hogy a te lényed, a te látható tested, amelynek szintén mozgó gyökerei, lábai, dolgozó ágai, kezei és törzse van, mint nekem, hogy azok is a földből valók, mint nálam. És, ha nagy nehezen elismered, hogy a te valódi lényed a benned levő élet, illetve lélek, akkor azt állítod, hogy az a testeddel együtt, egyszerre keletkezett, és a testeddel együtt semmivé lesz. Miért nem ismered el, hogy a te valódi lényed, a te életed, lelked is független a testedtől és a földtől, és már volt, mielőtt a testedet kiformálta volna, sőt volt előtte e földnek, tehát lesz a föld elmúlása után is. Miért nem akarod a föld előtti létezésedet elismerni, amikor ez a tény már megmondatott, és megíratott réges-régen, csak lapozz utána. (Jób 38,4.7.21)

A fácska kérdéseire nem tudok válaszolni, tehát újból kérdezek, kérdezem a fában levő életet, hogy mi az oka annak, hogy ő ezt a fácskát kiformálta? És ő felelvén mondja: Azért teszem ezt, mert szolgálni akarok NEKI. Mert ez a szolgálat örömöt, hasznot okoz sokaknak, végtelen örömöt okoz NEKI, és így természetesen nekem is. ŐT, a végtelen SZERETETET én nem ismerem, de sejtésemből, megérzésemből tudom, hogy van. És tudom, hogy ha ezt az alakot, amelyet most formáltam, elrontják, vagy felhasználják, akkor én újból sok más, szebbnél szebb alakot formálhatok, amelyekkel ismét több és több örömöt okozhatok másoknak, NEKI, a végtelen SZERETETNEK, és magamnak. Avagy te nem úgy, te ember, te nem magad alkottad a testedet senkitől nem láttatva az anyatestben, úgy, mint én is a sötétben, az anyaföldben, és nem te építed szüntelen a testedet, amint én az enyémet. És, ha a most felépített alakod elromlik, hát nem építesz te is megint másikat? Hát a te életed, szellemed gyarlóbb, mint az én életerőm?

A kérdőre vonás után, én zavaromban megint csak kérdezek, kérdem attól az életerőtől, hogy meddig fogja ezt csinálni, hát örökké csak fácskákat fog gyártani és éltetni, hiszen ezt meg lehet unni. Az az ismeretlen nem lehet valami nagy jóság, nagy bölcsesség, amikor egy értelmes életerőt örökös fagyártásra kárhoztatja.

Erre a fácskában levő életerő újból megszégyenítően válaszol: Úgy látom te ember, hogy te a gondolkozó értelmeddel még annyira sem ismered ŐT, a végtelen SZERETETET, mint én. Te nem tudod azt, hogy aki, ami NEKI szolgál, azt Ő megjutalmazza, annak Ő azt mondja: „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután, menj be a te uradnak örömébe.” (Máté 25,21-23) Hát mit gondolsz te értelmes ember, hogy a szolga alatt Ő, a végtelen Szeretet csak téged ért? Amikor te nem is mondhatod magad hű szolgájának, amikor a sok növényegységben levő sok életegység sokkal hűségesebben szolgálja ŐT, mint te? És mit gondolsz te értelmes ember, hogy mi lehet az a sokra bízás, mi lehet az a tökéletesebb élet, mint a növényben való élet? Hallgasd csak a lombkoronámban éneklő madarat és gondolkozzál, akkor rájössz, hogy az a tökéletesebb élet az állatvilágban van, a növényi életet a fejlődés vonalán, követi az állati élet. És ha a növényvilágból kijövő sok, életegység végig élteti a sok-sok állati egységet, Ő, a végtelen Szeretet azt is megint többre bízza ezután, és mit gondolsz, mivel bízza meg, milyen formák éltetésével? Az emberi formák éltetésével fogja megbízni, mert hisz a fejlődés vonalán az állati élet után, az emberi élet következik, és azután pedig a szellemi élet. Tehát mi leszel te ember sok emberi formának éltetése után? Angyal, vagyis tiszta szellem! Mert ha az életnek, mint oknak sok növényegységet és sok állategységet kellett végigszolgálni, természetes, hogy sok-sok emberi formát is kell végigéltetnie, mert az élet, mint ok, az emberi formákban már nem szolgál oly hűségesen, mint a növényi és állati formákban, mert már szabad akarata van.

És mit gondolsz te ember, honnan kerültem én ide, ebbe a virágzó fácskába? Alacsonyabb szolgasorsból, az ásványi egységek éltetése után, az élettelennek mondott anyagból. Pedig nem élettelen az, ami szolgál NEKI. Mikor pedig Pál apostol azt mondja, hogy: „A teremtett világ is megszabadul a rothadandóság rabságától az Isten fiai dicsőségének szabadságára.” (Rom 8,21), akkor evvel azt mondja, hogy az az életerő, amely az ásványban kezdte a szolgálatot, a magas angyalok dicsőségének a szabadságát fogja élvezni egykoron.

Most pedig felelj nekem te ember, mi az oka annak az okozatnak, hogy annak a személyválogatást nem ismerő végtelen SZERETETNEK vannak gyermekei, akik ebben az anyagban élnek és szenvednek, és vannak, akik sohasem kóstolták meg, és nem is kóstolják meg ezt a földi életet. Ha mindnyájunknak az angyalokkal egy a célunk, kellett, hogy egy legyen és egy volt az elindulásunk is, nem gondolod? Testvér, ha erre rájössz, nem ok nélkül esett a szemedbe az a porszemecske.

Budapest, 1934. 12. 13.